A természet törvénye

Túllövés napja 2011

2011-09-28T01:14:00.001+02:00

Itt van hát az idén is ez a neves nap. Kicsit később jött mint tavaly, először azt gondoltam, hogy a mélyülő válság miatt, azután ahogy figyelmesebben is elolvastam a hivatalos közleményeket, kiderült, hogy a válságnál sokkal inkább nagyobb hatása van a dátum elmozdulására a számítási módszertan csiszolgatásának. Ha a ugyanazzal a módszertannal számolnak, akkor gyakorlatilag ugyanakkorra esik ez a nap, mint tavaly. Na ez viszont már a válság hatása: nincs növekedés? Lehet hogy tényleg elértük a biofizikai határokat? Elég gáz ez egy hitelre épülő pénzügyi rendszerben.

Hogy mi is ez a túllövés nap? Részletesebben most nem írom le. Egyrészt leírtam már tavaly, másrészt az idén már nagyobb figyelmet szentel neki a sajtó, különösen a blogoszféra (egy jó cikk pl. itt). Bár a mainstream hírek közé még mindig nem került be, legalábbis amennyire én láttam, hallottam. Kíváncsi vagyok, hogy a 7 milliárd elérésének az ugyancsak a közeljövőre (okt 31 az ENSZ szerint) datált napjáról vajon megemlékeznek-e majd...

Összeesküvés

2011-08-20T21:26:00.000+02:00

Valami nem megy jól a világban. Ez nyilvánvaló. De miért nem? Mi a gond? Látszólag mehetne minden úgy ahogy megszoktuk. Nincs pénz? Nincs energia? Felmelegedés van? Ugyanmár, gondoljunk a hírekre, bankokat mentenek, olaj úszik a tengerben, a szaudiak is megígérték, a július meg amúgy is mennyire hideg volt. De akkor mégis mi lehet a bajok oka? Nyilván csak egy épeszű magyarázat lehet: valakik így akarják. Ez szerepel a titkos forgatókönyvekben, már régen megtervezték és most megcsinálják. És közben milyen ügyesen manipulálják a népet is! Az agymosott tömeg még mindig nem látja mi van a színfalak mögött. A többség birka módjára dolgozik a mátrixban, míg egyesek valamiféle zavaros képeket szőnek holmi biofizikai korlátokról, amibe a világ beleütközött. De mi, beavatottak tudjuk: sötét erők játszanak velünk.

Hogy kik csinálják mindezt? Na ez az a pont, ahol az elméletek elkezdenek divergálni. De leginkább a magasabb/felelősebb pozícióban lévők, illetve azok gyanúsak, akiknek valamivel jobban megy az átlagosnál (bankárok, politikusok, zsidók, szabadkőművesek, kommunisták, katolikusok, kulákok, stb. – nem kívánt törlendő). Na ők a nagy játékosok, világ igazi urai. Velünk kicsikkel pedig az történik, amit a nagyok megengednek, hogy történjen.

Rendszeres olvasóim többségének, azt hiszem nem lesz meglepő amit mondok: nem így működik a világ. Régen sem így működött, ma sem így működik. Értsétek jól: mindig is voltak nagyhatalmú szereplők a világ politikai-gazdasági játszóterén, akik természetesen a saját többi-kevésbé leplezett érdekeik és világfelfogásuk mentén próbáltak élni a befolyásukkal. Ilyenek voltak és vannak. Ám, mint minden szereplőnek, nekik is nagyon korlátozott a mozgásterük. Miért? Mert a rendszer, amiben "kavarnak" önszabályozó. (Zárójel: éppen ez a nyugati demokráciák és a kapitalista piacgazdaság sikerének a titka: a lehető legnagyobb mértékben önszabályozó visszacsatolásokra alapoztak, ami a természetes rendszerek működését utánozza. Mindez a központi irányításhoz képest összességében sokkal rugalmasabb, sokkal reziliensebb rendszereket eredményez.) Egy nagy multi vagy a CIA vezetője, de még Obama vagy Orbán sem tehet meg akármit. Ezek az emberek mind a "székeik foglyai": amennyiben olyasmit próbálnának tenni, ami szerepükkel ellentétes, akkor már ott állnak mögöttük sorban a többiek, hogy a helyükre üljenek. Nem tehetnek meg bármit, amit jónak látnak, külön-külön sem és egymással összeszövetkezve sem. Még olyan dolgokat sem, amik pedig a természet törvényei alapján elvileg megtehetők lennének – ha a szerepeik (=a társadalmi rendszer működése) nem engedik. Nem is beszélve az olyan dolgokról, amiket viszont a természet nem enged – mert pl. nincs elég olaj, vagy nem esik eső egy fél évig, vagy leolvad egy reaktor (ha pl. magára hagyják). Erről szól ez a blog.

Ha valamit nem értenek az emberek, akkor azt hajlamosak a háttérben megbúvó rejtélyes erők hatásának betudni (pl. a bolygókat angyalok mozgatják az égbolton). Az ilyen magyarázatok kitalálása és elfogadása több szempontból is egy kellemes pszichológiailag vonzó lehetőséget jelenthet az azokban hívők számára:

A titkos összeesküvők, mozgató-emberek feltételezése nyújt azokra a negatív vagy furcsa tapasztalásokra, amikre a hétköznapi világ látszólag nem kínál magnyugtató magyarázatot (pl. miért van élelmiszerhiány, amikor annyi a parlagon hagyott földterület? vagy Miért marad annyi föld bevetetlenül, amikor élelmiszerhiány van?) Mindez persze rendszerekben gondolkodva, spontán folyamatokkal is megmagyarázható, de ehhez gondolkodni kell. Sokaknak kényelmesebbek az instant magyarázatok.
A felelősök megjelölése az ember egy régi feszültségoldó konfliktuskezelő és közérzetjavító eszköze. Azáltal, hogy távoli összeesküvők egy csoportjában megláthatjuk a felelősöket a bajokért, megnyugodhatunk. A világ kettéoszlott jókra és gonoszokra, és mi magunk természetesen mindig az előbbiek között vagyunk. Sőt egyből egy receptet is kapunk, hogy "ki ellen" kell küzdenünk a problémák megoldása érdekében, ami adott döntéseink motivációjául is szolgálhat, és a "tettem valamit" jóleső érzésével is eltölthet.
Aki elkezd így gondolkodni, az könnyen egyfajta "titkos tudás" birtokában érezheti magát, amit csak a "beavatottak", akiknek már "felnyílt a szemük" érthetnek meg. Egy ilyen "közösség" tagjának érezni magunkat pedig, ugyebár, jó dolog…

Az is természetes valahol, hogy azok a csoportok vagy rétegek, melyekkel fizikai, kulturális, társadalmi, nyelvi, vagy bármilyen más távolság okán nincs közvetlen kapcsolat, idővel rejtélyesekké, gyanúsakká válnak, különösen akkor, ha valamilyen érdekkonfliktus merül fel, vagy egyszerűen csak jobban megy nekik valamilyen szempontból, mint nekünk, akik "jól tudjuk, hogy mennyire keményen megdolgozunk az eredményeinkért".

Miért gáz mindez?

Ahhoz hogy megoldjunk egy problémát, ahhoz először is egy jó diagnózis kell, arról hogy mi is a probléma. Ha rossz a diagnózis, meghal a beteg, legyenek akármilyen profik is a műtét végzői. Ha összeesküvők ellen harcolunk, de valójában más a probléma, akkor legyünk akármilyen kitartóak a harcosok, a siker garantáltan elmarad. Most a középkori orvosok jutnak az eszembe, akik minden probléma esetén eret mindjárt vágtak… Nem is volt túl jó a túlélési arány.

A mai világunk óriási problémáktól terhes. Nagyon jó úton haladunk a szakadék felé. Nincs már sok időnk és az eszközeink is korlátozottak. A látszólag érthetetlen módon egyre nehezebbé váló körülmények különösen hajlamossá teszik az embert a másokra mutogatásra és a felelősök keresésére. Ha ez a viselkedés társadalmilag felerősödik és tömegessé válik, akkor abból nagyon csúnya dolgok lehetnek. Csúnya dolgok, amik semmilyen megoldáshoz nem visznek közelebb, és aki üt az végül éppen úgy megszívja, mint akit ütnek. Ha még ezt a kis időt és a maradék erőforrásainkat is arra használjuk, hogy délibábokat vagy fantomokat kergessünk, akkor mindannyian nagyon megszívtuk.

Emberek, ismerjük fel, hogy egy olyan pontjához érkezett a történelem, ahol már nem mi irányítunk! A szemek sürgős felnyílására van szükség, minden értelemben. Egy rendszer foglyai vagyunk, éppúgy mint a bankárok, a zsidók, az olajsejkek vagy a hivatalnokok. Ezt a rendszert eddig együtt építettük, mindannyian. Versengésben foglaltuk el benne a legjobb "pozíciókat", ki-ki képességei és lehetőségei szerint. Ha őszintén belegondolunk, az egész eddigi életünk erről szólt. És ez a rendszer éppen összedőlőben van, mindannyiunkkal együtt. Ennek most nem lesznek nyertesei, legfeljebb túlélői.

Irányítói sincsenek a folyamatnak, hacsak nem a fizikai törvények. Így nem bűnbakokat kell keresni. Ahhoz, hogy életben maradhassunk, meg kell tanulnunk ebből a rendszerből kilépni. Ehhez pedig összefogásra van szükség, nem mutogatásra, elméletek felállítására, és felelősök keresésére.

(A bejegyzés részben Norbi előző bejegyzésemhez fűzött megjegyzésére válaszul született...)

Csatolt rendszerek összeomlása

2011-08-12T12:53:00.005+02:00

David Clarke 2008-as írásának szabad fordítása, amely azonban aktuálisabb, mint valaha – fordítás általam

A közelgő olajcsúcs várható következményeit sokan sokféleképpen képzelik. Vannak, akik szerint a társadalmunk és gazdasági berendezkedésünk drasztikus mértékű hirtelen összeomlására kell felkészülnünk. Jómagam már számos esetben hangoztattam, hogy nem osztom teljesen ezt a véleményt. Nyilvánvalóan számottevően meg fog változni az életünk, ez a folyamat azonban egy fokozatos lassú folyamat lesz – gondoltam sokáig. Egészen addig, amíg a véleményem részleges felülvizsgálatára nem késztetett egy jelentéktelennek tűnő közelmúltbeli esemény.

Munkahelyem belső számítógépes hálózata már egy ideje nem működött rendesen. Az emailjeimhez és az internethez való hozzáférésem teljesen megbízhatatlanná vált. A rendszer hol működött, hol nem: teljesen kiszámíthatatlanul billegett a „működő” és a „nem működő” állapot között. A két állapot közötti váltás mindig egy pillanat műve volt, ami arra figyelmeztetett, hogy egy rendszer összeomlási sebessége gyakorlatilag megegyezik annak „normális” működési sebességével. Az összeomlás „szélessége”, „mélysége” viszont egy sor olyan tényezőtől függ, mint pl. a rendszert érő terhelés, vagy a más rendszerekkel való összekötöttség, beágyazottság mértéke.

A probléma végül is megoldódott. Mint kiderült, az intranet egyik gépén sérült meg a hálózati kártya meghajtóprogramja, és ez okozta a rendszerhibákat.

Mindennek a hatására egy nagy kérdés merült fel bennem. Az internet protokollt eredetileg úgy tervezték, hogy egy olyan robusztus, redundáns és megbízható rendszert alkosson, mely akár még egy atomtámadás (és ezáltal a rendszert alkotó számítógépek tömeges kiesése) után is képes megőrizni a működőképességét. Hogyan lehetséges akkor mégis az, hogy egy az internet protokollon alapuló, több ezer számítógépből álló hatalmas rendszert egyetlen gép egyetlen szoftverének hibája így össze tudjon omlasztani?

A válasz egyszerű: költséghatékonyság.

Meg lehetett volna úgy is építeni a munkahelyi hálózatunkat, hogy az egy megbízható és reziliens rendszert alkosson. Ehelyett azonban a hálózat kialakításakor a (költség)hatékonyság, a takarékosság elve volt a fő szempont. Intranetünk, mint minden számítógépes hálózat, egymással szoros kapcsolatban álló, de alapjában önálló részegységek (alrendszerek) rendszere. A hatékonyság szempontja miatt a kiszolgáló alegységek mindegyike magas leterheltséggel működött. Így lehet az, hogy amikor egyetlen részegység egy részegysége elromlott, akkor nem volt, ami átvegye a feladatát, és a kialakuló zavar végül az egész rendszert működését felborította.

Mostanában sokszor figyeltem meg hasonló folyamatokat. Volt például tavaly egy jelentős áramszünet a városunkban. Egy délután, amikor az elektromos hálózat terheltsége a csúcson volt, egyetlen kis hiba összeomlasztotta az egész rendszert.

A homokdomb mint modell

A komplex rendszerek összeomlásának kérdésköre tudományosan is megközelíthető, és mindez érdekes összefüggések felismerésére vezethet. Az egyik kísérleti modellezési lehetőség mindannyiunk számára ismerős lehet, aki gyerekkorában szeretett a homokozóban játszani. Ehhez nem kell más csak egy kis vödör száraz homok. Építsünk egy kupacot felülről apránként adagolva a homokot. Egy idő után kisebb-nagyobb lavinák fognak képződni a kupac oldalában. Ezek sokszor egész kicsik, míg néha akár a kupac teljes egészére is kiterjedhetnek, és az egyes lavinák mérete és kiterjedése teljesen véletlennek, előrejelezhetetlennek tűnik.

A kérdés operatív megközelítésére Per Bak mutat egy példát a (magyarul sajnos nem hozzáférhető) „How Nature Works” (kb. „Így működik a világ”) című könyvében. Létezik egy kritikus lejtőszög, amelynél a homokkupac nem válhat meredekebbé. Ott indulnak be a kis lavinák, ahol ennél a szögnél meredekebbé válik a lejtő. Képzeletben színezzük pirosra homokkupacunk azon lejtőit, ahol már eléri a lejtő meredeksége a kritikus szöget. Egy ilyen színes homokdomb oldalán kis piros csápokként jelennének meg azok a területek, melyek már a lavina kialakulásának a határán vannak. Ha egy ilyen területre pottyantunk egy homokszemet, az elkerülhetetlenül lavinához vezet. Hogy mekkora lavinához, az a piros csáp méretétől függ. Ha egy csáp kicsi és elszigetelt, akkor az ott kialakuló lavina is kicsi és elszigetelt lesz. Ha azonban a piros területek behálózzák a homokdomb teljes felszínét, akkor várhatóan a lavina is nagy területet fog érinteni.

Ugyanez a megközelítés a munkahelyi hálózatunk működésének a megértésére is alkalmazható. Amikor egy hálózati útvonal túlterheltté válik (azaz „pirosra színeződik”), akkor egy jól megtervezett rendszerben a további forgalom automatikusan más útvonalak irányába helyeződik át. Ha a rendszerben vannak még redundáns útvonalak és tartalék erőforrások, akkor ez nem probléma. De a mi rendszerünk esetében ilyenek nem voltak. A néhány szóba jöhető alternatív útvonal ugyanúgy túl volt terhelve. És ahogy az összes lehetséges útvonal „pirosba váltott”, a következő „homokszem” hatására a rendszer összeomlott.

A folyamat részletes megértése nagyon fontos. Egy komplex rendszer összeomlasztásához négy fő lépésre van szükség:

Készíts egy rendszert (pl. kisebb alrendszerek megfelelő hálózatba kapcsolásával)
Ha a rendszer egy része túlterheltté („pirossá”) válik, akkor a hálózati kapcsolatok segítségével tereld a további terhelést a rendszer más, még tartalék kapacitásokkal rendelkező részei irányába.
Folytasd mindezt egészen addig, amíg a rendszer minden része pirossá nem válik.
Adj még egy kis terhelést a rendszerre.

Amikor a homokot szórtunk a kupacra, a homokszemek véletlenszerűen hullottak a rendszer különböző meredekségű részeire, és így a kialakuló lavinák megjelenése és mérete is véletlenszerűnek tűnt. Ha azonban monitorozni tudjuk a rendszer terheltségi állapotát (pl. látjuk, hogy a homokdomb mely részei váltottak már pirosba), akkor a terheléseket ügyesen a még tartalék kapacitásokkal rendelkező részekre tudjuk irányítani. Ily módon rövid távon elkerülhető a lavinák kialakulása. Hosszabb távon azonban ezáltal csak elodázzuk (és fokozzuk) a problémát, hiszen ahogy a rendszer egyre nagyobb része vált pirosba, előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik egy sokkal súlyosabb, a teljes rendszer romba döntésével fenyegető lavina kialakulása.

Vagy másképpen fogalmazva, ha a terhelések növekedésére a jövőben is számítanunk kell, további kapacitásokat azonban nem tudunk adni a rendszerhez, akkor érdemes elgondolkodni, hogy nem járnánk-e jobban, ha inkább hagyjuk kialakulni a spontán véletlenszerű kis lavinákat a pusztító nagy lavinák elkerülésének a reményében.

A világ pénzügyi piacain jelenleg (2008 januárjában – ford. megj.) tapasztalható helyzet szintén ezt az összefüggést tükrözi. A piac egy sor „befektetési terméket” hozott létre, melyek segítségével a jelzáloghitelezés kockázatai (és remélt hasznai) megoszthatóvá váltak. Ezen eszközök kereskedelme a különböző befektetők között a kölcsönös függések egy komplex rendszerét hozza létre a kockázatok elosztására. A termékeket megvásárló befektetők, úgy érezték, hogy biztos fedezettel rendelkező eszközöket vásárolnak. Nem vették észre, hogy mivel bizonytalan értékkel rendelkező adósságok alkotják a fedezetet, saját biztonságuk (fizetőképességük megőrzése, „túlterheltségük” elkerülése) érdekében további „tartalékkapacitásokat” (likviditást) kell biztosítsanak a hitelek esetleges csődjének esetére. A pénzügyi rendszer egyes szereplői észrevétlenül túlterhelődtek kockázattal, „pirosba váltottak”. Mindennek következtében a csődök formájában megjelenő terhelések most elkezdtek végiggördülni a pénzügyi kapcsolatok komplex hálózatán, összeomlással fenyegetve az egész globális pénzügyi/gazdasági rendszert.

Az emberiség energia-rendszere

Most ugyanezt az analógiát egy kicsit továbbjátszva, vizsgáljuk meg azt is, hogy mit jelent mindez az olajcsúcs és a globális energiahelyzet szempontjából.

Az elmúlt évtizedekben egyre a hagyományosan a kitermelés zömét nyújtó könnyű és édes kőolaj hozzáférhetősége kezdett kissé problémásabbá válni. Mintha megtorpant volna e hagyományosan csak „kőolaj” néven nyersanyag kitermelésének a növekedési üteme. Válaszképpen a szakma fokozatosan elkezdett kőolaj helyett „folyadékokról” (liquids) beszélni, melybe a kőolaj mellett már számos, egyre elterjedtebben használt kőolaj-helyettesítőt is beleértettek, mint pl. a cseppfolyósított földgázterméket (LNG), a kátrányhomokból finomított szintetikus üzemanyagokat, vagy a bioüzemanyagokat.

Mindez lényegében azt jelentette, hogy amikor a gazdaságunk „kőolaj-alrendszere” pirosba váltott, akkor a növekvő folyékony üzemanyagigényünk kielégítése érdekében a terhelések egy részét más szektorok irányába kezdtük el átterhelni.
A terhelések egy részét például a bioüzemanyagok segítségével a mezőgazdaságra vezettük át. A mezőgazdaság és az energiaszektor már korábban is össze volt kapcsolva, hiszen a traktorok üzemanyagot fogyasztanak, így a modern nyugati mezőgazdaság leállna üzemanyag nélkül. A bioüzemanyagok megjelenésével a függés kétirányúvá vált. Képletesen szólva: amíg korábban olajat használtunk arra hogy élelmiszert állítsunk elő, ma már élelmiszert használunk arra, hogy olajat állítsunk elő (vagyis pontosabban helyettesítsünk).

A cseppfolyósított földgáz és kőszéntermékek további kapcsolatokat hoznak létre további lehetséges energiaforrások irányába. Ahogy ez a kapcsolat megerősödik, és újabb terhelések jelentkeznek, a kapcsolt rendszer bármelyik komponensében bekövetkező hiány a rendszer további komponenseiben is hiányokat idézhet elő. Sőt bizonyos mértékig mindez már be is következett.

A kátrányhomok, a bioüzemanyagok és még néhány további helyettesítő nagy területre kiterjedő intenzív előállítása egy további meglepő kapcsolatot hozott létre az energiaszektor és a környezet állapota között. Ez a kapcsolat számos formát felvehet, de az alaphelyzet miden esetben ugyanaz. A könnyű és édes kőolaj sokkal koncentráltabb, tisztább és hatékonyabb energiaforrás, mint a szóba jöhető alternatívák. Ennek megfelelően adott mennyiségű kőolaj kiváltása lényegesen nagyobb környezetterheléssel jár (pl. vízszennyezés, CO₂ kibocsátás, élőhely-pusztítás formájában). Ez az új kapcsolat további fenyegető visszacsatolásokat jelenthet az egész rendszerre nézve. Amennyiben például a kőolaj-helyettesítők fokozódó használata környezeti katasztrófához vezet, akkor ez a mezőgazdasági termelés, az energetikai infrastruktúra, vagy a gazdaság egészének állapotán keresztül további alrendszereket billenthet át nem működő állapotba.

A pénzügyi-gazdasági rendszer kiemelt szerepet játszik ebben az egész folyamatban. Ha az energiaszektor, a mezőgazdaság és a környezet egy nagy komplex rendszer három fontos alrendszerének tekinthető, akkor a globális pénzügyi rendszer egyszerre tekinthető állapotfigyelő (monitorozó) eszköznek és a kommunikációs csatornájának ebben a rendszerben. A pénzügyi rendszer egyik fő feladata hogy jeleket továbbítson a gazdasági élet szereplői között, és koordinálja a korlátozott mértékben rendelkezésre álló erőforrások elosztását a mindig nagy bőségben jelen levő lehetséges felhasználási célterületek között. Ha ez a rendszer nem működik rendesen, akkor nem remélhetjük, hogy más alrendszerek (pl. az energiaszektor) kapacitásproblémáira időben és megfelelő mértékű erőforrások hozzárendelésével (beruházásokkal) reagáljon a világ.

Ha a nagy rendszer valamely részében „túlterheltség” alakul ki (pl. egy földgázmező hirtelen kiesésével a gáztermelés hirtelen lecsökken), akkor a pénzügyi rendszer az árak hirtelen változásával jelzi ezt a változást. A rendszer más részei ekkor, ha tudják, átveszik a terhelés egy részét (pl. a világ más részeiről próbálnak gázt szerezni, biogáz-üzemeket hoznak létre, vagy gázüzemű erőművek helyett más típusúakra helyezik át az áramtermelés súlypontját). Az internet protokollal összehasonlítva azonban ez a rendszer sokkal megbízhatatlanabbul működik. A rendszer tehetetlensége gyakran túl lassú válaszokat eredményez. A zajok mennyisége nagy, a jelek sokszor elvesznek a gazdasági ciklusok, stb. által okozott zajokban. A hibás üzenetek nem kerülnek felülvizsgálatra és korrekcióra, és így tovább.

Az összeomlás sebessége

Az eddigiek fényében világos, hogy a kapacitásokat meghaladó energia-igények önmagukban várhatóan nem vezethetnek a rendszer azonnali összeomlásához. A maximális kapacitáson működő olajkutak egyszerűen csak továbbdolgoznak maximális kapacitáson. Ahol mindez első körben problémákat okoz, az a világ pénzügyi gazdasági rendszere. A kereslet és kínálat egyensúlyának felborulása olyan jeleket indít el a gazdaságban, melyek a terhelések egy részének áthelyeződéséhez vezetnek, ameddig ez lehetséges. A fennmaradó feszültségek a terhelések viszont torzítják és destabilizálják a pénzügyi rendszert, és hamis jeleket indítanak útnak. Mindennek eredményeképpen a kapacitások bővülésének vagy az infrastruktúra karbantartásának a hiánya természetesen az energiaszektor összeomlásához is vezethet. Ez azonban egy viszonylag lassú folyamat.

A nagy rendszer egyetlen részegysége, mely viszonylag gyors összeomlásra képes, az a pénzügyi rendszer. Viszont mivel ez az alrendszer biztosítja a működtetést és a kommunikációt a többi alrendszer számára, a pénzügyi rendszer gyors összeomlása símán maga alá képes temetni az egész nagy rendszert.

De vajon bekövetkezhet-e egy ilyen nagy hirtelen pénzügyi összeomlás? A kőolajtermelés hirtelen leállásához egy hatalmas, a 30-as évek nagy világválságánál jóval mélyebb összeomlás lenne szükséges. A pénzügyi rendszer sebessége nagyságrendekkel nőtt az elmúlt évtizedekben, de még mindig számos fék és ellensúly található a rendszerben, amelyek egy elharapódzó válságot segíthetnek idejében megállítani, vagy legalábbis lefékezni. A nagy gazdasági világválság annak idején több év alatt tudott csak teljesen elmélyülni. Még a mai elektronikus technológiákkal teletűzdelt világunkban sem várható azonban, hogy a globális pénzügyi rendszer egyik napról a másikra teljesen összeomoljon.

Az összeomlás szélessége

Az összeomlás továbbterjedését egyik alrendszerről a másikra annak mértéke, és a rendszerek közötti kapcsolat erőssége határozza meg. A kialakuló lavina annál szélesebb körű lesz, minél több egymással szorosan összekapcsolt alrendszer érte már el kritikus állapotot a folyamat elindulásának a pillanatában. Ez az a pont, ahol számomra ijesztővé kezdenek válni a dolgok.
A világ kőolajtermelése már egy ideje csúcskapacitáson dolgozik, ennek számos jele volt már. A világ élelemiszer-ágazata is óriási problémákkal küzd: a világ gabonakészletei rekord alacsony szinteken vannak, és a tartalékok további csökkenése várható. És mi a helyzet a környezettel? Többek között például az éghajlatváltozás folyamata jelzi, hogy a környezet is túl van már a „kapacitása” határain, és nem képes káros következmények nélkül befogadni az általunk kibocsátott terheléseket.

Az eddigieknek megfelelő perspektívában szemlélve mindez arra utal, hogy civilizációnk nagy rendszere már hanyatlásnak indult. Mind a három bemutatott kulcsfontosságú szektor már „pirosban van”, azaz elérte kapacitása határait. Ha feltehetjük, hogy e nagy rendszer karakterisztikus működési frekvenciája néhány év, akkor azt mondhatjuk, hogy az összeomlás már folyamatban van, és mindazok a látszólag váratlan változások, amelyeket most látunk és megélünk a világban, tulajdonképpen ennek a lassú de megállíthatatlan folyamatnak a tünetei.

Az összeomlás első feltűnő jelei, a pénzügyi rendszerben kell hogy jelentkezzenek. A kőolaj árának emelkednie kell – mint ahogy ezt láttuk is. Az élelmiszerek árának is emelkednie kell – mint ahogy ezt is láttuk. Erőteljes piaci perturbációk és ingadozások várhatók. A fokozatosan leértékelődő környezet „beárazására” tett kísérletek. Hmmmm…

Összefoglalás

Mindent összevetve, sajnos valóban reális lehetőség van egy széleskörű összeomlás bekövetkezésére. Még mindig fenntartom azt az álláspontomat, hogy egy hirtelen összeomlás nem valószínű. De egy már folyamatban lévő összeomlás is könnyen tűnhet hirtelennek, amikor egyszer csak észrevesszük azt és rádöbbenünk, hogy mi is történt.

Készült David Clarke 2008-as írása alapján, kisebb didaktikai és szerkezeti módosításokkal.

Forgatókönyvek II. – Észak Korea, Kuba

2011-05-16T18:58:00.001+02:00

Ez a blogbejegyzés az előző bejegyzésem folytatása, mely egy a közelmúltban az Energy Policy című szaklap hasábjain megjelent cikk főbb tanulságait foglalja össze többé-kevésbé röviden, egy két saját gondolattal kiegészítve. Ez a cikk arra keresi a választ, hogy mégis, milyen választási lehetőségek állnak egy energiaforrásaitól megfosztott energiafüggő társadalom előtt. A szerző három fő történelmi analógiát vonultat fel a kérdés megválaszolására. Az első analógiát, a második világháború küszöbén álló Japán „agresszív fegyverkezési” stratégiája szolgáltatta, mely egy (a későbbiekben bekövetkező) olajembargó megelőzéseképpen katonai hódításokkal kívánta megteremteni a szükséges természeti erőforrásokat az ország energiaéhes ipara és gazdasága számára.

A fennmaradó két történelmi példa esetében az 1980-as évek végén történt egy jelentős külpolitikai esemény, amikor is hirtelen töredékére estek vissza a beérkező olajszállítmányok. Észak Korea és Kuba ekkor egyaránt kommunista irányítás alatt álló a szovjet tömbbe tartozó, de attól földrajzilag többé-kevésbé elszigetelt államok voltak, melyek a Szovjetunió széthullásával egyszerre vesztették el olajszállítmányaik és nemzetközi szövetségeseik jelentős részét. Ez mindkét ország esetében jelentős megrázkódtatásokat és társadalmi gazdasági átalakulásokat vont maga után. További párhuzam, hogy végül is mindkét ország államirányítása sikeresen elkerülte a rendszer összeomlását. Viszont a részletekben mégis óriási különbségek vannak a két ország között. Ahhoz hogy megérthessük, hogy mi eredményezte azt, hogy ez az olyan hasonló körülmények közül kiinduló két ország a későbbiekben ennyire különböző pályát futott be, meg kell értenünk ezeket a részleteket.

Totalitárius leépítés (totalitarian retrenchment) – Észak Korea, 1990-2000

A 80-as évek végéig a phenjani vezetés egy szocialista nehéziparra és nagyüzemi mezőgazdaságra alapuló fejlődési pályát igyekezett követni, melynek fő célja az ideológiai jelszavak szintjén is gyakran hangoztatott "önellátó", világpiaci folyamatoktól többé-kevésbé független "erős" gazdaság megteremtése volt. Mindehhez hatalmas szén- és vízierőművekkel kívánták megtermeteni a hátteret, a döntő mértékben városi lakosság élelmezését pedig nagymértékben gépesített és rengeteg vegyszert használó mezőgazdasági nagyüzemekre bízták.

Amikor 1991-ben Oroszország leállította a támogatott olajszállításokat Észak Korea felé, egyből kiderült, hogy valójában a kőolaj volt a koreai gazdaság Achilles sarka. A vezetés a megmaradt beszállítások döntő részét a saját privilégiumainak a fenntartására, és a hadsereg számára tartotta fenn. Mindeközben az ipari és a mezőgazdasági termelés gyakorlatilag teljesen összeomlott. A traktorok leálltak, nem volt műtrágya, növényvédőszer, a korábbi hagyományos technikák pedig már nem működtek. Friedrichs nagyon érzékletesen mutatja be az egymást erősítő negatív folyamatokat:

A különböző gépek, traktorok, szállítóeszközök mind-mind jelentős mennyiségű üzemanyagot igényeltek. Ha nem volt üzemanyag, nem működtek. Így a közlekedés és a szállítás is akadozni kezdett. Üzemanyag nélkül nem jutottak el a műtrágyák a földekre és a mezőgazdasági termények a lakossághoz. (...) A szénbányászat, a szén szállítása és az erőművek üzemeltetése is rengeteg folyékony üzemanyagot követelt, és ezáltal, bár szén elvileg bőségesen állt rendelkezésre, az elektromos áram szolgáltatása is problémássá vált. Az áramellátás akadozása azonban az öntözőrendszerek fenntartását és a vasúti forgalmat is akadozóvá, bizonytalanná tette. Ez még tovább növelte a szállítási ágazat problémáit, tovább súlyosbítva az energia és az élelmiszer szektorok gondjait is. (…).
Az egymásba ágyazott energia- és élelmiszer-hiány valamint az infrastruktúra gyors pusztulása szinte reménytelen helyzetet alakított ki Észak Koreában. Gyakorlatilag az egész gazdaság romokban hevert. A következmények talán a mezőgazdaságban voltak a leginkább drámaiak, ahol az egyik legnagyobb probléma a talajok termőképességének a rohamos csökkenése volt. (…) Elkeseredett próbálkozásképpen a traktorok kiváltása érdekében a rendszer az igavonó ökrök alkalmazása felé fordult, melyek száma lassú, de határozott emelkedésnek indult. Ez viszont megint csak újabb problémát szült: a traktorokkal ellentétben az állatok maguk is földterültetet igényelnek a táplálékuk megtermelése érdekében, mely tovább csökkenti az emberi élelmiszer termelésére fordítható területek mennyiségét. Az energiaválság mindemellett az emberek jelentős részét a biomassza fokozottabb főzési és fűtési igénybevételére is kényszerítette. A biomassza elégetése azonban csak tovább gyengítette a talajok termőképességét, és ezáltal tovább mélyítette a mezőgazdasági válságot.

A veszélyeket felismerve a vezetés már 1991-ben kampányt indított arról, hogy milyen jó és egészséges a napi kétszeri étkezés. Valójában azonban nem ez, hanem az évtized első éveinek igen kedvező időjárása volt az, ami segített még néhány évig elkerülni, elhalasztani a komolyabb válságot. 1995 után azonban, amikor néhány komolyabb árvíz és aszályos periódus egymás után sorozatban tönkretette az amúgy is gyengének ígérkező termést, beköszöntött az az időszak, ami a Nagy Koreai Éhínség néven vonult be a történelemkönyvekbe. Az éhinség több százezer ember életét követelte.

A nagy éhínség nyilvánvalóan az Észak Koreai sztálinista rezsim komoly kudarcának, működési zavarának tekinthető. A föld országainak döntő többségéhez képest Észak-Korea egy nagyon nyomorúságos hellyé vált. Más szemszögből viszont, ha nem a modern nyugati demokráciák elmúlt húsz évéhez viszonyítunk, akkor már nem biztos hogy egyértelműen kudarcnak tekintendő a phenjani vezetés elmúlt húsz éve. A rezsim, ugyan óriási áldozatok és veszteségek árán, de sikerrel hajtott végre egy gyökeres struktúraváltást a pazarló szocialista nagyiparról egy extrém "takarékos" társadalmi berendezkedésre. Ezáltal pedig sikerült megőriznie saját hatalmát. Amíg Szovjetunió és a kor további kommunista államainak a többsége már rég eltűnt a térképről, a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság még mindig jelen van, sőt a közelmúltban atomhatalommá is sikerült válnia. Bármennyire is visszataszítónak tűnhet nyugati szemmel, a társadalmi és gazdasági rendszer erős politikai és katonai kézzel történő drasztikus átalakítása (leépítése) egy valóságos út lehet, amelyen egy energetikailag megsebzett ország vezetése elindulhat. Ennek az észak-koreai típusú útnak a kulcselemei a központi irányítás, a nemzetközi elszigetelődés és az uralkodó rezsim hatalmának aminden áron, minden eszközzel való megőrzése.

Társadalmi adaptáció (socioeconomic adaptation) – Kuba, 1990-2000

Az 1990-es évek elején Kuba egy az Észak Koreaihoz hasonló diktatórikus vezetéssel és gazdasági szerkezettel rendelkezve csöppent bele egy nagyon hasonló mértékű és jellegű energiaválságba, melynek során néhány év alatt a kőolajszállítmányok kevesebb mint harmadukra estek vissza. A következmények szinte a teljes kubai gazdaságot romba döntötték. Üzemanyag és alkatrészek hiányában mindenütt leálltak a gépek. A közlekedés romokban hevert, a munkások nem tudtak eljutni a munkahelyeikre. Gyakori és kiszámíthatatlan áramszünetek tömege sújtotta az üzemeket és a háztartásokat a sziget teljes területén. Válaszképpen Fidel Castro egyfajta több évig tartó „rendkívüli állapotot” ("período especial") hirdetett ki az országban.

Mindennek ellenére Kubában nem volt jellemző az a fajta tömeges éhínség, amely Észak Koreában bekövetkezett. Míg Észak Koreából erőszakról, bűnözésről és általános reménytelenségről szólnak a beszámolók, addig mindez Kubára egyáltalán nem volt jellemző. Bizonyos mértékig nyilván segítették a kubaiakat a válság mérséklésében a természet adottságai, mint pl. az enyhe éghajlat vagy a turisztikai vonzerő és az ebből származó jövedelmek. De a fő különbség valószínűleg nem ebben volt, hanem inkább a társadalmi kohézióban és abban, ahogy a két állam az állampolgáraihoz viszonyult. A phenjani vezetés a nagyobb politikai kontroll érdekében a társadalom tökéletes atomizálására, a különböző közösségek és kezdeményezések teljes elfojtására törekedett. Ezzel szemben a sokkal emberarcúbbnak bizonyuló kubai vezetés a kezdetektől támogatta a helyi közösségek kialakulását, kohéziójának megerősödését. Bár ennek a folyamatnak mindig is célja volt a befolyásolás és a propaganda terjesztése is, de elvitathatatlanul jelentős társadalmi tőke jött így létre, melyre később a nehéz időkben az egész társadalom támaszkodhatott.

Az alkalmazkodás sikerének egy másik tényezője, hogy Kubában a szocializmus építésének legintenzívebb éveiben sem szűnt meg teljesen a hagyományos háztáji mezőgazdaság. A földművesek közel 4%-a mindvégig meg tudta tartani a földjeit, míg további 11% a közös gazdálkodás egy lazább formájába volt csak belekényszerítve. Mindez pedig a hagyományos tudás túléléséhez vezetett. És 1990-ben a kisebb üzemanyag és kemikália-használattal dolgozó, hagyományos fajtákat továbbvivő kisgazdaságok sokkal reziliensebbnek bizonyultak az energiaválság hatásaival szemben. Mindez pedig kiindulási alapjává válhatott egy alulról szerveződő, de fölülről is támogatott mélyreható rendszerátalakulásnak.

A jelentős mértékben városiasodott Kubában egy-egy szomszédság („barrio”), mint egyfajta falu a városban, sajátos közösségként működött. A családok jellemzően évtizedek óta ugyanazon a helyen élnek. A legtöbb háztartásban több generáció él együtt, és az emberek szoros kapcsolatokat ápolnak szomszédságon belül és kívül egyaránt, és így a nehéz időkben is számíthattak egymásra.

Az emberek összefogásából azután valóságos csoda született. A beton és aszfaltkockák között kimaradt terülteken mindenütt apró, de gondosan művelt kertek jelentek meg. Országszerte kertészeti klubok alakultak a vetőmagok, az ötleteket és a vegyszermentes termesztés során szerzett tapasztalatok cseréje céljából. Ahogy az egyik résztvevő beszámol:

Az első kertészeti klubokat maguk a kertészkedők kezdték el megszervezni amikor a „különleges periódus” elkezdődött. (…) Különös hangsúlyt helyeztek arra, hogy minden családtagot be tudjanak vonni a kert körüli tevékenységekbe. (…) Az egymás közötti együttműködés és kölcsönös segítség elmélyítésére is erősen törekedtünk. Magokat, fajtákat és tapasztalatokat cseréltünk. A mezőgazdasági termelésről tanítottuk egymást. Mindeközben pedig a kialakult közöttünk a kölcsönös segítség és a szolidaritás egyre inkább elmélyülő érzése. (forrás: az idézett Friedrichs cikk)

Mindezt természetesen nem szabad teljesen idealizálni. A Havannai rezsimnek is voltak alapjában önző és rövidlátó politikai céljai a helyi közösségek támogatása, befolyásolása során. A bekövetkező mezőgazdasági szerkezetátalakulást nem ökológiai tudatosság, hanem a egyszerűen szükség szülte. A kubai emberek sem feltétlenül értékelték pozitívan a bekövetkező fordulatokat, és a lakosság egy jelentős része még ma is kifejezetten vágyik, vágyna egy nyugati életforma, életszínvonal lehetőségeire. Az 1990es évek második felétől a gazdasági helyzet javulásával párhuzamosan a kubai mezőgazdaság elkezdett fokozatosan visszatérni az intenzív termesztési technológiákhoz. Mindezek ellenére elvitathatatlan tény, hogy komoly társadalmi összefogással a kubai nép több nagyon nehéz évet is képes volt nagyobb megrázkódtatások nélkül áthidalni. És mindez talán reményt és példát adhat az előttünk álló globális energiaválság tekintetében is.

Forgatókönyvek I. – Japán

2011-04-22T02:13:00.001+02:00

Nagyon szeretem a tudományos igényességgel végiggondolt és megírt, de mégis közérthető, valódi problémákra reflektáló cikkeket. Különösen azokat, melyek olyan témákról szólnak, melyekről amúgy jelentőségükhöz képest keveset beszélünk. A közelmúltban épen egy ilyen írásra bukkantam az Energy Policy című szaklap hasábjain Jörg Friedrichsnek, az oxfordi egyetem egy munkatársának a tollából. (Egy alternatív verzió itt látható, egy rövidebb összefoglaló pedig itt olvasható.)

Szerte a világon sokan figyelmeztetnek arra, hogy az emberiség energiafelhasználása jelenlegi formájában nem fenntartható. (Ebben a blogban én is szinte folyton ezt teszem.) Az elemzők jelentős része szerint különösen a kőolajkészletek világszintű fogyása tűnik egy olyan kritikus folyamatnak, mely már a közeljövőben is komoly következményekkel fenyegeti az egész emberiséget. E folyamat hátteréről, a helyzet súlyosságáról, lehetséges következményeiről komoly nemzetközi vita folyik. Jörg Friedrichs cikke e vita egyik kevésbé feltárt pontjához tesz hozzá további szempontokat, azáltal hogy potenciális történelmi analógiákat keres arra, hogy mi történhet egy kritikus erőforrásaitól megfosztott társadalommal. Friedrichs nem vizsgálja az olajkészletek mennyiségét, a csúcs várható bekövetkezésének időpontját, a lehetséges alternatív technológiákat, stb. Ő csak analógiákat keres, hogy ha mégis bekövetkezik a „legrosszabb” akkor tudjuk, hogy mire számíthatunk.

Az analógiakeresés kiindulópontja egy olyan keret-szcenárió, mely szerint a világ kőolajkitermelése évi 2-5%-os ütemben csökken körülbelül két évtizeden keresztül, és nem fog rendelkezésre állni semmilyen egyszerű közvetlen lehetőség a kieső kőolaj kiváltására. Ez a forgatókönyv a legtöbb peak oil témájú elemzés tanulságaival teljesen összhangban van. Ilyen jellegű esemény mindeddig még soha sem következett be a világtörténelemben („a kőkorszak sem a kövek elfogyása miatt ért véget”). Ugyanakkor különböző államok életében, nemzeti szinten, már volt példa a hozzáférhető üzemanyagkészletek ilyen mértékű (és még jelentősebb) megcsappanására. E nemzeti szintű események tanulmányozása segítségével talán megérthető, hogy melyek voltak azok a tényezők, amelyek meghatározták egy-egy az energiahiány miatt kényszerpályára sodródott ország sorsának alakulását.

Friedrichs első történelmi példáját Japánnak a második világháborút megelőzően és annak során követett stratégiája szolgáltatja.

Agresszív fegyverkezés (predatory militarism) – Japán, 1918-1945

A második világháború végére Japánban olyan mértékű üzemanyaghiány alakult ki, hogy Tojo miniszterelnök 1945 szeptemberi öngyilkossági kísérlete után alig lehetett egy működőképes gépjárművet találni, hogy kórházba szállítsák őt. A Japán haditengerészet végső kétségbeesésében fenyők gyökereit próbálta meg üzemanyag előállítására felhasználni – kevés sikerrel. A Japán légierő hírhedt kamikaze akcióinak is az egyik mozgatórugója is az üzemanyaghiány volt: ily módon nagyobb egyszeri hatást lehetett elérni a hosszabb távon úgyis fenntarthatatlan gépállománnyal, ráadásul az üzemanyaggal is lehetett valamennyit spórolni (elég volt csak az odaútra megtankolni a támadó gépeket).

A háború végére kialakult helyzet tulajdonképpen az önbeteljesítő jóslatok tipikus esete volt. Az első világháború legfontosabb tanulsága ugyanis az volt a japán katonai vezetés számára, hogy egy erőforrások és nyersanyagok nélküli ország egy háborús helyzetben hosszabb távon mindenképpen vesztésre van ítélve. Az ásványkincsekben meglehetősen szegény szigetország ezért, nem kívánva lemondani a nagyhatalmi ambícióiról, egy olyan hosszú távú stratégiát tűzött ki maga elé, melynek célja egy Japán vezetés alatt álló erős és önellátó Kelet-Ázsiai blokk kialakítása volt.

Az 1930-as években Mandzsúria, majd később Kína véres megszállásával Japán a tettek mezejére lépett. A japán hadvezetés azonban bizonyos értelemben nem túl bölcsen választotta meg katonai célpontjait. Amíg az elfoglalt területek élelmiszerből, kőszénből és vasércből bőséges készleteket ontottak magukból, addig folyékony üzemanyagokból szinte semmit nem termeltek. Ily módon az elfoglalt területek gyakorlatilag csak még inkább megnövelték a „Japán birodalom” függőségét a külföldi (ebben az időben zömében amerikai) olajszállítmányoktól. Japán számára a kaliforniai olaj egyetlen alternatívájának a holland és brit kelet indiai gyarmatok (Borneó és Szumátra) elfoglalása tűnt.

Japán növekvő agresszivitása és az egyre szaporodó érdekkonfliktusok következtében az addig meglehetősen elnéző amerikai vezetés fokozatosan valódi gazdasági szankciókat vezetett be a terjeszkedő szigetországgal szemben. Az esetleges amerikai embargó fenyegető réme és az európai események miatt emelkedő kőolajárak mind egyre vonzóbbá tették a déli terjeszkedés opcióját a japán hadvezetés számára. Így amikor 1941-ben végül tényleg bekövetkezett már jó ideje várt teljes körű embargó, Japán mindezt egyfajta hadüzenetnek vette, és elindította déli offenzíváját. Mindenek előtt azonban egy váratlannak tűnő és később nagyon elhíresült „megelőző csapást” tett az amerikai hadiflottára annak érdekében, hogy oldalról bebiztosítsa magát a Kelet-Indiai szigetvilág megtámadása előtt.

A történet vége ismerős, a részletek brutálisan kegyetlenek. A felismert összegfüggések nem magyarázzák meg, csupán érthetőbbé teszik Japánnak a második világháború előtt és után követett politikáját. És különösen nem adnak felhatalmazást az elkövetett bűnökre. Japán egyértelműen katonai agresszorként lépett föl, és még ha esetleg bizonyos szempontból kényszerpályán sodródott is az ország, ez egy tudatosan választott kényszerpálya volt. És bár Japán esetében az agresszió nem bizonyult eredményes stratégiának az energiaválság hosszútávú leküzdésére, mindez nem zárja ki hogy a jövőben olyan államok, melyek hasonló szituációba kerülnek hasonló pályát válasszanak. Ki tudja.

Itt akár véget is érhetne ez a történet, de ha tovább gondoljuk, akkor újabb érdekes kapcsolódási pontokat találhatunk a mai kor, a mai világ problémái felé. A fentebb részletesen leírt alaphelyzetből kiindulva azonban a mai Japán társadalom és gazdaság számos sajátossága is jól megérthetővé válik. Például az, hogy miért éppen Japán a világ harmadik legnagyobb atomerőmű kapacitásával rendelkező állama (az USA és a természeti erőforrásokban szintén nagyon szegény Franciaország után).

Az, hogy a nyersanyagok és az energiahordozók hiánya egyúttal komoly kulturális hagyományokkal és kifinomult társadalmi intézményrendszerrel találkozik, részben megmagyarázza Japán korai és mélységes elköteleződését a szabad piac, a globalizáció és kifinomult technológiai megoldások iránt. Mindezek sikeresen változtatták ezt az államot a jelenlegi nemzetközi pénzügyi és gazdasági rendszer egyik legerősebb bástyájává. És ezáltal az is érthetővé válik, hogy hogyan indíthat el egy ezt az országot ért közelmúltbeli természeti, társadalmi és gazdasági katasztrófa nemzetközi szinten is tovagyűrűző veszélyes folyamatokat, melyek az egész globális társadalmi gazdasági rendszer destabilizálódásához vezethetnek. (Persze nem önmagukban – ha egészséges lenne a rendszer, akkor mindettől még nem lenne semmi baja. De ez már egy másik történet. Ennek a Friedrichs cikke nyomán történelmi analógiákat bemutató bejegyzésnek pedig hamarosan folytatása következik…)

Ön vagy hazudik, vagy téved

2011-03-19T20:52:00.000+01:00

"Mi történik, ha egy feltartóztathatatlan ágyúgolyó egy mozdíthatatlen oszlopnak ütközik?"

Ez a kérdés gyermekkorom egyik kedves és érdekes, logikus gondolkodásra tanító olvasmányából fészkelte be magát az agyam egyik eldugott szegletébe, hogy azután a jelenlegi világválság egyfajta allegóriájaképpen váratlanul előbukkanjon a több évtizedes elfeledettségből. Mi történik, amikor a fejlődéshez nélkülözhetetlen, megállíthatatlan gazdasági növekedés beleütközik a bolygónk végessége és a fizika törvényei által felállított határokba? Tényleg, vajon mi történik?

Nézzük mit mond erről a bűvész matematikus, Raymond Smullyan:

A feladat feltételeiben logikai ellentmondás van. Logikailag lehetetlen, hogy egyszerre létezzen feltartóztathatatlan ágyúgolyó és kidönthetetlen oszlop. Ha létezne feltartóztathatatlan ágyúgolyó, akkor definíció szerint kidöntene minden oszlopot, ami az útjába kerül, tehát nem létezne mozdíthatatlan oszlop. Ugyanígy, ha létezne mozdíthatatlan oszlop, akkor azt definíció szerint semmiféle ágyúgolyó nem tudná kidönteni, tehát nem létezne feltartóztathatatlan ágyúgolyó. Önmagában sem a feltartóztathatatlan ágyúgolyó, sem a mozdíthatatlan oszlop léte nem vezet ellentmondásra, de ha azt állítjuk, hogy mindkettő létezik, az igen.
A feladat nem nagyon különbözik attól, mint ha ezt kérdeztem volna: "Van két ember, John és Jack. John magasabb Jacknél és Jack magasabb Johnnál. Ezt hogyan magyarázza?" A legjobb válasz ez lehetne: "Ön vagy hazudik, vagy téved."

Hmm. Mindezek alapján tehát a növekedés kényszerét előíró gazdasági törvények és a korlátokat előíró fizikai törvények nem lehetnek egyszerre univerzálisan igazak. Ahol a kettő ütközik, ott az egyik feltétlenül érvényét veszti. Elgondolkodtató.

Sok jel mutat arra, hogy a modern nyugati közgazdaságtan axiómái valójában nem is axiómák. Sőt, megalapozását és módszereit tekintve ez az egész "tudományág" valójában sokkal inkább tekinthető vallásnak, mint a valódi tudománynak.

Vagy egy Kenneth Boulding nevű amerikai közgazdász szavaival: "Ha valaki azt hiszi, hogy egy véges világban létezhet végtelen növekedés, annak vagy elment az esze, vagy közgazdász."

A legszomorúbb az egészben, hogy a kérdés tesztelése éppen most zajlik. Annyira bízunk a megállíthatatlan ágyúgolyónkban (gazdasági növekedés), hogy bátran nekivezetjük a véges bolygónk kidönthetetlen korlátainak. Ami most zajlik a világban az mind ennek a tünete. Az éghajlatváltozás, az energiaválság, a biológiai sokféleség eltűnése, a társadalmi és politikai konfliktusok kiéleződése. És különösen a gazdasági válság.

A problémák akkor jelentkeznek, amikor a valódi és a fiktív javak (pénz, adósság) között felborulnak az arányok. Egy gazdaság értékteremtő képességét két fő tényező korlátozza: a rendelkezésre álló kis entrópiájú energia, melyet fenntartható módon ki tud nyerni a környezetéből, és a környezet képessége, hogy elnyerje a gazdaság működése során képződött nagy entrópiájú hulladékokat. A fiktív javak mennyiségének azonban nem kell ilyen korlátokkal szembenéznie, hanem akár a végtelenségig nőhet.
(Eric Zencey, ferdítés általam)

Ahol a természet törvénye ütközik a társadalom törvényével, ott a természet törvénye lesz az erősebb. Aki mást állít, az vagy hazudik, vagy téved.

Egyiptom

2011-02-12T16:19:00.000+01:00

Letartóztatnak egy zöldség-gyümölcs kereskedőt Tunéziában, ez egyre szélesebb körű zavargásokat vált ki, ami néhány hét alatt az Egyiptomi kormány megdöntéséhez vezet. Röviden így lehetne összefoglalni a közelmúlt talán legjelentősebb világpolitikai eseménysorozatát (bár még nincs vége a történetnek).

Így működenk az igazi nemlineáris komplex rendszerek. Lásd pl. pillangó effektus. Vagy a földrengések, ez még jobb példa. Valahol feszültség jelenik meg, mely hosszú ideig csak halmozódik, anélkül, hogy a problémáknak kifelé bármilyen látható egyértelmű jelük lenne. És azután egyszer csak valami történik. Egyiptom tipikus példája ennek a kívülről szemlélve különös és sokszor érthetetlen rendszer-szintű viselkedésének.

Megjósolhatóak-e a nemlináris komplex rendszerekben bekövetkező események? Előre lehet őket jelezni? Nos, igen is meg nem is. Nem, hiszen, senki nem láthatja erlőre, sem azt, hogy a konkrét események milyen láncolata és milyen ütemezés szerint fogja elszabadítani a halmozódó feszültségeket. Viszont igen, abban biztosak lehetünk, hogy ami felhalmozódik, az előbb utóbb utat is fog törni magának. Amikor azonban ez bekövetkezik, minden hirtelennek, váratlannak és kaotikusnak fog hatni.

No de mégis mi milyen feszültségek lehetnek Egyiptomban? Vannak ilyenek egyáltalán? És mióta halmozódhatnak? Következzék néhány árulkodó statisztikai adat:

Lakosság száma (2010): 80,5 millió (1960-ban még csak 28 millió volt, Egyiptom ma a világ 16. legnépesebb állama)
Népesség növekedésének üteme: évi 2% (ez 35 éves duplázódási időnek felel meg)

Országos éves csapadékátlag: ~50 mm
Szántóföldi művelésre alkalmas terület: ~3 millió hektár (az ország területének 3%-a)
Egy főre jutó szántóföld: 0,04 ha (400 m²)
importból származik a teljes élelmiszerfogyasztás 40%-a (ezen belül a gabonafogyasztás 60%-a)

Kőolajkitermelési csúcs: 1996, ~900 000 hordó/nap (a kitermelt mennyiség azóta több, mint 30%-kal esett vissza)
Kőolajexportálási csúcs: 1985-95, ~450 000 hordó/nap (az exportált mennyiség azóta 100%-kal visszaesett -- azaz Egyiptom éppen jelenleg válik olaj exportáló államból olajimportra szoruló állammá)

Mindeközben mind a kőolaaj, mind az élelmiszerek ára a világpiacon meredek emelkedésbe kezdett (mint tudjuk, nem függettlenül sem egymástól, sem az egyiptomi kőolajkészletek helyzetétől, mely a világ annyi más részéhez hasonló, tipikus lefutást mutat).

És ezek csak a fizikai tények, a háttérben még számos társadalmi feszültség lappang és halmozódik évek óta, melyek mind-mind hozzájárultak a helyzet tarthatatlanná válásához. Szegénység, munkanélküliség, korrupció és még hosszan lehetne folytatni a listát mi minden járult hozzá az ország lakosságának egyre mélyebb és tevékenyebb kiábrándulásához nyugatbarát vezetőiből. Egeészen addig, amíg egy ponton egy gát át nem szakadt. De a társadalmi okok szorosan összefonódnak a természetiekkel, a kettő csak együtt teszi ki a teljes képet.

Sajnos azonban ma nem a Közel-Kelet az egyetlen hely, ahol ilyen jellegű feszültségek halmozódnak. Gondoljunk a Wall Street-re, a hitelválságra és derivatív értékpapírpiacokra. Gondoljunk a kimerülő kőolaj és földgázmezőkre. Az európai és észak-amerikai elektromos hálózatra. Az élelmiszerpiacra. A társadalombiztosítási rendszerekre. Vagy akár a hazai politikai helyzetre.

P.S:
[1] E bejegyzés szövege jelentős részben Chris Matrenson helyzetértékelő elemzésének szabad fordításán alapul. Egy másik, magyar nyelvű írás ugyanebben a témában itt.
[2] Bár ilyen jellegű témákról nem lesz szó, de akit érdekel és éppen ráér, szívesen látom a blog olvasói közül hétfőn délelőtt 10-től, a Corvinus egyetem budai campusán a PhD védésemen (meghívó itt).

A csapda

2010-12-24T00:52:00.001+01:00

Már régóta adós vagyok azzal, hogy példát nyújtok a természeti-társadalmi-gazdasági problémák egy olyan halmazára, melyek együttesen megoldhatatlan komplexet jelentenek a jelenlegi társadalmi-gazdasági berendezkedésünk és problémakezelési mechanizmusaink számára. Az alábbiakban megpróbálom ezt, bár hozzá kell tennem, bármennyit is pepecseltem az alábbi poszttal, nem vagyok teljesen elégedett az eredménnyel. Nehéz ez a téma, minden szempontból.
Számos "a rendszerből kifelé mutató" problémahalmaz létezhet, és állítom (egyelőre különösebb bizonyítás vagy bizonygatás nélkül), hogy a világban ma egyre inkább eluralkodni látszó természeti, társadalmi és gazdasági válságtünetek mögött is ilyen problémahalmazok állnak. Ez abban nyivánul meg, hogy az egyik probléma kezelésére foganatosított intézkedéseink a rendszer valamely más pontján viszont újabb problémákat idéznek elő. (Minden igyekezetem ellenére nem tudom megállni azért, hogy ne linkeljem ide a kedvenc esszéim egyikét.)
Na lássunk hát egy ilyen problémaláncolatot -- talán éppen azt, amely a leghamarabb és a leginkább közvetlenül fenyegeti az emberiséget globális "biliborítással":

Földünk kőolajkészletei jelenleg "merülnek ki" (azaz pontosabban: a kitermelésük nem fokozható, elkerülhetetlenül csökkenni fog)
A kőolajnak (és a további fosszilis energiahordozóknak) nincsenek reális alternatívái
A mai társadalmi-gazdasági berendezkedésünk működése teljesen energiafüggő (sőt, pontosabban az energiabázis növekedésétől függ!)

Mindhárom említett pont önmagában is egy-egy meglehetősen komplex, de azért nem áttekinthetetlen terület, melyről az interneten számos jobbnál jobb írás, értékelés, statisztika, stb. található. Tőlem most annyi telik, hogy logikus vázlatpontok (mintegy tézisek) sorozatába szedem az összefüggő problémák esszenciáját. Akiben kérdések merülnek fel, azt bátorítom, hogy olvasson utána. Ennek elősegítésére, már az egyes tézisekhez is igyekszem némi háttéranyagot nyújtani (az érdeklődő olvasók némi google-özéssel további háttéranyagok garmadáját találhatják az interneten, minden pont mellet, pro és kontra is). Lássuk tehát:

Földünk kőolajkészletei jelenleg "merülnek ki" (azaz pontosabban: a kitermelésük nem fokozható, elkerülhetetlenül csökkenni fog)
1. A fosszilis energiahordozók csak korlátozott mennyiségben állnak rendelkezésre a földkéregben, fogyásuk már a kitermelésük megkezdésekor elkezdődött.
2. Földünk konvencionális kőolajkészleteinek jelentős részét (a becslések többsége szerint megközelítőleg a felét) mára már elhasználtuk.*
  1. Az ismert kőolajkészletek kitermelés miatti fogyásának üteme ~1980 óta meghaladja azoknak az új felfedezések miatti gyarapodásának ütemét.
3. Mint annyi mindenből, kőolajból is először a könnyen hozzáférhető és jó minőségű készletek kerültek kitermelésre, azaz a hátralévő 50% az első 50%-nál csak sokkal nehezebben (nagyobb energiaráfordítással, környezeti kockázattal, stb) termelhető csak ki. *
4. Az egyes kőolaj és földgázmezők kitermelési ütemének fizikai korlátai is vannak. Ezek azt eredményezik, hogy a kitermelés csak körülbelül az eredeti készletek felének elfogyasztásáig fokozható, ezután viszont mindenképpen csökkenésnek indul. A készletek második fele már csak lassuló ütemben, hosszú idő alatt fokozatosan hozható felszínre. Nagyobb tartományok (pl. egyes országok, kontinensek) vagy akár az egész Föld kőolajtermelése ugyanilyen mintázatot követ.*
5. Van egy kitüntetett pillanat, amikor a kőolaj-kitermelés világszinten tetőzik. Ez a pillanat (kb.) most van.
  1. Tény, hogy az eddigi legnagyobb olajkitermelés 2008 júliusában volt, napi 74,7 millió hordó kitermelési csúccsal, mely azonban csak minimálisan haladta meg a 2005 májusában mért korábbi kiermelési csúcsot. * *
  2. A Föld legjelentősebb kőolajmezőinek és kőolajkitermelő országainak többsége jelenleg már dokumentáltan hanyatló fázisban van.* *
  3. Tényleges geológiai adatokon, geofizikai és statisztikai modelleken nyugvó elemzések alapján a globális olajcsúcs (a kitermelés hanyatlásának a kezdete) nagy valószínűséggel valamikor 2005 és 2020 közé tehető. *
II) A kőolajnak (és a további fosszilis energiahordozóknak) nincsenek reális alternatívái
1. A kőolaj energetikai kiváltására alternatívaként szóba jöhető megoldások mindegyike maga is a következő három probléma valamelyikétől (esetleg többtől is) szenved:
  1. Szintén kimerülnek (pl. kőszén, földgáz, atomenergia, geotermikus energia...)
  2. Alacsony nettó energia-kihozatal (pl. biomassza, nemkonvencionális kőolaj-források, napenergia, szélenergia, stb...) * *
  3. Nagy beruházásigény (bonyolult infrastruktúra, magas nyersanyagszükségletű és energiagényű(!) beruházások -- pl. napenergia, szélenergia, mélytengeri kőolaj, atomenergia, geotermikus energia, stb.), amely különösen a következő pont fényében kérdésessé teszi az érdemi megvalósíthatóságot.
2. Hihetetlen sok energiát kellene alternatív forrásból kiváltanunk (lásd az ábrát), és egyetlen szóba jöhető technológia sem valósítható meg problémamentesen ezen a skálán (vagy, ha mégis, akkor annak várhatóan igen komoly káros mellékhatásai lennének...) *
  
  Az emberiség jelenleg évente ~1 köbmérföld (~4 km3, azaz mintegy két Balatonnyi) kőolajat használ el. Az ábra az ezen kőolajmennyiség energetikai kiváltásához szükséges beruházások nagyságát illusztrálja. Ahhoz például, hogy ezt a kőolajmennyiséget fokozatosan vízierőművekkel váltsuk ki, ahhoz 50 éven keresztül minden évben négy akkora erőművet kell felépíteni, mint a ma létező legnagyobb vízierőmű. Hasonlóképpen, atomerőművekből, szélerőművekből stb. is 50 éven keresztül minden évben az ábrán látható mennyiségeket kellene üzembe állítani. * *
3. Ráadásul a különböző energiahordozók/források egymást csak korálátozott mértékben képesek helyettesíteni.
  1. A kőolaj és a belőle finomított üzemanyagok a legkoncentráltabb energiahordozók közé tartoznak, mely ideálissá teszi őket a közlekedési üzemanyagokként való felhasználásra. Erre a célra minden alternatív megoldás (pl. akkumulátorok, hidrogén) igen problémás.
  2. A kőolajat nemcsak energetikai célokra hasznosítjuk, hanem közvetlenül vagy közvetve szinte minden civilizációs vívmányunk kőolaj-származéknak tekinthető (műanyagok, műtrágyák, növényvédőszerek, gyógyszerek, számítógépek, távközlés, palackozott víz, eldobható pelenka, stb.)

Egyetlen alternatívaként tehát a kőolaj- (és energia-)fogyasztásunk elkerülhetetlennek látszó csökkentése marad nyitva az emberiség számára. De úgy tűnik, hogy ennek a megoldásnak a kivitelezhetőségével is gondok vannak a jelenlegi társadalmi gazdasági rendszerünk keretein belül:

III) A mai társadalmi-gazdasági berendezkedésünk működése teljesen energiafüggő (sőt, pontosabban az energiabázis növekedésétől függ!) * * * *
1) Jelenlegi globális pénzrendszerünk alapja a hitel. A világon forgalomban lévő összes pénzmennyiség óriási többsége mögött nincsen semmiféle fedezet csak a jövőbeni visszafizetés ígérete. (Kamattal!)*
2) A tőke+a kamatok jövendőbeli visszafizetéséhez a gazdasági növekedés (hite) biztosítja a kereteket. Egy növekvő gazdaságban a hitelek (és a kamatok) többsége visszafizethető. Egy csökkenő méretű gazdaságban még a tőketartozás visszafizetése is sokak számára lehetetlenné válik. *
3) A gazdaság növekedése a gazdasági rendszer metabolizmusának (a természeti erőforrások felhasználásának) a növekedésével jár.
--3a Az energiaforrások kitüntetett fontosságú és igen nehezen helyettesíthető erőforrások, (legfeljebb csak egymással helyettesíthetők, azt is csak korlátozottan).
--3b A kőolaj, koncentrált energiatartalma és könnyű kezelhetősége miatt különösen kiemelkedő jelentőségű és nehezen helyettesíthető energiaforrás
4) Az elérhető természeti erőforrások összmennyiségének csökkenése a gazdaság mögötti maradék fedezet elolvadásához és a jövőbeli növekedés hitének összeomlásához vezet. Ez pedig az egész gazdasági rendszer válságát majd összeomlását (átalakulását?) vonja maga után. (És ez a folyamat már elkezdődött...)

P.S. Nem szokásom utólag hozzányúlni a bejegyzéseimhez, de ennél a bejegyzésnél most szeretném fenntartani magamnak a későbbi kiegészítések és pontosítások jogát. Az ok: szeretném, hogyha ebben a kulcsfontosságú témában a lehető legátgondoltabb, megalapozott és hosszabb távon is naprakész anyagot sikerülne összeállítanom. És egyúttal kérném is ehhez a Ti olvasói segítségeteket: kommentáljátok ezt az oldalt, írjátok meg, ha valami szerintetek kimaradt, vagy egy új jó írás jelent meg valahol valamelyik pontnak az alátámasztására...

P.S.2. Minden kedves olvasónak boldog Karácsonyt!

Túllövés napja

2010-08-26T23:09:00.001+02:00

"It’s a bit like selling the family silver to pay your credit card
bills and pretending your finances are fine"
(Aniol Esteban, New Economics Foundation)

Mi is igazából a probléma a mi kellemes, kényelmes és szuperhatékony társadalmi-gazdasági berendezkedésünkkel? Igazából csak annyi, hogy nem fenntartható, és ez azt jelenti, hogy nem is fog fennmaradni. Alternatíváink pedig nincsenek, és mindent elkövetünk, hogy ne is legyenek. Jelenlegi életmódunkkal magunk alatt vágjuk a fát. Ráadásul jó mélyen, hogy ne legyen feltűnő. De ha elfogulatlanul és kellő alapossággal el kezdjük vizsgálgatni a részleteket, ijesztő lesz a kép. Az emberek többségét azonban nem igazán lehet rávenni arra, hogy részletekre figyeljen. Hogyan lehet akkor mégis kommunikálni a problémákat?

Erre egy szép kísérlet a "Túllövés napja" (saját fordítás, várok javaslatokat jobb magyarításra). A két nemzetközi civil tudományos szervezet, a Global Footprint Network, és a New Economics Foundation által életrehívott kezdeményezés minden évben annak a napnak kíván emléket állítani, amelyen az emberiség összes fogyaszása eléri a természet által az adott évben összesen előállított javak mennyiségét. Mindezt részletes adatbázisok alapján, az ökológiai lábnyom számításához kidolgozott módszertan alapján, tudományos igényességgel számszerűsítik.

Az idei évben augusztus 21 lett az a nap, amikor az emberiség kimerítette a számára fenntartható módon rendelkezésre álló "éves ökológiai keretet". Az év hátralévő részében felhasznált erőforrások és kibocsátott szennyezők előállítása illetve semlegesítése még optimális gazdálkodás mellett is meghaladja az ökológiai rendszerek normális éves kapacitását. Más szóval mostantól az év végéig egyfajta "költségvetési hiányt", ökológiai adósságot halmozunk fel, mely a légkörünkben felhalmozódó szén-dioxid, kimerülő érctelepek, vagy talajerózió formájában egyaránt megvalósulhat, és éppúgy mint a közgazdaságban megszokott "testvérei", hosszú távon komoly kockázatokat rejt az azt halmozó társadalom számára.

Glöobális ökológiai költségvetésünk az elmúlt 30 évben fordult negatívba. Egészen az 1970-es évekig elvileg még fenntartható módon kielégíthetőek lettek volna az emberiség "anyagcsere"-igényei, jóllehet már akkor is jelentős terültei és szerkezeti aránytalanságok alakultak ki. Ami azóta van, az viszont tisztán ökológiai ámokfutás.

A jelenlegi helyzetet ahhoz lehet hasonlítani, mint amikor valaki nem egészen nyolc hónap alatt feléli az egész éves jövedelmét. Meddig fenntartható mindez? A tartalékok kimerüléséig. A természeti környezet pedig már számos jelét adja kapacitásai kimerülésének: gondoljunk akár a lassan de biztosan nyomuló éghajlatváltozásra, az óceáni ökoszisztémák összeomlására, az olajcsúcs közeledtére, vagy akár az aktuális (nagy) gazdasági válságra, melyből valahogy csak oly nehézkesen és felemás módon sikerül kilábalnunk. Mintha a gazdasági válságok, a ciklikusság kezelésére használt "hagyományos recept" (a gazdasági növekedés erőltetése) kezdené érvényét veszíteni a megváltozott környezetben. Nagy baj lesz ebből, ha nem változtatunk. Növekedés helyett most már inkább erősen fékezni kellene, és irányt változtatni, amíg lehet. Erre emlékeztet engem a túllövés napja.

További olvasnivalók a túllövés napjáról:
Global Footprint Network közlemény
New Economics Foundation közlemény
The Guardian elmélkedés
FigyelőNet cikk

(A két poszttal ezelőtt megkezdett sorozat második részével még mindig adós vagyok, ez még mindig nem annak a posztnak a folytatása. De ami késik, nem múlik (reméljük...))

Címlapsztori

2010-08-09T17:23:00.000+02:00

Hogy ne érhessen az a vád, hogy megalapozatlanul állítok hajmeresztő dolgokat világunk működéséről és jövőjéről, gondolataimmal időnként megpróbálok kiállni a tudományos megmérettetés pódiumára. Magyarul megpróbálok igényes, és szakmailag is megalapozott, védhető tudományos cikket, cikkeket is írni mindabból amikről itt a blogomban is járatom a számat. E munkának első gyümölcse az elmúlt hetekben jelent meg a "Conservation Biology" című vezető természetvédelmi szakfolyóirat aktuális (2010 augusztusi) számában. Az eddigi visszajelzések nagyon pozitívak: alapos és jól megírt esszé, mely nagyon jelentős, de mégis alig emlegetett kérdéseket vet fel. A legfontosabb visszajelzés azonban magától az újságtól jött: címlapra kerültünk.

A cikkben vizsgált fő kérdés az, hogy milyen hatással lesz az olajcsúcs (vagy általánosabban az emberiség energia-bázisának csökkenése) a természes ökoszisztémákra és a természetvédelemre nézve. Ha azt gondoljuk, hogy az energiaválság egy, az éghajlatváltozással összemérhető nagyságrendű probléma (sőt, tulajdonképpen ugyanannak az alapproblémának a két oldaláról van szó...), akkor megdöbbentő a két probléma megértésére fordított erőfeszítéseink aránytalansága. Az éghajlatváltozás (többek között ökológiai) hatásait vizsgáló cikkekből Dunát lehet rekszteni. Ugyanakkor az olajcsúcs lehetséges ökológiai hatásai teljesen feltáratlanok. E szinte szűz területre merészkedtünk be a két amerikai kollégámmal közösen alkotott cikkünkkel.

Itt most gondolatébresztő "érdekességként" mindössze csak egyetlen táblázatot emelek ki a cikkből. Ez arról szól, hogy várhatóan hogyan, milyen "irányban" változik majd ember és természet kapcsolata egy "energiaszegény" világban. Néhány olvasói visszajelzés, valamint a szerzők benyomásai alapján ez a primitív táblázat az egész cikk egyik kulcseleme, mely fontos, új, eddig jobbára kimondatlan üzeneteket hordoz. (A cikkben egyébként persze még egy csomó mindenről szó van, akit érdekel annak szívesen átküldöm a pdf-et.) Mindazonáltal döbbenetes, hogy ilyen egyszerű kvalitatív és tapogatózó megállapításokkal egy nemzetközi világfolyóirat címlapjára lehet kerülni. Ez is csak azt mutatja, hogy mennyire nincs köztudatban a téma: még csak ilyen szinten sem beszélnek róla, még ez a tapogatózó tárgyalásmód is újdonságnak számít.

	Kedvező változások	Kedvezőtlen változások
Mezőgazdaság	termelés intenzitásának csökkenése	a művelt területek esetleges növekedése (pl. "bio"üzemanyagok átmeneti térhódítása)
Erdészet	hagyományos művelési formák előtérbe kerülése	esetleges túlhasználat (pl. fatolvajlás terjedése)
Közlekedés és turizmus	csökkenő mobilitás és távolsági kereskedelem --> kisebb inváziós (behurcolási) nyomás az alapvető szükségletek helyi megtermelése --> növekvő táji diverzitás	csökkenő turisztikai jövedelmek a természetvédelem számára, a turisztikai hasznosíthatóság leértékelődése
Természet-védelmi politika	növekvő figyelem a lokális fenntarthatóság felé	csökkenő érdeklődés a nagyskálájú problémák iránt, gyengülő nemzetközi programok és intézmények

(Elnézést azoktól akik a legutóbb megkezdett gondolatsor folytatását várták, az még várat magára, egyelőre nem jutott időm rá. Ez a dolog viszont most aktuális és elavul ha nem írom meg...)

Tézisek

2010-06-26T16:07:00.005+02:00

A közelmúltban igencsak besűrűsödött az életem. Ez többek között abban nyilvánult meg, hogy sok olyan dologra sem jutott időm, amelyet fontosnak hasznosnak és/vagy kellemesnek érzek. Így például a blogomra sem – pedig már hónapok óta gyülemlik bennem a sok kiírnivaló. A helyzet még most sem normalizálódott teljesen, de az igény/hiányérzet már átlépte a küszöböt, így belevágok.

Az időhiány leginkább, néhány társadalmilag/munkahelyileg kikövetelt, ámde maximálisan időrabló tevékenységre vezethető vissza. Ezek közül is a legfontosabb a doktori (PhD) dolgozatom megírása volt, amelyet, mint jelenthetem a dolgaim iránt érdeklődőknek, sikerült elkészítenem, sőt minden eddigi érdemi visszajelzés alapján magasan a léc fölött vettem az akadályt. (Eddig csak egy „házi” védésen vagyok túl, az igazi „nagy” védésem majd valamikor ősszel lesz esedékes.)

Igazából büszke is lehetnék a jól sikerült dolgozatra, ha nem lenne néhány zavaró tényező, melyek némi keserű mellékízt visznek a dologba. A tudomány, a kutatások, mai állása szerint abszolút kurrens és releváns témákat boncolgatok. Ráadásul olyan, holisztikus és gyakorlatias ("policy relevant") megközelítésben, ahogy azt világszerte is kevesen tudják, merik azt felvállalni. Nemzetközi szinten is érdekes, újszerű amit csinálok (olyannyira, hogy eddig a legjobb visszajelzéseim is külföldről vannak; a hazaiak többsége (tisztelet a kivételnek) nem érti, hogy mit „bűvészkedek”, miért kavargok ennyit a különböző tudományágak határmezsgyéin). Akkor mégis miért a hiányérzet, a keserű mellékíz?

A rövid választ Jand bloggertársam egy közelmúltbeli esszéje segített megfogalmazni: mindez arra vezethető vissza, hogy munkámban egyáltalán nem kérdőjelezek meg néhány a jelenlegi társadalmunkat, problémakezelésünket meghatározó dogmatikus alapvetést, melyek tarthatatlan voltáról az elmúlt években (többek között tudományos tevékenységem egyfajta „melléktermékeként”) fokozatosan meggyőződtem. Ugyanis a megannyira komplex és holisztikus megközelítés mögött is alapjában a jelenlegi társadalmi-gazdasági világrend és az azt létrehozó kultúra keretei között próbálok meg problémákat azonosítani és megoldásokat szolgáltatni. A jelenlegi világrend/kultúra tarthatatlanságáról azonban már meggyőződtem. És a megoldások, amiket őszintén látok, azok mind-mind kifelé mutatnak a jelenlegi rend keretei közül.

Az, hogy írója sem hisz igazán benne, sajnos erőteljesen kétségbe vonja dolgozatom hitelét. Kemény szavak ezek, bár szinte biztos vagyok benne, hogy nagyon sok doktori dolgozat esetében hasonló a szituáció, legfeljebb a szerző nem meri bevallani, talán még önmagának sem, hogy nem hisz abban, hogy az általa felvázoltak valaha is érdemi megoldást nyújthatnak valamire. Persze ez valahol talán természetes is, mert a rendszer (amelynek az oktatás és a tudomány is része) nem tudja kezelni a rendszerből kilépő, kimutató gondolkodást. (Esetemben, a dolgozatomban szerintem el is mentem körülbelül a végletekig, ameddig a rendszer keretein el lehet menni, időnként már szinte a recsegést is hallottam, ahogy feszegetem azokat. Hivatkozom amúgy a blogomra is kétszer, nem tudom feltűnik-e az olvasók közül valakinek is valaha…)

Most viszont kihasználva a blog és az internet nyújtotta lehetőségeket, ezúton szeretnék a helyére illeszteni néhány gondolatot, melyre a dolgozatomban nem volt lehetőség. Ezek a gondolatok jóval túl is mutatnak a dolgozatomon, sőt a tudomány és a tudományos megközelítés lehetőségeinek határain is (legalábbis erősen súrolják azt...). Megtartok viszont a dolgozatom (és általában a tudományos információáramlás) világából egy egyszerű ám hatékony formai elemet (ha már úgyis belejöttem): egyszerű pontokba („tézisekbe”) szedve próbálom kölönösebb elkalandozásoktól mentesen, lényegretörően összefoglalni a dolgozatomban elhallgatott alapvető igazságokat, melyek egyben az egész blog fő üzenetét is jelentik:

0.) Nem az éghajlatváltozás a legnagyobb probléma
Kemény szavak ezek egy az éghajlatváltozás hatásaival foglalkozó, „abból élő” kutató szájából. Általában minden tudományos kutató kiemelten fontosnak látja a saját szakterületét, és lépten-nyomon annak jelentőségét hangoztatja.

1.) A különböző környezeti-társadalmi-gazdasági problémák egymással szorosan összefüggnek
A fentebbihez hasonlóképpen nem a vízhiány, a talajdegradáció, a hulladékproblémák, a munkanélküliség, a társadalombiztosítási ellátórendszerek egyensúlyzavarai, a GDP csökkenése, a népességnövekedés, a népességcsökkenés(?! – ugye, ugye, Magyarország, hogy mi mindent el nem tudnak hitetni velünk...), a szélsőséges politikai irányzatok térhódítása, vagy az olajhozam-csúcs stb., stb. a „legnagyobb” probléma. Ezek mind-mind tünetei, egy sokkal nagyobb háttér-problémának, mely valahol a kultúránk alapvetéseivel függ össze, és ezért nagyon nehezen fogalmazható meg, mondható ki. Ennek ellenére érdemes megpróbálni megfogalmazni ezt az alapproblémát (sőt, gondoljunk bele, nincs is ennél fontosabb dolog!). Íme néhány teljesen eltérő hátterű és különböző stílusban előadott, ám egyaránt figyelemreméltó próbálkozás: link1, link2, link3, link4 vagy link5 (ill. az itt hivatkozott könyv is!). Én most itt – megkísérelve a lehetetlent – a következőképpen próbálnám egyetlen mondatba besűríteni ezt az alapproblémát:
Társadalmi-gazdasági rendszerünk kulturális alapdogmáink által meghatározott fejlődése alapvető fizikai korlátokba ütközött.

2.) A problémák együtt a jelenlegi kultúra keretein belül megoldhatalanok...
Jelenlegi problémakezelési gyakorlatunk szerint, külön-külön (vagy olykor kisebb csoportokban, és ez már nagyon „előremutató” gyakorlatnak számít) próbáljuk kezelni a problémákat. Minden területnek megvannak a külön szakértői, akik kifejezetten (és általában kizárólag) az adott szakterület szempontjai szerint optimalizálnak. Ennek következtében valódi megoldások helyett tipikusan csak az egyik szakterülteről/ágazatról a másikra toljuk át a problémákat. Erre múltból és jelenből, kicsiben és nagyban egyaránt számtalan példa van, íme néhány áttekintőbb jellegű írás: link1, link2 (ld. a „Problématologatás” fejezetet).
Azt hogy sok probléma van, és hogy ezek súlyosak, azt mindenki láthatja, aki egy kicsit is figyelmesen járkál a világban, és saját környezetemben azt látom, hogy az emberek többsége valamilyen szinten ezt látja, érzékeli is. Az viszont, hogy ezek a problémák egy (a jelenlegi kutúránk keretein belül) megoldhatatlan, „gyilkos koktélt” alkotnak, még csak kevesen ismerték fel.
Az emberiség hagyományosan sikeres volt a problémák megoldásában. Régen is voltak problémák, ezek egy jelentős részét jól vagy rosszul, de mára már nagyjából megoldottuk (pl. rabszolgaság kérdése, számos fertőző betegség, élelmezés, ivóvíz...). Ebben a tudomány és a technika fejlődésének óriási szerepe volt, ami azt az érzést (hitet) keltheti az emberekben (és kelti is a többségben), hogy a tudomány és a technika ezután is meg fog oldani minden problémát. A figyelmesebbek azonban láthatják, hogy a megoldottak helyett mindig is újabb és újabb problémák jöttek. Egyre több a rendszer-szintű probléma, melyek mintha mindig csak makcsabbak, nehezebbek lennének a korábbiaknál. E sokasodó jelek, és az egyre nyilvánvalóbbá váló „problématologatás” azt sugallja, mintha a kollektív problémamegoldó-képességünk valamiféle „láthatatlan határaihoz” értünk volna. Nem véletlenül.
Ahhoz, azonban, hogy az emberek felismerjék az alapproblémát, és a jelenlegi kényelmes keretek (fenn)tarthatalanságát, szükséges hogy ezek a láthatatlan határok láthatóvá váljanak. Ez nagyon nehéz, lévén hogy egy komplex rendszerről van szó, melynek minden részletét nem ismerjük, nem is ismerhetjük. Hogyan lehetséges akkor mégis mindez? Hogyan beszélhetek ilyen meggyőződéssel valamiről, amit nem ismerhetek minden részletében? A megoldáshoz paradox módon az a tudomány szolgálhat kulcsot, mely alapjában maga is a jelenlegi társadalmi-gazdasági-kulturális keretek között, annak alávetve fejlődött ki. Valami „nemlétezésének” a bizonyítása a tudományban mindig sokkal nehezebb, mint valaminek a létezését megmutatni. Az előbbihez elég egy példát adni, de az utóbbi sem lehetetlen: számos olyan általános összegző fizikai törvényszerűség van, mely kereteket jelöl ki bizonyos folyamatoknak: pl. megmaradási elvek (anyagmegmaradás, energia-megmaradás) vagy a folyamatok irányára vonatkozóan (pl. a termodinamika második főtétele). Minden olyan folyamat lehetetlen, mely megsérti ezeket az általános összegző törvényszerűségeket. Most már csak azt kell megmutatni, hogy a társadalmi-gazdasági rendszerünk minden, a jelenlegi kulturális alapdogmáinkkal kompatibilis lehetséges fejlődésmenete előbb-utóbb (de sajnos inkább előbb) szükségszerűen ilyesfajta fizikai korlátokba ütközik. Ehhez szerencsére nem kell az összes kurrens környezeti-társadalmi-gazdasági probléma összes lehetséges kezelési mechanizmusát végigzongorázni – ez egy megvalósíthatatlanul nagy feladat lenne. Ehelyett elég meg keresni a problémák azon legkisebb összefüggő részhalmazát, melyek együttesen már kezelhetetlen, a jelenlegi rendszerben megoldhatatlan komplexet alkotnak. Ezt majd a következő blogbejegyzésemben kísérlem meg, hasonlóképpen „tézises” formában.

3.) ...és rövidesen annak felbomlásához vezetnek.
Az, hogy valami „fenntarthatalan”, az azt jelenti, hogy nem fog fennmaradni. Egyszerű, nem?

El kell hát kezdeni kifele gondolkodni a rendszerből. Ráadásul sürgősen, mert annál megrázóbb lesz az átmenet, minél később lépünk a tettek mezejére (pl. link). Az emberiség fennmaradása (belátható időtávon belül, persze) szerintem nem kérdés. Az, hogy a jövő emberei másképpen fognak élni és gondolkozni, az sem (különben nem maradhatnának fenn...) Az azonban, hogy a kialakuló kultúrák, valamint azokban élő emberek életminősége „emberséges” vagy „kegyetlen” lesz-e, illetve az, hogy mi (illetve utódaink) részt fogunk-e tudni venni ezek valamelyikében, az döntő mértékben a jelenlegi lépéseinken, cselekedeteinken múlik. Lehet még halogatni, de nem érdemes.

Reziliencia

2010-03-30T11:52:00.004+02:00

Olyan korban élünk itt a Földön, amikor néhány éven(!) belül gyökeres átalakulások fognak beindulni. Komoly a veszély, hogy az emberiség nem fogja tudni irányítani ezeket a változásokat, sőt, amennyire nem készülünk ezekre a változásokra, sajnos az is megeshet, hogy még csak lépést sem tud tartani velük. De hogyan lehet felkészülni valamiféle "váratlan" változásokra? És hogyan lehet egy egész társadalmat felkészíteni ilyesmire? Vajon a természet kínál valamiféle receptet erre?

Az emberiség jelenleg teljes gőzzel azon dolgozik hogy minél tökéletesebben kiaknázza, kimerítse Földünk véges erőforrásait. Ahogy fogynak a tartalékok, úgy csúszik bele civilizációnk mind inkább egy számos tünettel járó, többkomponensű globális válságba. Bármit is hozzon a következő 1-2 évtized, biztosak lehetünk benne, hogy kicsit sem fog hasonlítani az elmúlt 10-20 évre. Ha minden az eddigiekhez hasonlóan menne tovább (azaz pl. évi 3,5%-os növekedéssel számolva), akkor a következő ~20 évben az emberiség több forrást fog elhasználni és több hulladékot kibocsátani, mint amennyit az idők kezdetétől máig élt valamennyi ember valaha is összesen elhasznált és kibocsátott. Ez természetesen már nem következhet be, mert nincsen miből bekövetkezzen. Az erőforrásválsággal (peak oil) elértük a forrásaink határait, az éghajlatváltozással pedig a bioszféra hulladék-befogadóképességének határait kezdtük el feszegetni.

A következő évtizedek tehát a "nagy változások kora" lesz az emberiség számára. Elkerülhetetlenül megváltozik az a külső környezet, melyhez társadalmunk mindennapi tevékenységével alkalmazkodott. Mi kell ahhoz, hogy egy komplex rendszer viszonylag stabil tudjon maradni jelentős külső változások közepette is? Az ökológusok elvileg tudják a választ: ez a tulajdonság a reziliencia. Egy rendszert akkor nevezhetünk reziliensnek, ha a főbb "funkciók" sérülése nélkül képes a külső "sokkok" elviselésére. Rendszer, mint pl. az ökoszisztémák vagy társadalmi rendszerek, illetve funkciók, mint pl. az anyagáramlások fenntartása, struktúrák és az információ megőrzése. A sokkokról már beszéltünk.

Milyen rendszerek tekinthetők reziliensnek és melyek nem? Az ökológia a következő útmutatást adja:
(1) Minél kisebb önállóan is működőképes egységekből áll egy rendszer, annál reziliensebb. Az anyagáramlási ciklusok minél kisebb tér és időskálán alkossanak zárt körfolyamatokat (önellátás képessége, saját hulladékok feldolgozása) A jelenleg tartó éghajlatváltozás vizsgálatának egyik tanulsága az, hogy pl. a nagyobb távolságra vonuló madarak vagy a hosszabb életciklusú fák sérülékenyebbek, mint a kisebb tér- illetve időléptékben gondolkodó társaik.
(2) A generalisták könnyebben túlélik a nagy változásokat, a túlzott specializáció sebezhetővé tesz (nevezhető ez a "több lábon állás" elvének vagy "kockázatmegosztási" elvnek is).
(3) Nagy változások időszakában a komplexitás minimalizálódik (a túlspecializált szereplők/intézmények kiesnek, a lehetséges szerepek és kapcsolati viszonyok száma visszaesik, a felhalmozott információ elvész).

A hosszútávon stabil környezeti viszonyok a komplexitás növekedésének és a specializációnak kedveznek (gondoljunk pl. a trópusi esőerdőkre), ellenben a változó környezet a "több lábon álló" (generalista) szereplőkből álló egyszerűbb közösségeknek kedvez (pl. a jégkorszakok által ide-oda hajtott mérsékeltövi lomboserdők). Az erőforrások bősége szintén a komplexitás kialakulásának kedvez (gondoljunk itt a fényben és vízben gazdag trópusi esőerdőkre, vagy akár a kőolajban tocsogó saját társadalmunkra). A komplexitás és a specializáció jó dolgok: a források hatékonyabb kihasználását teszik lehetővé. Számos vizsgálat azt is kimutatta, hogy a komplexebb, több fajjal és összetettebb fajok közötti kapcsolatrendszerrel rendelkező közösségek stabilabbak, azaz kisebb térbeli és időbeli kilengéseket, ingadozásokat mutatnak, mint az egyszerűbb rendszerek. Ennek a hatékonyságnak és stabilitásnak azonban ára van: a reziliencia elvesztése. Ez egy nagyon nagy ár. Egy összeomló komplex rendszer ugyanis nem egy reziliens rendszerré egyszerűsödik, hanem ezen túlzuhan, és szinte teljesen eltűnik (a helyét pedig valamilyen másik a környezetében már meglévő reziliensebb közösség veszi át, mint ahogyan ezt jelenleg a brazíliai esőerdők cerrado ökoszisztémákra való lecserélődése esetén láthatjuk). A reziliens struktúrák ugyanis nem szükségszerűen részhalmazai a komplex struktúráknak. Mind a kettő hosszú evolúciós fejlődés eredményeképp tud kialakulni különböző környezeti viszonyok között (bőség, stabil környezet: komplexitás, forrásszegényebb, változékonyabb környezet: reziliencia).

És itt jön a lényeg.
Az elmúlt évtizedekben a modern nyugati társadalmak szinte maradéktalanul feláldozták rezilienciájukat a hatékonyság, versenyképesség, méretgazdaságosság, a készletmentes "just in time" megoldások, valamint a globalizáció oltárán. Társadalmunk és ezáltal mindannyiunk élete, életben maradása alapvető függőségbe került több nagy (globális) ellátórendszertől. A rossz hír azonban az, hogy ezek az ellátórendszerek fenntarthatatlanok. Az elvonási tünetek pedig kegyetlenek lesznek.

Sok szó esik manapság a fenntarthatóságról, elsősorban, mint áhított elérendő célról. Ebből logikailag következik az a (többnyire kimondatlan) tény, hogy a jelenlegi rendszer viszont nem tekinthető fenntarthatónak. És ami nem fenntartható, az garantáltan nem fog fennmaradni -- így vagy úgy, de meg fog változni. Ennek ellenére a világ abszolút nem készül semmiféle változásra. Mintha miden a status quo fennmaradásáról szólna. Mindenki erre készül. A rezilencia építésével senki sem foglalkozik, az erőforrások nagy része mindenféle "felesleges" (utólag majd ezt fogjuk gondolni) "fejlesztésre" megy el, melyek a régi csapásvonalat követve inkább csökkentik, mint növelik a társadalmi rezilienciát. Globalizáció, méretgazdaságosság, hatékonyságnövelés, újabb intézményi szintek bevezetése az újabb és újabb válságjelenségek tüneti kezelésére. Őrület.

Ahogy a természetes ökoszisztémáknál sem részhalmaza a reziliens alrendszer a teljes komplex rendszernek, úgy a mai komplex társadalmi-gazdasági rendszer esetén sem. A rezilienciát célzottan kell megteremteni, mert pillanatnyilag nincs jelen, és magától nem jön létre. Ha nem lépünk időben, akkor nem valamilyen békés XIX. századi vagy középkori állapot fog visszatérni, hanem egy sosem látott totális összeomlás feneketlen mélysége felé zuhan az emberiség. A helyünket pedig majd elfoglalja valami.

(Van itt ebben a témában egy nagyon jónak tűnő valódi tudományos igényességgel megírt (sajnos ez mostanában nem magától értetődő) helyzetértékelő jelentés, melyet még én is most olvasok, emésztek. Ha beválik és megihlet, akkor talán még egy-két önálló bejegyzést is kaphat a későbbiekben ezen a blogon -- ha még jut rá idő ebben az összeomlás előtt álló világban...)

Miért éppen Haiti?

2010-02-04T15:36:00.007+01:00

"The world doesn't have any idea how bad this situation is getting here; nobody's paying any attention to Haiti. And at the heart of it is the very severe environmental crisis in this country. The Haitian case is really quite unique in the world now; you have too many people living on land that can no longer support them."

Alain Grimard, UNDP Haiti, 2003

2010 január 12-én helyi idő szerint 16:53-kor egy meglehetősen erős, 7.0-ás erősségű földrengés rázta meg Haiti dél-keleti részét, mely mind emberéletekben, mind az ország infrastruktúrájában különösen nagy áldozatokat követelt. Az ország azóta is igen súlyos helyzetben van, és a nemzetközi közvélemény is kitüntetett figyelemmel kíséri a Haiti eseményeket. A katasztrófa hatására szinte példátlan nagyságrendű humanitárius akciók és nemzetközi összefogás bontakozott ki, szép példáját adva a nemes célok érdekében végzett áldozatvállalás és az összefogás erejének. Haiti esete azonban a vájt szeműek számára számos további különös tanulsággal is szolgálhat.

Ilyen és ennél nagyobb földrengés már máshol is történt a világon (többek között szinte a szomszédban is). Az azonban nem szokványos hogy az épített infrastruktúra mellett a társadalmi "infrastruktúra" is ilyen mértékben és módon összeomoljon. Haitin a kormányzás romokban hever, a közszolgáltatások alig működnek, a közlekedés szinte lehetetlen, a közbiztonság nulla. És alig van remény, hogy belátható időn belül normalizálódjon a helyzet. Miért
történhetett mindez?

Haitin az elmúlt évtizedekben egy világméretekben is szinte páratlan mértékű ökológiai és társadalmi válság bontakozott ki. Bár az ország történelme dicsőségesen látszott indulni (Haiti volt az első független állam latin-amerikában), ez nagyon hamar diktatúrák, puccsok és megszállások hosszú sorozatába fulladt, megy gyakorlatilag máig tart. Mindeközben óriási társadalmi problémák keletkeztek és tömegek nyomorogtak, illetve nyomorognak máig is.

Eredmény: 2006-ra az országot eredetileg borító dús trópusi erdők több, mint 98%-át letermelték. Az erdőirtások és a mezőgazdasági túlhasználat nyomán felerősödött a talajerózió, és az eredetileg mezőgazdasági művelésre alkalmas talajok ~50%-a mára már megsemmisült. Az áradások és a földcsuszamlások mindennaposak. A pusztítás már az űrből is látszik: az alábbi kép bal oldalán Haiti, a jobb oldalán a Dominikai köztársaság látható.

Az elmúlt évekre nyilvánvalóvá vált, hogy a "természeti tőke" pusztulása Haitin oly mértékű, hogy a környezeti válság kezelése előfeltétele az ország társadalmi-gazdasági talpraállításának. Az alapjában nem környezetvédelmi fókuszú International Crisis Group
például azt emeli ki tavaly áprilisi jelentésének központi üzeneteként, hogy Haiti környezeti problémái olyan időzített bombát jelentenek, amellyel feltétlenül foglalkozni kell, ha az ország meg kívánja őrizni társadalmi és gazdasági stabilitását: "Haiti's environmental destruction is a time bomb that needs urgent attention if the country is to preserve its social and economic stability" (a jelentést beharangozó sajtóanyag első mondata).

Érdemes figyelmesen elolvasni ezt a mondatot még egyszer. Na ez az igazi "én megmondtam előre". Olyat, hogy geológiai törésvonalaknál földrengések lesznek, már régóta jeleznek előre a geofizikusok, több-kevesebb sikerrel. De hogy egy társadalom egy viszonylag súlyos, de mégiscsak egyszeri természeti katasztrófa után ne tudjon
talpraállni -- na ezt megjósolni, az már valami.

És mi a tanulság mindebből?

(1) Haiti esete jól példázza, hogy az emberiség mennyire rá van utalva a természet számos alapvető szolgáltatására, az úgynevezett ökoszisztéma szolgáltatásokra. Olyan szolgáltatásokra, melyeket a hétköznapi életben szinte észre sem veszünk, annyira természetesnek tartjuk őket: mint például a talajképzés és az eróziógátlás, a széndioxid és számos szennyezőanyag megkötése és közömbösítés, a kártevők fékentartása természetes ellenségekkel, a növények megporzása és magterjesztése, vagy a genetikai sokféleség fenntartása. Mindezek csak akkor válnak feltűnővé ha már nincsenek. Ne feledkezzünk meg róluk, különben -- mint azt Haiti lakosai is tették -- magunk alatt vágjuk a fát.

(2) A társadalmi intézményrendszerek leépülése (összeomlása) elkerülhetetlenül együtt jár a természeti környezet válságával. Az alapvető létbizonytalanságban élők nem tudnak (nem is akarnak) foglakozni a javak fenntartható használatával.
Túlnépesedett populáció --> túlhasznált környezeti erőforrások --> csökkenő eltartóképesség --> nyomor.
De az igazán szomorú, hogy egy ilyen esetben még a nyomor szülte populációcsökkenés (elvándorlás, humanitárius katasztrófák) sem tudja könnyen egyenesbe hozni a rendszert, mert a csökkent eltartóképességhez képest már egy kisebb populáció is túlságosan nagy lehet. Ez ugyanaz az "ökológiai katasztrófa" forgatókönyv, mely már igen sok virágzó civilizációt eltüntetett a bolygónk felszínéről (Húsvét szigetek, Maják, Mezopotámia, stb).

(3) Mindezek kapcsán nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy Haiti csak az első egy hosszú sorban. Egy olyan társadalomban, ahol évről évre több forrást használunk fel, mint amennyit a bolygónk megtermel, ahol a fenntarthatóság rendszeresen csak másodlagos szempont a "gazdaságosság" mögött, ott ugyanúgy a természeti tőke fokozatos felélése zajlik, mint a közelmúltban a kaotikus kormányzású, gazdaságilag elmaradott, és emiatt a világtól elszigetelt Haitiban. Azok számára, akik az esti tévéműsornál messzebbre tekintenek, már sokasodnak a fenntarthatatlanság jelei, és nyilvánvaló, hogy a jelenlegi társadalmi intézményrendszerünk nem képes érdemben kezelni a közeljövő nagy társadalmi-környezeti kihívásait (pl. éghajlatváltozás, erőforrások kimerülése (peak oil), növekedésfüggőség, stb.) Ezek elégtelen kezelése előbb-utóbb szükségszerűen válságokhoz, konfliktusokhoz vezet. A folyamatok, melyek az említett ősi civilizációk vesztét jelentették, és a világtól viszonylag elzárt kicsiny Haitin is megfigyelhetők, sajnos már nálunk is beindultak. Mint ahogy Haitin is együtt járnak a környezeti / társadalmi / politikai válságok, és egymás hatását erősítve alakítanak ki egy borzalmas csapdahelyzetet, amelyben egyre mélyebbre kerül az ország, úgyanúgy a világ más tájain is újabb terültekre gyűrűzhetnek át az egyes területeken kialkuló problémák. Az így kialakuló lejtőn azután nehéz megállni. És mivel egy ezernyi szállal összekapcsolt globalizált világban élünk, a világ semelyik része nem tud tartósan
kimaradni ezekből a folyamatokból.

Magyarország sem. A klímaváltozás és a peak oil hatásai bennünket sem fognak elkerülni. A társadalmi-politikai válság jelei is sokasodnak: a nyugdíjrendszer inog, az egészségügy finanszírozása fenntarthatatlan, az etnikai konfliktusok eszkalálódnak, a politikai populista demagógiába süllyed.

Ebből kellene kitörni. Vajon sikerülni fog?

További adalékok:
Egy elég jó összefoglaló Haiti környezeti válságáról
Egy hosszabb, érzékletesebb cikksorozat ugyanerről még 2003-ból (az amerikaiak szerepét egy kicsit szépíti, de ez a téma szempontjából most nem sokat számít)

zöld blogháló

2010-01-20T20:07:00.000+01:00

Boldog új évet, kedves kitartó olvasók!

Ideje már új posztot írni. Sajnos az utóbbi időben nagyon megszaporodtam a mindenféle ügyes-bajos, munkahelyi és családi teendők, és én egyre nehezebben tudok lépést tartani. A kijelző már bőven a piros tartományban van. Na de ennyi elég a panaszból, én nem magamról akarok blogot írni.

Ami most hirtelen átlendített a tétlenségi küszöbön az a következő Jand blogján olvasható megkeresés, amit én is megkaptam. Zöld blogháló? Nem rossz gondolat -- még ha olykor nem is értünk minden részletben egyet, de azért nagyjából egy irányba próbáljuk fordítani a szekeret. Ezen fellelkesülve én is feltettem most egy linkajánlót a jobb oldalra (még így is túl sok az üres hely itt...), és bátor szívvel merem ajánlani az itt található olvasnivalókat.

Jó olvasgatást -- és igyekszem én is hamarosan összedobni némi friss és érdekes olvasnivalót.

Normális vagy, ember?

2009-12-08T00:20:00.002+01:00

Ezúttal egy ökológus szakmai körökben is alig ismert, de igen érdekes cikkre szeretném felhívni a figyelmet. A cikk nem új, immár hat éves, de az üzenete mit sem vesztett aktualitásából. Fowler és Hobbs (2003) [1] különböző fajok leíró ökológiai mérőszámait (mint pl. a biomassza-fogyasztás, CO2 kibocsátás, földrajzi elterjedés vagy teljes populációméret) vizsgálva végeztek széleskörű statisztikai összehasonlításokat. A vizsgált fajok között azonban minden esetben ott volt az ember is. Abból a feltételezésből indult ki, hogy az emberek, mint az ökológiai rendszer részei, maguk is hasonló folyamatok során fejlődtek ki, és hasonló törvényeknek vannak alávetve, mint a többi faj. Ennek megfelelően tehát az emberi fajra jellemző különböző mérőszámoknak statisztikailag valahol a többi hasonló jellegű faj mérőszámai között kell lenni. Nézzük mit kaptak.

Az emberiség biomassza-fogyasztása (t/év) 96 további emlősfaj összesített fogyasztűásával összevetve. A szürke terület a 95%-os konfidencia-intervallumot jelzi, amelyen belül az emberi biomassza fogyasztás még nem különbözne szignifikánsan a töbii fajétól

A szerzők az elemzésükhöz széleskörű adatkeresést folytattak, és ennek során ~20 mérőszám tekintetében találtak értékelhető adatokat. Az adatok mennyisége és megbízhatósága mellett szempont volt az is, hogy csak ökológiailag értelmes összehasonlításokat végezzenek, azaz bizonyos kérdéseket csak emlősökre, míg másokat csak az emberhez hasonló testméretű emlősfajokra szűkítettek. Végül 31 különböző statisztikai tesztet állítottak fel [2]. Az eredmény megdöbbentő: az emeberi faj szinte minden esetben határozottan kilógott a többi faj közül. Ez a "kilógás" többnyire statisztikailag is szignifikáns volt: 99%-os szignifikanciaszinten 22 változóra, de 95%-on már 29, és 90%-on pedig 30 változó esetében, azaz emberiség egy kivételével minden változó/teszt esetében erősen kilóg a többi faj sorából.

Ime még néhány szép ábra a "kilógás" mértékének érzékeltetésére:

[3]

Mindez pedig a szerzők szerint súlyos dolgokat árul el az emberiség helyzetéről, ökológiai "egészségi állapotáról", és ezen keresztül talán sorsáról, jövőjéről is. Mikor működik ugyanis jól egy komplex rendszer, és mi alapján dönthertjük el ezt? A tökéletes diagnózishoz a rendszer állapotának és belső folyamatainak pontos ismerete lenne szükséges: de erre általában nincs lehetőség. Gondoljunk pl. egy emberi testre, amelyben nem ismerhetjük meg minden sejt állapotát, nem mérhetünk meg minden kocentrációértéket, anyagáramot, stb. De erre általában nincs is szükség: számos olyan az egész rendszerre jellemző makroszkópikusan vizsgálható tulajdonság létezik, amelyet meg lehet mérni (az orvosi hasonlatnál maradva ilyenek pl. a testhőmérséklet, vérnyomás, vércukorszint, stb.). Ezek alapján már többnyire viszonylag pontos diagnózist lehet felállítani. Igen ám, de honnan lehet tudni, hogy mikor számít egy adott érték (testhőmérséklet, vérnyomás, stb) normálisnak, és mikor kórosnak? Nos, össze kell vetni a populáció többi egyedének hasonló értékeivel! Az "átlagos" értékek megfelelőnek tekinthetők, míg a "kilógó" értékek általában valamilyen bajt jeleznek.

Nos, Fowler és Hobbs szerint ami igaz kicsiben az igaz nagyban is. A kilógó értékek kóros állapotot jeleznek az emberiség egészére nézve. Az ilyen kóros állapotok pedig az egyedek szintjén általában nem szoktak túl sokáig tartani. Két kimenetelük lehet: a gyógyulás vagy a halál.

Quo vadis, emberiség?
Látod-e a diagnózist?
Össze tudod-e szedni magad a gyógyulás érdekében?

Jegyzetek:
[1] Fowler, C. W. & Hobbs, L. (2003). Is humanity sustainable?, Proceedings of the Royal Society of London, Series B: Biological Sciences, 270(1533), 2579–2583.
[2] A vizsgált változók, a tesztek és eredményeik részletesebben a következő publikációkban találhatók meg:
Fowler, C. W. & Hobbs, L. (2002).. Limits to natural variation: implications for systemic management. Animal Biodiversity and Conservation, 25(2), 7-45.
Fowler, C. W. (2002) Sustainability. In W. F. Perrin, B. Würsig & J. G. M. Thewissen (Eds.), Encyclopedia of marine mammals (1. ed., pp. 1205-1208). San Diego, CA, USA: Academic Press.
A 31 teszt soknak tűnhet, de ezek többsége koránt sem tekinthető függetlennek: pl. az első 17 teszt különböző tengeri ökoszisztémák emberi lehalászását veti össze különböző madárfajok, ragadozó halak és tengeri emlősök hasonló irányú tevékenységével. A további tesztek között is több esetben megfigyelhető erős párhuzamosság. Ennek ellenére az összes változó/teszt együttese azért legalább 6-7 független szempontot felvonultat, így az eredmények mindenképpen elég robusztusnak tekinthetők.
[3] Az "Encyclopedia of marine mammals" 2. kiadás 1133. oldaláról (a többi ábra az [1] alatt idézett cikkből származik)

Az élet törvénye

2009-10-29T01:58:00.000+01:00

A földi életet energia hajtja: az autotróf élőlények (növények) a napfényből, a heterotrófok (állatok, gombák, stb.) pedig az autotrófok elfogyasztásával nyerik az energiát, mely fennmaradásukhoz és szaporodásukhoz egyaránt szükséges. A folyamat során energia áramlik végig az ökológiai rendszereken, tökéletesen engedelmeskedve mindeközben a fizikai törvényeknek, különös tekintettel a termodinamika főtételeire. Más nézőpontból viszont azt is mondhatjuk, hogy maga az energiaáram jelenléte hajtja és irányítja ezt a folyamatot, különböződő önszerveződő, és egymással versengő struktúrákat kialakítva az áramlás során. Ebben a megközelítésben tehát az önszerveződő rendszerek időbeli fejlődése, evolúciója egy fizikai folyamat, és feltehető, hogy léteznek általános fizikai törvényszerűségek is, melyek mintegy kijelölik ennek a folyamatnak az irányát, jellegét.

A fizikában valóban ismertek olyan törvényszerűségek, melyek a természetben spontán lezajlódó folyamatok általános jellegét, irányát írják le, határozzák meg. Ezek a termodinamika főtételei. A második főtétel például azt állítja, hogy a világban fokozatosan nő a „rendezetlenség”, még ha a világ egyes kisebb részeire külön-külön ez nem is mindig igaz [1]. Ezzel látszólag szemben áll a tapasztalat, hogy földi világunkban a rendezett (élő) struktúrák hosszú távon fennmaradnak, sőt idővel egyre bonyolultabb struktúrák alakulnak ki (evolúció). Az ellentmondás csak látszólagos, ugyanis a Földről a világűr felé szétsugárzott hővel bőven elég „rendetlenséget” exportálunk ahhoz, hogy kompenzálja a földi rend fennmaradását a második főtétel szempontjából. Viszont ez akkor azt jelenti, hogy íme, van egy olyan spontán folyamatunk, amit az eddigi axiómarendszer (a már megismert és megértett törvényszerűségek) nem ír le teljességgel: ez az önszerveződés folyamata. De vajon léteznek-e erre a folyamatra vonatkozóan is korlátok, tendenciák? Kiegészíthető-e a fizika axiómarendszere úgy, hogy az a földi létünk szempontjából oly jelentős önszerveződő rendszerekben lezajlódó spontán folyamatokat is megfelelően leírja?

Természetesen nem én vagyok az első, aki ilyen kérdéseket feszeget – egy hasonló gondolat már a klasszikus termodinamika egyik nagy úttörőjének, Ludwig Boltzmann-nak [2] a koponyájában is megfogalmazódott. A gondolatot később Alfred Lotka [3] és Howard T. Odum [4] formálta tovább, és javasolta maximális teljesítmény elve (maximum power principle) néven a termodinamika negyedik főtételének. A törvényszerűség nem egyszerű, mint ahogy az általa leírt jelenségek sem azok. Mégis érdemes megismerni és megérteni, mert olyan általános érvényű szabályszerűséget fogalmaz meg, mely minden önszerveződő rendszer időbeli fejlődését alapvetően jellemzi, az eróziós völgyek bemetsződésétől a modern nyugati piacgazdaságig [5].

A maximális teljesítmény elve (MTE) legegyszerűbb megfogalmazásban azt mondja ki, hogy önszabályozás esetén, „versenyhelyzetben azok a rendszerek választódnak ki, melyek a leghatékonyabban képesek megcsapolni és felhasználni az elérhető energiaforrásokat” [3]. A különböző pontosabb megfogalmazásokból az is kiderül, hogy a „hatékonyság” sokféleképpen értelmezhető fogalma közül az időegység alatt felhasznált energia (teljesítmény = power) lesz az, ami számít [6], és azokban az esetekben, ahol többféle „minőségű” energiaforrás közül lehet választani a „koncentráltabb”, könnyebben és nagyobb hatásfokkal használható források érnek többet [7]. Egy ilyen rendszerben mindig különféle önfenntartó, önépítő „struktúrák” (pl. biológiai organizmusok, népcsoportok, vállalatok), illetve a hozzájuk kötődő energiaáramok versengenek egymással: az a „struktúra” kerül ki győztesen a versengésből, amely időegység alatt több energiát tud beépíteni saját „testébe”, szervezetének a továbbépítésébe.

Az önszerveződő rendszerek viselkedésének, törvényszerűségeinek kutatása sajnos jelenleg nem tartozik a tudomány legfelkapottabb témái közé – jelenleg egy pár tucat lelkes és elhivatott fizikus, ökológus, közgazdász, szociológus, történész és matematikus foglalkozik intenzíven a témakörrel világszerte. Korántsem mondható általánosan elfogadottnak, sőt még általánosan ismertnek sem – viszont különösebb viták, cáfolatok sem övezik, és akik ismerik nem vonják kétségbe érvényességét. Pedig jó lenne, ha ismertebb lenne, mert amint az az érintett szakterületek fentebbi felsorolásából is sejthető, a dolog jelentősége igen nagy az ember és az emberi társadalom szempontjából is. Saját magam számára többször is óriási felismerést jelentett, amikor megértettem, hogy hogyan kormányozza ez a viszonylag egyszerű elv a természet, a társadalom vagy a gazdaság különböző, kaotikusnak látszó folyamatait. Az érintett folyamatok megelevenednek, és események kusza egymásutánja helyett, logikus összefüggések jelennek meg, illetve lehetőségek és „lehetetlenségek” válnak felismerhetővé. Az MTE számomra magyarázatot ad például különböző fajok és stratégiák sikerére és bukására az evolúció útvesztőiben [8], egykori civilizációk felvirágzására és bukására az ősidőktől napjainkig, a (köz)vagyon koncentrálódására kevesek zsebében, vagy hogy miért is olyan „hatékony” piacgazdaság a központosított rendszerekhez képest. Az MTE alkalmazásából nagyon izgalmas felismerések és elemzések születhetnek azok számára, akik hajlandóak komolyan elgondolkodni a témában. A következő hónapokban terveim szerint én is „műsorra tűzök” majd egy csokorravalót a szerteágazó következményekből

Jegyzetek:
[1] A termodinamika főtételei részletesen pl. itt és a kapcsolódó további oldalakon
[2] Boltzmann, L. (1974): The second law of thermodynamics. Pages 13-32. in B. Guiness, editor. Theoretical physics and philosophical problems. Reider Publishing, Dordrecht, The Netherlands. (Original work published 1886).
[3] Lotka, A. J. (1922): Contribution to the energetics of evolution. Proceedings of the National Academy of Science 8: 147-151.
[4] Hall, C. A. S. (2004): The continuing importance of maximum power. Ecological Modelling, 178: 107-113.
[5] Bár az elv egyaránt érvényes mindenféle rendszerre a csillagrendszerektől az ökoszisztémákig, de igazán komplex versengés nyilván csak ott fog tudni kialakulni, ahol lehetőség van a mintázatok rögzülésére és replikációjára. Tipikusan az élő (ökológiai és a társadalmi) rendszerek ilyenek.
[6] http://www.eoearth.org/article/Maximum_power_principle
[7] A különböző energiafajták egyenrangúságról egy korábbi bejegyzésem [12]-es számú lábjegyzetében már írtam. Odum szerint a különböző energiaféleségek azok emergia-tartalmán keresztül válhatnak összehasonlíthatóvá, és így a szabályt (pontosabban annak egy általánosabb megfogalmazását) sokan maximum „empower” principle néven is ismerik.
[8] A MTE az evolúció Darwini elméletével is teljesen összhangban van. Darwin ugyanis nem tesz semmiféle megállapítást a folyamatok ("evolúció") irányáról, csak egy homályos "körbezáruló" okfejtést, hogy ugyebár azok a fajok választódnak ki (szaporodnak gyorsabban), amelyek fittebbek. Na jó, de melyek a fittebbek? Hát, amelyek gyorsabban szaporodnak... J

Egy könyv mindenkinek…

2009-09-20T22:41:00.002+02:00

…aki meg akarja érteni a világ működését. Na ez az első mondat meglehetősen fellengzősre sikeredett ezen első „könyvajánló” jellegű blogbejegyzésemben – de mentségemre szolgáljon, hogy ez tényleg egy nagyon jó könyv. Nagy bölcsességek emészthető esszenciája egy hiteles szerző tollából, aki az egész életét arra szentelte, hogy modellezze, és ezáltal megértse, érthetővé tegye a komplex rendszerek viselkedését. Donella Meadows neve a Római klub, és az általuk az 1970-es években közreadott „Növekedés határai” című jelentés nevével forrott össze. Tavaly megjelent könyvében (melyet amúgy még a 90-es évek elején elején írt, de máig teljesen aktuális, sőt még aktuálisabb mint valaha) egész életművét foglalja öszze sgyszerű közérthető nyelven, ismertetterjesztő stílusban. Vigyázat, nagyon nehezen letehető könyv! (Viszont szerencsére (sajnos?) nem hosszú.)

Kedvcsinálónak íme néhány részlet:

Ever since the Industrial Revolution, Western society has benefited from science, logic, and reductionism over intuition and holism. Psychologically and politically we would much rather assume that the cause of a problem is “out there,” rather than “in here.” It’s almost irresistible to blame something or someone else, to shift responsibility away from ourselves, and to look for the control knob, the product, the pill, the technical fix that will make a problem go away. (…) However, some of our “solutions” have created further problems. And some problems, (…) (for example) hunger, poverty, environmental degradation, economic instability, unemployment, chronic disease, drug addiction, and war, for example, persist in spite of the analytical ability and technical brilliance that have been directed toward eradicating them. No one deliberately creates those problems, no one wants them to persist, but they persist nonetheless. That is because they are intrinsically systems problems—undesirable behaviors characteristic of the system structures that produce them. They will yield only as we reclaim our intuition, stop casting blame, see the system as the source of its own problems, and find the courage and wisdom to restructure it.

Suppose you are for some reason lifted out of your accustomed place in society and put in the place of someone whose behavior you have never understood. Having been a staunch critic of government, you suddenly become part of government. Or having been a laborer in opposition to management, you become management (or vice versa). Perhaps having been an environmental critic of big business, you find yourself making environmental decisions for big business. Would that such transitions could happen much more often, in all directions, to broaden everyone’s horizons!
In your new position, you experience the information flows, the incentives and disincentives, the goals and discrepancies, the pressures—the bounded rationality—that goes with that position. It’s possible that you could retain your memory of how things look from another angle, and that you burst forth with innovations that transform the system, but it’s distinctly unlikely. If you become a manager, you probably will stop seeing labor as a deserving partner in production, and start seeing it as a cost to be minimized. If you become a financier, you probably will overinvest during booms and underinvest during busts, along with all the other financiers. If you become very poor, you will see the short-term rationality, the hope, the opportunity, the necessity of having many children. If you are now a fisherman with a mortgage on your boat, a family to support, and imperfect knowledge of the state of the fish population, you will overfish.

Strengthening and clarifying market signals, such as full-cost accounting, don’t get far these days, because of the weakening of another set of balancing feedback loops—those of democracy. This great system was invented to put self-correcting feedback between the people and their government. The people, informed about what their elected representatives do, respond by voting those representatives in or out of office. The process depends on the free, full, unbiased flow of information back and forth between electorate and leaders. Billions of dollars are spent to limit and bias and dominate that flow of clear information. Give the people who want to distort market-price signals the power to influence government leaders, allow the distributors of information to be self-interested partners, and none of the necessary balancing feedbacks work well. Both market and democracy erode. (…) Democracy works better without the brainwashing power of centralized mass communications. Traditional controls on fishing were sufficient until sonar spotting and drift nets and other technologies made it possible for a few actors to catch the last fish. The power of big industry calls for the power of big government to hold it in check; a global economy makes global regulations necessary.

…human cultures (…) are the store of behavioral repertoires, accumulated over not billions, but hundreds of thousands of years. They are a stock out of which social evolution can arise. Unfortunately, people appreciate the precious evolutionary potential of cultures even less than they understand the preciousness of every genetic variation in the world’s ground squirrels. I guess that’s because one aspect of almost every culture is the belief in the utter superiority of that culture.

Ja igen, ha nem mondtam volna, a könyv sajnos angolul van – de igen szép egyszerű lecsiszolt kiforrott köznapi angolsággal, semmi flanc, középfokú nyelvismerettel is jól követhető. (Apropó – fordítására nem vállalkozik valaki? Szerintem a mai magyar szomorú rögvalóság számára is igen komoly üzenete lenne…)

És végére hagytam a lényeget: a könyv (a szürkeszférából) ingyenesen letölthető innen.

bizalom

2009-07-27T22:08:00.020+02:00

A mai embernek nincs ideje, energiája sőt igénye sem arra, hogy megpróbálja megérteni annak a bonyolult természeti és társadalmi rendszernek a működését, amelynek a részeként ő is a tevékenységét végzi. Idejét teljesen kitölti mindaz a tevékenység, amit ennek a komplex rendszernek a keretében és játékszabályai szerint végez a különböző szükségleteinek a biztosítására. Mindeközben teljesen rábízza magát a rendszerre. Ez a bizalom a múlt tapasztalatain alapul, az emberiség hosszú történelmi fejlődésének tapasztalatain, amely során kialakultak mindazok a megoldások (technológiák és intézményrendszerek), melyek társadalmunkat hatékonyan működtették [1]. És hát miért ne gondolhatnánk, hogy ami eddig jól működött, az a jövőben is működni fog.

A mai ember gondolkodását gyökerében áthatja a fejlődésbe vetett mélységes és öntudatlan hit. A jövőt el sem tudjuk képzelni másmilyennek, mint ami egyenes folytatása mindannak a folyamatnak, amit életünk során mi is (valamint szüleink, nagyszüleink,... is) mindeddig megtapasztaltunk. E csodálatos fejlődés motorjaként mindezidáig a tudomány szolgált, melynek segítségével az ember fokozatosan megtanulta megérteni és uralni a környezetében zajló folyamatokat. Éppen ezért különösen idegesítő, hogyha éppen a tudomány részéről bukkannak elő olyan állítások, melyek szerint léteznek olyan leigázhatatlan folyamatok is, amelyeket kemény fizikai korlátot jelenthetnek a megállíthatatlannak gondolt fejlődésünk előtt [2]. Olyan apró felkiáltójelek, amelyek mellett a mindennapok létfenntartási küzdelmébe belefáradó ember könnyen átsiklik. Ha azonban csak egy kicsi bizonytalanság is van az uralkodó világkép érvényességével kapcsolatban, akkor a racionális gondolkodás (aminek ez a világkép, és az e szerint élő emberiség a sikerét köszönheti!) azt súgja, hogy nem csukhatjuk be a szemünket [3].

Ebben a blogban az általam meglátott apró felkiáltójeleket szeretném másokkal megosztani. Teszem ezt abban a hitben, hogy ahol természet és társadalom "törvényei" ütköznek, ott egyértelműen a társadalom fogja a rövidebbet húzni. Továbbá azt is gondolom, hogy mindennek mindannyiunk, köztük a saját és a szeretteim életére nézve is óriási jelentősége lesz, a nem is olyan távoli jövőben. Jó lenne tisztán látni. Ehhez azonban ki kell nyitnunk a szemünket. Figyelnünk kell. És meg kell beszélnünk amit látunk. Amit én látok az egy őszintén szólva nem túl rózsás -- sőt egy kifejezetten ijesztő kép. De a pontokat mindenkinek magának kell összekötni. Ehhez szeretnék én némi "segítséget" nyújtani a blogommal, józan hangvételű, megfontolt és megalapozott "tudományos szösszenetek" közlésével. Teszem ezt abban a reményben, hogy a megértés már fél siker az előttünk tornyosuló problémák kezelésében [4], és ha kellő számban és időben tudatára ébredünk annak, hogy milyen nehéz helyzetben is van az emberiség, talán maga a helyzet is valamivel könnyebbé válik.

Jegyzetek:
[1] A megismerésnek mindenképpen vannak korlátai, és egy ponton túl szükségszerűen belép a "hit", mint egyfajta "bizonyítatlan munkahipotézis", amelynek az adja meg az értékét ha "működik". Evolúciós szempontból a "túl sok" (vakbizalom, fanatizmus) és a "túl kevés" hit (bizalmatlanság és az ebből fakadó elszigetlődés) egyformán hátrányos. Valószínűleg mind egyéni, mind közösségi szinten létezik a megismerés és az elfogadás egyfajta "optimális" aránya, melyet a racionális megismerésbe fektetett energia "határhaszna" alakít ki. (Érdekes lenne továbbvinni ezt a filozófiai jellegű gondolatsort, de ez itt most túl messzire vezet...)
[2] A társadalom belső logikája (ami szintén vizsgálható és leírható a tudomány eszközeivel!) az uralkodó világképpet megerősítő folyamatokat felerősíti, míg az azt gyengítő hatásokat viszont tompítja. Ilyen önerősítő visszacsatolások fellelhetők például a gazdaság és a média világában, de ilyennek tekinthető maga a tudomány finanszírozása is, ugyanis mind a termelő és szolgáltató tevékenységet, mind az információáramlást de akár a tudományos kutatómunkát is azok a társadalmi igények irányítják, melyek lényegében az aktuális világképben és az ember alaptermészetében gyökereznek.
[3] A különböző kockázatokat a súlyuknak (bekövetkezés valószínűsége * okozott kár nagysága) megfelelően érdemes kezelni. És mivel a fennálló társadalmi berendezkedésünknek az azt körülvevő világ fizikai tövényeivel való ütközése esetén a lehetséges következmények egy igen súlyosak (pl. társadalmi összeomlás), így ezzel még akkor is érdemes komolyan foglalkozni, ha magunkban viszonylag "kis valószínűséget" rendelünk egy ilyen eseménysor bekövetkeztéhez.
[4] http://thinkexist.com/quotation/a_problem_well_stated_is_a_problem_half/159095.html

Az energia mint mérték

2009-07-24T00:44:00.011+02:00

Írásaim egy viszza-visszatérő motívuma a „teli Föld” vagy „kinőttük a Földet” gondolat. Ez a gondolatsor sokak számára nagyon absztraktnak, és megalapozatlannak tűnhet, hiszen elég kihajtani a városból, és máris kellemes és többé-kevésbé háborítatlannak tűnő természeti környezet veszi körül az embert. Rengeteg hely van még – gondolhatnánk – vagy a „kinőttük” nem földrajzi értelemben értendő? Akkor hát hogyan? A „kinőttük” ige valamiféle összemérhetőséget feltételez – de mit lehet itt összemérni? A természetes ökoszisztémák és a humán társadalom szinte csak abban hasonlítanak, hogy mind a kettő meglehetősen komplex rendszer, de ezen túl felépítésük, építőelemeik, folyamataik szinte minden tekintetben gyökeresen különböznek. Ahhoz, hogy a kettőt mégis össze lehessen hasonlítani egy megfelelő összegző mérőszámra van szükség. Szerencsére a fizika törvényei, melyeknek mind a két rendszer alá van vetve, kínálnak ilyen mérőszámot: az energiát. Lássuk hát, mit mond a fizika az emberiség és a természet viszonyáról! Az energia egy viszonylag egyszerűen megérthető, ám szabatosan annál nehezebben definiálható fizikai fogalom. Legegyszerűbben talán egyfajta „változtatóképesség”-ként foghatjuk fel. Mennyiségét és átalakulásait szabatos fizikai törvények határozzák meg, melyek egyformán érvényesek a világegyetem minden részén az élettelen és az élő rendszerekre, köztük természetesen az emberi társadalomra is. E rendszerek közös sajátossága, hogy „működésük” közben folyamatosan energia áramlik rajtuk keresztül, ami eközben folyamatosan átalakul, és egyre egyenletesebb eloszlásúvá válik, felhígul és „elvész” (hasznosíthatatlanná válik az élőlények és a társadalom számára). Eközben sokszor átalakulhat, és különbözőképpen hasznosulhat (pl. növekedést vagy minőségi fejlődést eredményezve), de több sohasem lesz. A rendszer lehetőségeit ily módon alapjában meghatározza az, hogy mennyi energiát tud felmutatni az alapjainál. (Sőt az önszerveződő rendszerekben gyakorlatilag az energiaáramok megszerzéséért megy a verseny – de erről többet majd egy későbbi posztban…) Így tehát a különböző rendszerek, alrendszerek esetében az „energiabázis” (az összes beáramló energia) mérésével egy általános, összehasonlítható, a rendszer „méretére” jellemző mérőszámot kaphatunk. Nos mit mutat egy ilyen energetikai összehasonlítás az ember és a természet viszonyáról? A teljes Földet a Nap felől másodpercenként 1,74*10¹⁷ J energia éri [1]. Ennek jelentős része visszaverődik a légkörről vagy a földfelszínről, illetve közvetlenül hővé alakul, és csak körülbelül 0,04 %-a hasznosul fotoszintetikusan a zöld növényzetben. Ez azonban még mindig hatalmas szám, mely mintegy 70 TW teljesítménynek, azaz éves szinten ~2,4* 10²¹ J = ~2400 EJ energiának felel meg, ami nagyjából az élővilág számára rendelkezésre álló teljes energiabázisnak feleltethető meg [2-4]. A régi időkben, amikor az ember még egy volt a sok faj közül, az ember energiabázisa az önmaga által elfogyasztott táplálék volt. Az ember azonban az állatvilágban egyedülálló módon tanulásra és a tanult ismeretek generációkon átívelő átadására képes („extraszomatikus adaptáció”), melyek révén jelentős külső fizikai és társadalmi struktúrákat képes kiépíteni maga körül („extraszomatikus test”), és ezáltal újabb és újabb erőforrások, energiaáramok megcsapolására, irányítására lesz képes, melyeket saját struktúráinak építésére fenntartására fordít („extraszomatikus energia-használat”) [5]. És az extraszomatikusan felhasznált energia mennyisége az emberiség esetében ma már sokszorosan felülmúlja a szomatikusan (táplálkozással) elfogyasztott energiát. A következő táblázatban a mai ember által felhasznált, birtokolt energiabázist mutatom be energiaipari statisztikák és lektorált tudományos közleményekben szereplő számadatok segítségével. Amint láthatjuk, az emberiség jelenlegi éves energiabázisa ~3/8 része a teljes élővilág összes többi részének az éves energiabázisának. Azaz a kettő egy nagyságrenden van!!! Egyetlen faj energiahasználata az egész élővilág számára hozzáférhető összes energiával! Csoda-e hogy a „növekedésnek” különböző nem kívánatos mellékhatásai vannak? És vajon mennyi gazdasági növekedés fér még bele, mielőtt végérvényesen felborítjuk bolygónk ökológiai rendszerét? És vajon felfogja-e az emberiség, hogy milyen tétje van egy ilyen borulásnak? Felülről lehet a legnagyobbat esni. Mivel mi, emberek vagyunk jelenleg a legmagasabban, ezért bármilyen borulásnak a legnagyobb vesztesei is csak mi lehetünk. Jegyzetek: [1] http://en.wikipedia.org/wiki/Sunlight#Solar_constant [2] Haberl, H. (2006). The global socioeconomic energetic metabolism as a sustainability problem. Energy, 31(1), 87-99. [3] Wright, D. H. (1990). Human impacts on energy flow through natural ecosystems, and implications for species endangerment. Ambio, 19(4)189-194. [4] A kép valójában nem teljes, nem veszi figyelembe, hogy a fajok egy része bizonyos körülmények között közvetlenül a fizikai környezetből is képes korlátozott mértékben energiát felvenni pl. gyíkok sütkérezése a napon, albatrosz vég nélküli vitorlázása a szelek szárnyán, stb). Az ilyen „fizikai energia” közvetlenül általában nem épül be a fajok szervezetébe, és így a táplálékláncba sem, hanem az embernél említett „extraszomatikus energiához” többé-kevésbé hasonlóan közvetve hasznosul, hiszen segítségével más szűkösebb energiaforrásokat (táplálékot) képesek kiváltani. Ez a fizikai energiafelvétel azonban ökoszisztéma szinten szerintem többé-kevésbé elhanyagolható (persze jó lenne ezt azért megvizsgálni…). [5] Price, D. (1995). Energy and human evolution. Population & Environment, 16(4), 301-319. [6] BP (2009). Statistical Review of World Energy – June 2009. BP Shareholder Services. (www.bp.com/statisticalreview). [7] REN21 (2009). Renewables Global Status Report – 2009 Update. Renewable Energy Policy Network for the 21st Century. Table R1, p. 23. (www.ren21.net/pdf/RE_GSR_2009_Update.pdf – A napenergia esetén a névleges kapacitás 50%-át vettem valódi teljesítménynek.) [8] World Wind Energy Association (2009). World Wind Energy Report 2008. p. 4. (www.wwindea.org) [9] International Geothermal Association (iga.igg.cnr.it – 2005 ill. 2001 évi adatok) [10] Haberl (2006, [2]) 70 GJ/év/fő becslése alapján, 6,77 milliárd fővel számolva (2009) [11] 2800 kcal/nap/fő (www.fao.org/docrep/004/y3557e/y3557e15.htm – 1999 évi adat) * 6.77 milliárd fő (2009 évi adat) * 365 nap [12] Az összegzés tudatosan nem tökéletes (nem is lehet az), hiszen a különböző típusú, koncentráltságú és használhatóságú energiafajták összeadása olyan mintha almákat hasonlítanánk össze körtékkel vagy dinnyékkel. Egy logikusabb, a hordozott energia „minőségét” is jobban figyelembe vevő összegzési mód az lehetne, hogyha a magasabb minőségű (koncentráltabb, jobban tárolható, szállítható, univerzálisabban használható és általában kívánatosabb) energiafajták mennyiségét az azok előállításához szükséges „rosszabb minőségű” energiahordozó mennyiségében adják meg. Ez történik tulajdonképpen, amikor az energiaiparban az atomenergia vagy a vízenergia részarányát kőolaj-egyenértékben fejezik ki (pl. [6], 41.o.), és ennek során 2,63-szoros energiatartalmú kőolajjal veszik ekvivalensnek az erőművek elektromos teljesítményét, arra utalva ezzel, hogy hogyha ugyanezt az árammennyiséget kőolajból kellene előállítani, akkor ezt csak 38 %-os hatásfokon lehetne megtenni. És ez az alapja az energia-könyvelés (energy accounting) egyik gyakran használt módozatának, az ún. emergia-számításoknak is, ahol egyfajta közös nevezőként minden energiafajtát napenergia-egyenértékekre próbálnak visszavezetni (nem véletlenül, hiszen a földi energiaáramlás alapjánál ez a bőséges, ám meglehetősen „híg”, diszperz energiaforma áll). Tekintve hogy a modern ember elsősorban jó minőségű, koncentrált energiaformákat használ, egy ilyen jellegű, közös nevezőre hozó összegzésnél az emberiség által felhasznált energiabázis arányaiban még nagyobb lenne, és elérné, sőt talán meg is haladná a természet összes többi részének energiabázisát. (Jó lenne ténylegesen is elvégezni egy ilyen elemzést, ami – ha alapos, igényes munkáról van szó – tudományos szakmai szempontból egy óriási feladat!) És ez pedig – ha így van – a fosszilis örökségünk felélésén alapuló jelenlegi energiagazdagságunk fenntarthatatlanságának egy újabb brutális bizonyítéka lenne.

A szükséges átalakulás II.

2009-06-19T09:36:00.011+02:00

A közelmúltban az amerikai tudományos akadémia vezető lapjában megjelent írásukban Beddoe és munkatársai a „kultúra” kifejezést az uralkodó világkép, az ebben foglalt célok elérése érdekében kialakított intézményrendszer, valamint a mindehhez felhasznált technológiák hármasaként definiálják. A világkép a világ működéséről, az ember szerepéről, lehetőségeiről, feladatairól, céljáról alkotott felfogásunk, mely ott rejtőzik minden döntésünk mélyén. Az intézmények a társadalom hatékony működését lehetővé tévő szabályok és struktúrák, mint pl. az udvariasság, az igazságszolgáltatás, vagy a pénz intézménye. A technológiák pedig az intézmények működtetésekor felhasznált alkalmazott információ. Az emberi kultúra ezen három rétege folyamatos kölcsönhatásban van, és megszabja egymás fejlődési lehetőségeit. Ha például a világképünk szerint a célunk az emberi életminőség javítása, akkor kissé másféle intézményeket fogunk kialakítani, mint hogyha a végtelen gazdasági növekedés a cél. Az intézmények (mint pl. az oktatás vagy a média), és a technológiák (mint pl. a gépjárművek vagy a személyi számítógépek) is nagymértékben befolyásolják a világképünket. A modern nyugati kultúra az ipari forradalom időszakában alakult ki. Erre a korszakra az volt a jellemző, hogy

viszonylag kevés ember élt nagy területen, ahol
a természeti javak és erőforrások viszonylag bőségben álltak rendelkezésre, és
a technikai infrastruktúra és a fogyasztói javak elérhetősége volt az a szűk keresztmetszet, amelynek fejlesztésével az életminőségen javítani lehetett.

Egy ilyen világban azt is meg lehetett magyarázni, hogy miért kell a javak nagy részének kevesek kezén koncentrálódnia: míg az egyenlően szétosztott javakat a társadalom rövid úton felélte volna, a koncentrálódó, újra és újra befektetett tőke a növekedés és ezáltal egy gazdagabb jövő ígéretét hordozta. Ebben a gondolkodásban tehát a javak egyenlőtlen elosztása egy olyan áldozat, melyet a jelen tömegeknek a jövőért meg kell hozniuk. Ez tehát az a világ, az a környezet, amelyhez modern nyugati kutúránk adaptálódott, ez tükröződik világképünkben, intézményrendszerünkben és technológiáinkban. Az ipari forradalom óta persze nagyon sok minden megváltozott. Ma már

sokkal többen lakjuk ezt a bolygót, és ezért
nem számolhatunk a természeti javak magától értetődő bőségével és az ökoszisztéma-szolgáltatások zavartalanságával, és
gyakran már az erőforrások hiánya és a természeti környezet sérülései korlátozzák az életminőséget, miközben az anyagi, fogyasztói javak, valamint az épített infrastruktúra hozzáférhetősége viszonylag bőséges.

A változás lényege az arányok eltolódása: az emberi társadalom a „mérete” a bioszféra egészének „méretével” összemérhetővé vált, azzal egy nagyságrendre került. A világ az „üres Föld” állapotából a „teli Föld” állapotába került. És ez alapjában megváltozott viszonyokat, gyökeresen más környezetet jelent, melyhez teljes kultúránkkal (világkép, intézmények, technológiák) alkalmazkodnunk kell.

A szükséges átalakulás I.

2009-06-07T11:07:00.006+02:00

Az, hogy egy feladat megoldásakor mi számít célszerű megközelítésnek, azt mindig az „adott körülmények” döntik el. Ez egyben azt is jelenti, hogy egy korábban nyerő stratégia is csúnya bukásba torkollhat, amennyiben a körülmények megváltoznak, ám az érintettek ezt fel nem ismerve halogatják a stratégia körülményekhez igazítását. Kicsiben mindenki ismeri ezt a jelenséget, személyes életünkben, mindennapi döntéseinkben is sokszor ilyen jellegű problémákkal szembesülünk. A hétköznapi, egyszerű esetekben rendszerint sikeres is az alkalmazkodás – nem véletlenül, hiszen éppen az összefüggések megértésén alapuló rugalmas alkalmazkodás volt az a képesség, mely a gondolkodó embert az elmúlt évezredek folyamán fokozatosan kiemelte az állatvilágból. Ez a probléma nemcsak kicsiben, hanem nagyban is fellép, azonban a társadalmi-gazdasági-természeti rendszerek megnövekedett mérete és komplexitása miatt sajnos ezt csak igen kevesen veszik észre. Közéjük tartoznak Rachael Beddoe és munkatársai, akik szerint ha nem tudunk kellőképpen alkalmazkodóképes viselkedést felmutatni az emberiség szintjén, akkor a modern nyugati civilizáció története könnyen gyászos fordulatot vehet. Kétmillió éves történelmének döntő részében az emberiség viszonylag kis létszámú csoportokban, kemény munkával vívott folytonos küzdelmet a környezet erőivel puszta fennmaradásáért. Csupán egy faj volt a sok közül, még hogyha sok szempontból nagyon sikeres is: az intelligens energia-felhasználás (eszközök, tűz, állati-erő) kimagasló alkalmazkodóképességet biztosított neki, amely révén az egyenlítőtől a sarkvidékekig igen nagy területen, más fajoknál sokkal szélesebb ökológiai tartományban el tudott terjedni. Az emberi társadalom, köztük a modern nyugati társadalmak kultúrája és alapintézményei mind ilyen környezetben fejlődtek ki, ahol a természet hatalmas, leigázandó ellenfél. A leigázás célja a természet olyan módon való alakítása, hogy az az emberi populáció minél nagyobb létszámban és minél magasabb életminőségen való fennmaradását tegye lehetővé. Ebben a rendszerben – legalábbis az emberi lélekszámhoz és a tevékenységének mértékéhez képest – a természet javai bőségesek és a befogadóképessége korlátlan: ez az „üres Föld” állapota. Ezek a viszonyok a bolygó nagy részét tekintve egészen a XIX. század végéig, a XX. századig megmaradtak, és csupán az elmúlt néhány évtized hozott gyökeres változást e téren. Mostanra az emberiség létszáma 6,7 milliárd fő fölé emelkedett, és az emberi tevékenység – az egyes emberek hatása a környezetre – is minden eddiginél nagyobb mértéket öltött. Ennek során olyan mértékben módosítjuk, használjuk a környezetünket, hogy veszélybe kerülnek mindazok a bolygónk ökológiai rendszere által nyújtott alapvető „szolgáltatások”, melyek az emberiség fennmaradását és jólétét, életminőségét az elmúlt évezredek során megalapozták. Vagy másképp megfogalmazva: mindenütt a határainkba ütközünk – a növekedés határaiba, legyen szó akár élelmezésről, éghajlatváltozásról, energiaforrásokról vagy környezetszennyezésről. Ez már nem az üres Föld állapota: ember és környezete megváltozott viszonya alapján sokkal inkább „teli” Földnek nevezhetjük ezt az új állapotot. És ahhoz hogy társadalmunk az új viszonyok között is működőképes legyen, alkalmazkodnunk kell a megváltozott viszonyokhoz. Egy komplex rendszerben, mint amilyen a Föld ökológiai rendszere, minden mindennel összefügg. Ha valamilyen tevékenység áttételes (térben vagy időben nagyobb területen, illetve elnyújtva jelentkező) hatásai egy hatalmas pufferen keresztül érvényesülnek csak, akkor ezekkel a hatásokkal nem kell számolni a tevékenység optimalizálásánál (üres állapot). Ha a puffer mindehhez ráadásul egy önszabályozó ökológiai rendszer is, akkor még jobb: az ilyen rendszerek dinamikus „egyensúlyi” állapotukból nem könnyen billenthetők ki. Egészen más azonban a helyzet, ha a külső behatás már nem elhanyagolható a rendszer egészéhez, a benne zajló folyamatok nagyságrendjéhez képest (teli állapot). Ilyenkor könnyen borul az egyensúly. Ezért a teli állapotban a korábban elhanyagolt mellékhatások döntő jelentőségűek lesznek. Az éghajlatváltozás, a sztratoszférikus ózon pusztulása, a talajvízkészletek elszennyeződése vagy a tengerek túlhalászata (stb, stb.) tulajdonképpen mind-mind ilyen egyensúlyborulások tünetei, melyek egyértelműen bizonyítják, hogy az emberiség a Földön már jócskán átlépte az üres és a teli állapotot elválasztó képzeletbeli küszöböt. Társadalmunk és gazdaságunk, sőt egész kultúránk azonban még az üres Föld állapotához van berendezkedve – azokhoz a körülményekhez, melyek között kialakult, amelyekre történetileg optimalizálódott. Az egykor praktikus megoldások azonban a teli földön már nem hatékonyak, sőt az immár puffereletlen környezeti rendszeren keresztül kifejezetten káros, önpusztító visszacsatolások indulnak el. Ha fenn szeretnénk tartani (fenntarthatóság!) a „teli Föld” állapotát, akkor alkalmazkodnunk kell ehhez az új állapothoz. Ellenkező esetben a rendszer a beinduló negatív visszacsatolások révén az egész rendszer könnyen visszabillen az „üres” állapotba. (folyt köv…)

Hol téved az IPCC

2009-04-23T22:14:00.010+02:00

Le a kalappal az IPCC előtt. Munkám során egyre fokozódó elismeréssel követtem e szervezet munkáját. Nem kis dolgot vállaltak ugyanis magukra: azt, hogy objektíven, tényszerűen és tudományos alapossággal szintetizálják és tárják a döntéshozók és a világ közvéleménye elé az éghajlatváltozás komplex kérdéskörét. Ez pedig ennek a szerteágazó, a jövőre utaló, és tipikusan posztnormális kérdéskörnek az esetében egyáltalán nem könnyű. Sőt, a számtalan bizonytalanság, érdek és ellenérdek között, nagyon-nagyon nehéz objektívnek és tényszerűnek maradni, ráadásul mindezt tudományos alapossággal. Az IPCC-nek viszont mindez sikerült, és ez a tevékenysége az évek során igen nagy mértékben hozzájárult, hogy az emberiség világszerte felismerje és jelentőségéhez mérten kezelje ezt a hatalmas XXI. századi kihívást. Ezt ismerte el a világ a tavaly előtti Nobel-díjjal. Mégis akkor miről beszélek a címben? Lehetséges, hogy egy Nobel-díjas munkába hibák kerüljenek??? Igen, sajnos, mint minden emberi munkába, ebbe is kerülhetnek kisebb hibák, vagy akár koncepcionális tévedések is, és az mutatja az igazi nagyságot, ha felismerik azokat és tudnak tanulni a belőlük. És mint Niels Bohr óta tudjuk, az előrejelzés nehéz dolog, különösen amikor a jövőről van szó... Mivel az éppen beindulóban lévő éghajlatváltozást emberi tevékenység okozza, ahhoz hogy a jövő várható éghajlatáról előrejelzések készülhessenek, először valamiféle "forgatókönyvekkel", feltételezett jövőképekkel kell rendelkezzünk az emberi tevékenység jövőbeli alakulásáról. Ilyen jövőképek konzisztens megalkotása egyáltalán nem könnyű dolog, hiszen a társadalom teljes komplexitásának megértésére, modellezésére van szükség hozzá. Éppen ezért a 90-es évek végén az IPCC vállalta e forgatókönyvek létrehozásának koordinálását. Ennek során megpróbáltak minden lehetséges bizonytalanságot megjeleníteni a készülő forgatókönyvek rendszerében, ez azonban csak részben sikerült. A évtized végét ugyanis különös és megalapozatlan optimizmus jellemezte a fosszilis energiahordozókkal kapcsolatban -- a hivatalos véleményformálókét legalábbis mindenképpen (lásd pl. itt vagy itt vagy itt). Ezt az optimista nézetet pedig, mint arra a következőkben rá fogok mutatni, az IPCC is kritikátlanul átvette. Nos, nézzük hát meg egy kissé alaposabban, mit is takar ez a dolog, amit én (némileg nagyképűen) az IPCC tévedéseként harangoztam be. A következő ábrán az emberiség XXI. századi fosszilis energiafogyasztását mutatom be (vékony szürke vonalak) az IPCC különböző forgatókönyvei szerint. (Azért van ilyen sok vonal, mert a forgatókönyvekhez eredetileg 40 különböző modellfuttatásokon alapuló számszerű jövőkép készült, és azután ezek lettek később a 4(-6) jól ismert forgatókönyv formájába kötegelve.) Mint látható a kumulatív energiafogyasztás szépen növekszik végig a század folyamán, nincs ebben semmi meglepő. Meglepőt csak akkor láthatunk, ha ezeket az adatokat valamely újabb hivatalos energiahordozó leltár számadataival összevetjük: én az ábrán erre a célra a BP 2008 évi "Statistical Review of World Energy"-ját használtam. A kőolaj-, földgáz- és a kőszén-készletekre vonatkozó számokat az ugyanezen jelentés 44. oldalán található váltószámok segítségével konvertáltam energiadatokká. Az 1990 és 2007 közötti fogyasztást -- az IPCC forgatókönyveknek ugyanis az 1990 a bázisévük -- az amerikai kormány energiaügyi hivatalának adatiból vettem, és hasonló módszerrel összegeztem. Amennyire egyszerű tehát a számítás (kb. egy óra rászánásával bárki utánam tudja csinálni, melyre bátorítok is mindenkit), annyira megdöbbentőek az eredmények: látható, hogy a XXI. század végére az IPCC által előrejelzett fogyasztás gyakorlatilag az összes forgatókönyv szerint meghaladja a rendelkezésre álló készletek mennyiségét! A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy a problémák, mint az logikus is, nem az utolsó grammok elfogyása után kezdődnek, hanem már jóval korábban úgy a készletek felénél is komoly nehézségek jelentkezhetnek azáltal, hogy a kitermelés üteme nem fokozható. Ez egyből a jelenlegi növekedés-alapú gazdasági rendszer halálát jelentené, és mint az ábráról látható, 2030-2040 körültől már a forgatókönyvek többsége ezen a területen mozog. Ráadásul a BP előrejelzései meglehetősen optimisták, ugyanis az iparág önbevalláson alapuló készletadatai alapján készülnek, tehát lehetséges, hogy még ennél is sokkal hamarabb érkezünk a megrázkódtatások pontjához. Az IPCC viszont szemlátomást nem számol semmilyen korlátokkal a XXI. századra nézve. Ahhoz ez a látszólag tarthatatlan álláspont némileg érthetőbbé váljon, azt kell megérteni, hogy a geológia a potenciális készleteknek két fő típusával számol: az első a "reserves": ez az ami a rendelkezésre álló technológiákkal, és piaci körülmények (ár) mellett gazdaságosan kitermelhető. "Resources"-nak tekintik viszont azokat az előfordulásokat, melyek valamilyen okból (pl. túl nagy mélység, túl kis koncentráció) nem termelhetőek ki gazdaságosan. Szerves szénvegyületekből a földkéregnek még valóban bőven vannak tartalékai, ezek zöme azonban jelenleg a "resource" kategóriába esik. Az IPCC jövőképe tehát ebből e perspektívából egy, a technológiai fejlődésbe és a gazdasági folyamatokba vetett erős hitnek feletehető meg. Nos, ez az a hit, amely a 90-es évekre kornukopiánus hangulatára oly jellemző volt. De vajon mennyi alapja van egy ilyen hitnek? Egy tetszőleges ásvány esetén az egyre kisebb koncentrációjú előfordulások egyre költségesebb kitermelése valóban sokáig működhet, és természetesen az árak és igények emelkedésével a hulladékok reciklálására is sor kerülhet. Az energia azonban nem egy átlagos ásvány: amit elfogyasztunk belőle az végérvényesen elvész, és a kitermelés energiaigénye egy egyértelmű és meglehetősen fix gazdaságossági korlátot támaszt. Más szóval: bárhogy is változzanak igények és az árak, ha egy kalóriányi energia csak ennél nagyobb energia befektetése árán lesz kitermelhető, akkor az bizony jobb ha a földben marad. És sajnos a fosszilis energiahordozók esetében a "resources" (kátrányhomokok, olajpalák, mélytengeri metánhidrátok, stb.) zömében ilyen problémás "készleteket" jelentenek, különösen akkor, ha kitermelés környezeti mellékhatásait is figyelembe vesszük és kompenzálni akarjuk. Mindez tehát azt mutatja, hogy az a feltételezés, hogy a fosszilis "resource"-okból megfelelő időben kitermelhető "reserve"-ök lesznek, az csupán egy lehetőség, egyfajta forgatókönyv, mely, ha jól meggondoljuk még csak nem is tűnik nagyon valószínűnek. Ennek ellenére az IPCC összes forgatókönyve egyedül ezt a lehetőséget kódolja. Mivel azonban a forgatókönyvek sokféleségének elvileg az a szerepe, hogy együtt felöleljék, reprezentálják a valószínű jövőt annak "jelentősebb bizonytalanságaival" együtt, így mindezek alapján már joggal mondhatjuk, hogy az IPCC forgatókönyvei nem felelnek meg a saját belső követelményeiknek, vagy ha úgy tetszik, "tévednek". És innentől mindennek messzemenő éles következményei vannak. Egy lánc, ugye, éppen annyira erős, mint a leggyengébb láncszeme. Azáltal, hogy az IPCC kritikátlanul átvette a hurrá-optimista kornukopiánus nézetet, bebetonozta azt a következő évtized összes éghajlati előrejelzésébe és hatástanulmányába. Sőt, mivel nem divat minden elemzéshez új forgatókönyveket csinálni, meg egyébként is a klíma az mindenhol fontos faktor, ez a torz alapállás tulajdonképpen minden kisebb-nagyobb, a jövőre irányuló és társadalmi és természeti folyamatokat feltárni igyekvő vizsgálatba belekerült. Ráadásul teljesen rejtetten, kimondatlanul és többnyire észrevétlenül is. A világon gyakorlatilag minden ilyen vizsgálatéba. Így ha véletlenül kiderülne, hogy mégis vannak közeli korlátok a fosszilis energiahordozók elérhetőségében (egyelőre akár csak olyan szinten, hogy a kínálat nem tud lépést tartani a növekvő kereslettel), akkor ez első közelítésben azt jelentené, hogy elmúlt évtizedben készült kutatások és elemzések jelentős része nagy ívben mehet a kukába. Márpedig ez egyelőre sajnos nem kizárható, sőt egészen komoly jelek utalnak rá (csak néhány egészen friss anyag példának: 1, 2, 3)... Mindebben pedig éppen az a legszomorúbb, hogy az éghajlatváltozás körüli tudományos párbeszéd és összefogás igazán példaértékű. Az IPCC tevékenysége valóban sok szempontból mintaértékű, sokszor kívánom, hogy bár más szervezetek is olyan jól végeznék a dolgukat, mint ők. Sőt, valahol talán éppen az az oka az egész problémának, hogy a fosszilis energiahordozók kimerülésének az éghajlatváltozáséhoz hasonló posztnormális kérdéskörével nem foglalkozik "senki" hasonló elvek alapján működő "tényfeltáró" nemzetközi szervezet. És íme, lám úgy látszik most az IPCC-re ütnek vissza ennek következményei. Az ember nem lehet elég óvatos, különösen ha a jövőről beszél. De a tények ettől még tények maradnak, én pedig egyre határozottabban állítom: az IPCC pedig téved...

Koppenhágai üzenet

2009-03-22T10:38:00.000+01:00

Egy hete jöttem haza Koppenhágából, ahol március 10 és 12 között az elmúlt két(-három) év legjelentősebb éghajlatváltozással kapcsolatos tudományos konferenciája zajlott. A nem titkolt apropót a tudósok világméretű összeröffenésére az adta, hogy az idén decemberben, immár politikusok részvételével, egy még jelentősebb nemzetközi csúcsnak ad majd színteret ugyanez a város, ahol a médiában is sokat emlegetett, és a bolygónk jövője szempontjából kulcsfontosságú "Kyotói folyamat" fennamradása, megerősödése vagy feloldódása lesz a tét. A mostani tudóskongresszus célja a legfrisseb tudományos ismeretek összefoglalása volt a politikusok számára. Mivel még ha szürke résztvevőként is de jelen voltam az eseményen, és most kihasználom friss blogom nyilvánosságát, hogy röviden hírt adjak az eseményen szerzett tapasztalataimról, benyomásaimról. Három évvel a 2007-es IPCC jelentés anyagának zárása után sajnos úgy tűnik, hogy az éghajlat változása minden tekintetben a lehető legrosszabb forgatókönyvek szerint látszik haladni. Egyedül a viszonylag jól előrejelezhtő globális középhőmérséklet az, ami mindenben az elvárásoknak megfelelően alakul. Ezzel szemben áll viszont számos olyan jelenség (pl. a gleccserek olvadása, a tengeri jégmezők feldarabolódása vagy a tengerszintemelkedés), mely még a legborúlátóbb forgatókönyveknél is gyorsabb ütemben látszik előrehaladni. Még aggasztóbb, hogy az új megfigyelések alapján is továbbfejlesztett modellek milyen képet vetítenek elénk a közeljövőben várható változásokról. Modelleredmények szerint például könnyen elképzelhető, hogy az Amazóniai esőerdők helyét száz éven belül egy száraz, cserjés, szavanna-szerű vegetációs öv váltja föl. Egy ilyen átlakulásnak a mértéke és hatása semmihez sem mérhető -- talán egyedül csak a Szahara 4-6000 évvel ezelőtti elsivatagosodásához, mely több virágzó civilizáció pusztulásához vezetett, és amelyet az említett modellek szintén jól rekonstruálni tudtak. A trópusi esőerdők mellett még számos más, nagy kiterjedésű és ma még jól működő ökoszisztéma (tundraövezetek, lápvidékek, korallzátonyok) is veszélybe kerülhet, és ez a folyamat többek között üvegházgázok kibocsátásához és további gyorsuló melegedéshez vezethet. A konferencia tiszteletbeli "elnöke" a koppenhágai egyetem rektorasszonya (maga is természettudós) azzal próbált meg némi optimizmust vinni a szavaiba, hogy igaz ugyan, hogy a fizika, kémia, biológia oldaláról minden eddiginél rosszabbnak tűnik a helyzet, de a társadalomtudományok által bemutatott adaptációs erőfeszítések és a szintén nagy számban felvonuló különféle zöld technológiák azt sugallják: van még remény. A gazdasági válság is számtalanszor előkerült -- az olajcsúcsról viszont, úgy tűnik egyelőre klímás körökben kifejezetten nem akarnak tudomást venni. Lord Nicholas Stern, az egyik jelenlevő híres közgazdász pl. kifejezetten azt állította, hogy a gazdasági válság szerinte kegyelmi időszakát most arra kéne használni, hogy most végzünk el mindenféle zöld beruházást, hiszen most jó beruházni, mivel most a nyersanyagárak amúgy is alacsonyak. Bármennyire nem vagyok gazdasági szakember, és bármennyire is nagy tisztelettel tekintek Stern úrra az éghajlatváltozás témakörének a közgazdasági diskurzus fő sodrába való beemeléséért, ez az érvelés nekem erősen sántított. Érdekes színfoltja volt még az eseményeknek, és talán a tanácstalanságot (vagy a közgazdászok megosztottságát?) is jól illusztrálja egy éles szóváltás, mely a nyílt színen zajlott le a már említett Stern úr és egy másik világhíres közgazdász, William Nordhaus között. Nordhaus nem hisz a globális emissziókereskedelmben, és a Kyotói elszámolási rendszert is inkább hókuszpókusznak tartja, mint valódi hatékonyságnövelő tényezőnek -- sőt mivel az emissziókereskedelem sokkal nagyobb szintű nemzetközi koordinációt igényel, mint a szén dioxid világszerte többé-kevésbé egységes megadóztatása, ezért kifejezetten azt állítja, hogy márcsak egyszerű geopolitikai okokból is az adórendszer hatékonyabb (egyszerűbb, lokálisabb, kisebb a "belépési küszöb"). Ezek után Lord Nicholas stern olyan élesen adott hangot az egyetnemértésének, ami már szinte egy lehülyézéssel is felért -- és ha a tömeg zúgásából jól ítéltem meg, a jelen lévő közgazdászok egy jelentős része sajnos vele értett egyet. Kár, mert én amennyire meg tudom ítélni, Nordhaus elég lényeges pontokra tapintott rá, és attól tartok, hogy ezúttal neki van igaza (mondjuk én már egyik megoldásban sem tudok igazán hinni)... Úgy tűnik tehát, hogy amennyire egységesek a természettudósok a probléma okainak, mechanizmusainak és jelentőségének az értékelésében, annyira megosztottak a társadalomtudományok a felkészülés és az alkalmazkodás teendőivel kapcsolatban. De ha még ez nem lenne elég, még nagyobb káoszt véltem felfedezni az alkalmazkodás-felkészülés oldal gyakorlati műszaki-technológiai részével kapcsolatban. Itt az egyes technológiákkal kapcsolatban egyszerre voltak jelen a hurrá-optimisták ("itt van a megoldás, már csak meg kell csinálni") és az aggódó szkeptikusok, akik egyenként rámutattak az egyébként nagyszerűnek mutatkozó megoldások gyenge pontjaira. Talán a szponzorok mindent kitöltő jelenlétének és a pazar körülményeknek (én nem voltam még ilyen elit konferencián) is hála, azért inkább a mérsékelt optimizmus irányába billent az általános hangulat -- legalábbis én így éreztem, de osztani már nem igazán tudtam. A kongresszus végére azért a legfontosabb dolgokban: a folyamatok irányát, a kockázatok mértékét, és a feladatok nagyságrendjét illetően azért helyreállt az összhang. A legprominensebb résztvevők kis csapata által megfogalmazott üzenet szerint az éghajlatváltozás a következő évtizedekben olyan mértékű kockázatot jelent az emberiség számára, amellyel szemben megengedhetetlen a tétlenség. Nincs, nem lehet többé passzív, "business as usual" megoldásokat keresni -- ez az út a gazdasági válság mellett a fenyegető éghajlati válság miatt is zsákutca. Mindenképpen új utakra és új megoldásokra van tehát szükség -- a jövő nem lesz már olyan, mint amilyennek megszoktuk.

Egy általános diagnózis

2009-03-16T21:22:00.000+01:00

Íme első blogbejegyzésem, melyben korunk legfontosabb válságjelenségeit próbálom meg összekapcsolni: a gazdasági válságot, az éghajlatváltozást, az egyelőre csak viszonylag szűk körben "népszerű" olajcsúcs-elméletet, valamint azt az ökológiai válságot, melyet Földünk élővilágának egyre gyorsuló eltűnése okoz. Ezek mindegyikéről szeretnék majd a későbbiekben részletesebben is írni, hiszen külön-külön is megérnek nemcsak egy, hanem akár több misét is. Most azonban a részletekbe való túlzott elmélyedés nélkül, a gyökerek felől megközelítve próbálom megtalálni mi az ami a közös a fenti válságjelenségek körében. Ehhez az ökológiai közgazdaságtan eszköztárát, és azon belül is az egykori Világbanki közgaszdászból neves ökológiai gazdásszá előlépett Herman Daly műveit hívom segítségül. Társadalmunk felfokozott anyagcseréjét Földünk önszabályozó rendszerei már nem nagyon képesek elviselni. Az hogy hogyan és miért alakult ez így ki, igen összetett és sokrétű. Társadalmi belső folyamataink összehangolására sikerült egy igen-igen hatékony rendszert kitalálni: ez a (piac-)gazdaság. Ez az a rendszer, amely a rendelkezésre álló erőforrásokat az azokra igényt tartó egyedek és csoportok, valamint a lehetséges felhasználási célok között kifinomult módon elosztja. A folyamat eredményeképpen egyfajta egyensúly jön létre, melyben többé-kevésbé mindenki megtalálja a pozícióját, és feladatát, és ami a nagy csoda: a rendszer önfenntartó. A legtöbb közgazdaságtan tankönyv így mutatja be a piacgazdaság alapvető működési sémáját:

Íme tehát egy működőképes rendszer, mely beszabályozva önmagát, hosszú távra megoldja az emberiség boldogulását – tartják a neoliberális közgazdaságtan szószólói. Igaz, vannak még átmeneti nehézségek – ismerik el – például a javak elosztása körül, de ezek nem alapvető problémák, idővel a piac majd beszabályozza ezeket is, mint ahogy már annyi mindent megoldott. Nézzük csak meg a két évtizede még brutális szegénységben elakadni látszó Kínát vagy Indiát például – érvelnek. A növekedés majd segít. Sőt a rendszer jelenleg elterjedt („neoliberális”) formájának lételeme a növekedés, ugyanis ez a „garancia” a jövendőbeli teljesítmények hitel formájában való megelőlegezésének a hátterében, mely az egész elosztási folyamat egyik kulcseleme. A „növekedve fejlődés” csodálatos gépezete azonban – mint ahogyan a kibontakozóban lévő példátlan gazdasági válság is figyelmeztet erre bennünket – elakadni látszik. De hol lehet a hiba a rendszerben?

A valóság az, hogy ez a neoliberális gazdasági modell sajnos jelentős elhanyagolásokat tartalmaz. Olyan elhanyagolásokat, melyek a rendszer megalkotásakor még talán racionálisnak tűnhettek, azonban időközben, éppen a rendszer működésének következtében egyre nagyobb mértékű „hibát” vittek a rendszerbe. A társadalom és a gazdaság ugyanis nem egy légüres térben létezik és növekedik, hanem ezer szálon kötődik a körülvevő természeti környezethez, mely maga is egy bonyolult fizikai, kémiai és biológiai visszacsatolások sokaságát tartalmazó önszabályozó ökológiai rendszert alkot (vagy ha úgy tetszik, egymásba ágyazott rendszerek sokaságát). A befoglaló nagyobb rendszerhez energia és anyagáramok sokasága köti:

Ezt a modellt szemlélve már nyilvánvaló, hogy hogyan sodorhatja kitartó növekedéssel mélységesen kritikus helyzetbe magát az emberiség:

Mint látható a társadalmunk alapjában két oldalról kerül kapcsolatba a természettel: forrásként és nyelőként. Ez egyben azt jelenti, hogy a növekedésünk határaival is alapjában ezen a két oldalon kerülhetünk összeütközésbe, és sajnos, mind a kettő bekövetkezett. Forrásoldalon itt az energiaválság: legfontosabb energiaforrásaink, a fosszilis energiahordozók kiapadóban vannak, és nincs sok remény a helyettesítésükre. Nyelő oldalon pedig a légkör széndioxid-befogadó képességét lépjük túl egyre veszélyesebb mértékben, felborítva ezáltal a globális ökológiai rendszer egyik legfontosabb önszabályozó mechanizmusát, mely a Földgolyó éghajlatát beállította és emberi időléptékben stabilan tartotta. Ha tehát a növekedési határok megközelítésének tünetei kell legyenek, akkor határozottan állíthatjuk, hogy itt vannak a tünetek, ezek szerint a határok sem lehetnek már messze… És az említett két tünet mellett mindjárt adódik egy harmadik is: mi történik vajon a gazdasággal, ha növekedni szeretne, de határokba ütközik? Pl. szeretne elvenni a természetből, de már nem tud annyit, amennyit szeretne? Nos, ekkor csökken a növekedés üteme, és ezáltal összeomlik a növekedésbe vetett hit. Ez pedig a hiten alapuló befektetések (hitelpiac), és (mivel a jelenlegi rendszerben ennek a részelemnek kulcsszerepe van az egész gazdaság szempontjából) az egész gazdaság összecsuklásához vezet. A negyedik fő válságtünet pedig a bolygó „megmaradó” gazdaságon kívüli részéhez kötődik. Itt vajon mi fog történni az egyre növekedő emberi gazdaság hatására? Nyilván, ahogyan a társadalmi gazdasági rendszerünk egyre nagyobb teret és egyre több forrást elvon a természetes ökoszisztémáktól, azok úgy fognak egyre leromlottabbakká, szegényebbekké és egyre egyszerűbbekké válni. Ez a degradáció ma például a biológiai sokféleség minden szinten vészesen felgyorsult pusztulásaként érhető tetten. És ahogyan az elszegényedő ökológiai rendszerek egyre kevésbé képesek korábbi funkcióikat betölteni, és úgynevezett ökoszisztéma szolgáltatásokat közvetíteni az emberiség számára, ez mind a forrás- mind a nyelőoldalon további zavarokat tud okozni az emberi társadalom és gazdaság működése szempontjából. Íme, tehát így fonódik össze napjaink „top 4” globális problémája ugyanaköré az alapvető ok köré: kinőttük a Földet. Irodalom: 1. Daly, H. E. (2005). Economics in a full world. Scientific American, 293(3), 100-107. [pdf] 2. http://www.adbusters.org/magazine/81/the_crisis.html

Beköszöntő

2009-03-15T21:40:00.001+01:00

Üdv mindenkinek!

"Jaj ne. Még egy blog? De miért?"

Hajaj. Nagy sora van annak. De kezdjük talán azzal, hogy ki is vagyok és azután lassan (lehet hogy több bejegyzésen keresztül) világos lesz a figyelmes olvasók számára, hogy milyen üzenetet is próbálok közvetíteni az internet zajos, zavaros és egyre táguló világában.

Becsületes nevem Czúcz Bálint, jelenleg fiatal kutató vagyok az MTA Ökológiai és Botanikai Kutatóintézetében, Vácrátóton. Érdeklődésem, és ennek megfelelően korábbi tanulmányaim is meglehetősen szerteágazóak: az ELTE meteorológus szak és a Kertészeti Egyetem elvégzése után csöppentem Rátótra, ahol az ökológiában találtam meg azt kellő "intellektuális kihívást" nyújtó és a világ szekerét jobb irányba kormányozni próbáló tudományterületet, ahol le kívántam horgonyozni.

Munkám során fokozatosan egyre közvetlenebb kapcsolatba kerültem a társadalmunkat több oldalról különböző skálákon körülvevő különböző környezeti válságjelenségekkel -- kezdve az éghajlatváltozással (ez tanulmányaim révén eléggé adott volt mint mint kutatási téma), de kutatásaim során időről-időre még számos további súlyos kérdésbe futottam bele (a biológiai sokféleség gyorsuló pusztulása, a talaj a víz és a levgő szennyeződése, a természeti erőforrások túlhasználata, kimerítése...) Mindeközben rájöttem, hogy az ökológiának van mondanivalója, még olyan a hagyományos tevékenységétől látszólag távol eső folyamatokra nézve is, mint a fosszilis erőforrások kimerülése vagy a jelenleg tapasztalható gazdasági válság is. (Hogy egészen pontos és őszinte legyek: a lényegi mondanivaló valahol az ökológia, a fizika és a társadalomtudományok határmezsgyéjén van -- a tudományban az igazán érdekes dolgok ma már legtöbbször az ilyen interdiszciplináris határmezsgyékhez kötődnek...) Sőt mi több: érdemi mondanivalója van, olyan általános üzenete, mely nagyon nagy mértékben segítheti világunk (társadalmunk) valódi problémáit, azok gyökerét megérteni. És hát, ugye, a problémák megoldásának első lépése a probléma megértése -- legalábbis enélkül biztos nem fog menni...

Íme tehát egy újabb válságblog, melynek célja a bennünket körülvevő világ sokszor elszigeteleten szemlélt válságtüneteinek egy új(?), szokatlan nézőpontból való bemutatása. Nem titkolt célom, hogy mindezzel együttgondolkodást, párbeszédet szeretnék kiváltani, elsősorban rokonaink, barátaink és ismerőseimk körében, de minél szélesebb körben ezekről a dolgokról. Együttgondolkodást, és talán együttműködést, amely elvezethet a jelen jobb megértésére, és a várható jövőre való jobb felkészülésre. Mivel gondolataimat én tárgyilagosan, építő jelleggel próbálom megfogalmazni, és teljesen nyíltan, saját nevemet vállalva teszem közzé, lehetőleg hasonló hozzáállást szeretnék elvárni a hozzászólóktól is. Kicsinyes, személyeskedő, parttalan vitákra számtalan példa akad az internet világában -- én nem szeretném, hogy az én blogom is ilyenekre adjon lehetőséget, ezért fenntartom a jogot magamnak, hogy moderáljam az érkező hozzászólásokat. (Remélem erre nem lesz szükség.) Összefüggés-feltáró tevékenységem során a műfaj alapvető jellegének megfelelően nagyon nagy mértékben fogok támaszkodni mások munkáira, melyet igyekszek majd megfelelő hivatkozások formájában tisztességesen jelezni is a szövegemben. Ahol és amennyiben ezt esetleg elfelejteném, vagy nem tudnék arról, hogy énelőttem már más is hasonló következtetésekre jutott, ott előre is elnézést kérek, és köszönettel veszek minden ilyen irányú helyesbítést és kiegészítést.

Csapjunk hát a lovak közé!