Az, hogy egy feladat megoldásakor mi számít célszerű megközelítésnek, azt mindig az „adott körülmények” döntik el. Ez egyben azt is jelenti, hogy egy korábban nyerő stratégia is csúnya bukásba torkollhat, amennyiben a körülmények megváltoznak, ám az érintettek ezt fel nem ismerve halogatják a stratégia körülményekhez igazítását. Kicsiben mindenki ismeri ezt a jelenséget, személyes életünkben, mindennapi döntéseinkben is sokszor ilyen jellegű problémákkal szembesülünk. A hétköznapi, egyszerű esetekben rendszerint sikeres is az alkalmazkodás – nem véletlenül, hiszen éppen az összefüggések megértésén alapuló rugalmas alkalmazkodás volt az a képesség, mely a gondolkodó embert az elmúlt évezredek folyamán fokozatosan kiemelte az állatvilágból. Ez a probléma nemcsak kicsiben, hanem nagyban is fellép, azonban a társadalmi-gazdasági-természeti rendszerek megnövekedett mérete és komplexitása miatt sajnos ezt csak igen kevesen veszik észre. Közéjük tartoznak Rachael Beddoe és munkatársai, akik szerint ha nem tudunk kellőképpen alkalmazkodóképes viselkedést felmutatni az emberiség szintjén, akkor a modern nyugati civilizáció története könnyen gyászos fordulatot vehet.
Kétmillió éves történelmének döntő részében az emberiség viszonylag kis létszámú csoportokban, kemény munkával vívott folytonos küzdelmet a környezet erőivel puszta fennmaradásáért. Csupán egy faj volt a sok közül, még hogyha sok szempontból nagyon sikeres is: az intelligens energia-felhasználás (eszközök, tűz, állati-erő) kimagasló alkalmazkodóképességet biztosított neki, amely révén az egyenlítőtől a sarkvidékekig igen nagy területen, más fajoknál sokkal szélesebb ökológiai tartományban el tudott terjedni. Az emberi társadalom, köztük a modern nyugati társadalmak kultúrája és alapintézményei mind ilyen környezetben fejlődtek ki, ahol a természet hatalmas, leigázandó ellenfél. A leigázás célja a természet olyan módon való alakítása, hogy az az emberi populáció minél nagyobb létszámban és minél magasabb életminőségen való fennmaradását tegye lehetővé. Ebben a rendszerben – legalábbis az emberi lélekszámhoz és a tevékenységének mértékéhez képest – a természet javai bőségesek és a befogadóképessége korlátlan: ez az „üres Föld” állapota.
Ezek a viszonyok a bolygó nagy részét tekintve egészen a XIX. század végéig, a XX. századig megmaradtak, és csupán az elmúlt néhány évtized hozott gyökeres változást e téren. Mostanra az emberiség létszáma 6,7 milliárd fő fölé emelkedett, és az emberi tevékenység – az egyes emberek hatása a környezetre – is minden eddiginél nagyobb mértéket öltött. Ennek során olyan mértékben módosítjuk, használjuk a környezetünket, hogy veszélybe kerülnek mindazok a bolygónk ökológiai rendszere által nyújtott alapvető „szolgáltatások”, melyek az emberiség fennmaradását és jólétét, életminőségét az elmúlt évezredek során megalapozták. Vagy másképp megfogalmazva: mindenütt a határainkba ütközünk – a növekedés határaiba, legyen szó akár élelmezésről, éghajlatváltozásról, energiaforrásokról vagy környezetszennyezésről. Ez már nem az üres Föld állapota: ember és környezete megváltozott viszonya alapján sokkal inkább „teli” Földnek nevezhetjük ezt az új állapotot. És ahhoz hogy társadalmunk az új viszonyok között is működőképes legyen, alkalmazkodnunk kell a megváltozott viszonyokhoz.
Egy komplex rendszerben, mint amilyen a Föld ökológiai rendszere, minden mindennel összefügg. Ha valamilyen tevékenység áttételes (térben vagy időben nagyobb területen, illetve elnyújtva jelentkező) hatásai egy hatalmas pufferen keresztül érvényesülnek csak, akkor ezekkel a hatásokkal nem kell számolni a tevékenység optimalizálásánál (üres állapot). Ha a puffer mindehhez ráadásul egy önszabályozó ökológiai rendszer is, akkor még jobb: az ilyen rendszerek dinamikus „egyensúlyi” állapotukból nem könnyen billenthetők ki. Egészen más azonban a helyzet, ha a külső behatás már nem elhanyagolható a rendszer egészéhez, a benne zajló folyamatok nagyságrendjéhez képest (teli állapot). Ilyenkor könnyen borul az egyensúly. Ezért a teli állapotban a korábban elhanyagolt mellékhatások döntő jelentőségűek lesznek.
Az éghajlatváltozás, a sztratoszférikus ózon pusztulása, a talajvízkészletek elszennyeződése vagy a tengerek túlhalászata (stb, stb.) tulajdonképpen mind-mind ilyen egyensúlyborulások tünetei, melyek egyértelműen bizonyítják, hogy az emberiség a Földön már jócskán átlépte az üres és a teli állapotot elválasztó képzeletbeli küszöböt. Társadalmunk és gazdaságunk, sőt egész kultúránk azonban még az üres Föld állapotához van berendezkedve – azokhoz a körülményekhez, melyek között kialakult, amelyekre történetileg optimalizálódott. Az egykor praktikus megoldások azonban a teli földön már nem hatékonyak, sőt az immár puffereletlen környezeti rendszeren keresztül kifejezetten káros, önpusztító visszacsatolások indulnak el. Ha fenn szeretnénk tartani (fenntarthatóság!) a „teli Föld” állapotát, akkor alkalmazkodnunk kell ehhez az új állapothoz. Ellenkező esetben a rendszer a beinduló negatív visszacsatolások révén az egész rendszer könnyen visszabillen az „üres” állapotba.
(folyt köv…)
Tovább...