Koppenhágai üzenet

Egy hete jöttem haza Koppenhágából, ahol március 10 és 12 között az elmúlt két(-három) év legjelentősebb éghajlatváltozással kapcsolatos tudományos konferenciája zajlott. A nem titkolt apropót a tudósok világméretű összeröffenésére az adta, hogy az idén decemberben, immár politikusok részvételével, egy még jelentősebb nemzetközi csúcsnak ad majd színteret ugyanez a város, ahol a médiában is sokat emlegetett, és a bolygónk jövője szempontjából kulcsfontosságú "Kyotói folyamat" fennamradása, megerősödése vagy feloldódása lesz a tét. A mostani tudóskongresszus célja a legfrisseb tudományos ismeretek összefoglalása volt a politikusok számára. Mivel még ha szürke résztvevőként is de jelen voltam az eseményen, és most kihasználom friss blogom nyilvánosságát, hogy röviden hírt adjak az eseményen szerzett tapasztalataimról, benyomásaimról. Három évvel a 2007-es IPCC jelentés anyagának zárása után sajnos úgy tűnik, hogy az éghajlat változása minden tekintetben a lehető legrosszabb forgatókönyvek szerint látszik haladni. Egyedül a viszonylag jól előrejelezhtő globális középhőmérséklet az, ami mindenben az elvárásoknak megfelelően alakul. Ezzel szemben áll viszont számos olyan jelenség (pl. a gleccserek olvadása, a tengeri jégmezők feldarabolódása vagy a tengerszintemelkedés), mely még a legborúlátóbb forgatókönyveknél is gyorsabb ütemben látszik előrehaladni. Még aggasztóbb, hogy az új megfigyelések alapján is továbbfejlesztett modellek milyen képet vetítenek elénk a közeljövőben várható változásokról. Modelleredmények szerint például könnyen elképzelhető, hogy az Amazóniai esőerdők helyét száz éven belül egy száraz, cserjés, szavanna-szerű vegetációs öv váltja föl. Egy ilyen átlakulásnak a mértéke és hatása semmihez sem mérhető -- talán egyedül csak a Szahara 4-6000 évvel ezelőtti elsivatagosodásához, mely több virágzó civilizáció pusztulásához vezetett, és amelyet az említett modellek szintén jól rekonstruálni tudtak. A trópusi esőerdők mellett még számos más, nagy kiterjedésű és ma még jól működő ökoszisztéma (tundraövezetek, lápvidékek, korallzátonyok) is veszélybe kerülhet, és ez a folyamat többek között üvegházgázok kibocsátásához és további gyorsuló melegedéshez vezethet. A konferencia tiszteletbeli "elnöke" a koppenhágai egyetem rektorasszonya (maga is természettudós) azzal próbált meg némi optimizmust vinni a szavaiba, hogy igaz ugyan, hogy a fizika, kémia, biológia oldaláról minden eddiginél rosszabbnak tűnik a helyzet, de a társadalomtudományok által bemutatott adaptációs erőfeszítések és a szintén nagy számban felvonuló különféle zöld technológiák azt sugallják: van még remény. A gazdasági válság is számtalanszor előkerült -- az olajcsúcsról viszont, úgy tűnik egyelőre klímás körökben kifejezetten nem akarnak tudomást venni. Lord Nicholas Stern, az egyik jelenlevő híres közgazdász pl. kifejezetten azt állította, hogy a gazdasági válság szerinte kegyelmi időszakát most arra kéne használni, hogy most végzünk el mindenféle zöld beruházást, hiszen most jó beruházni, mivel most a nyersanyagárak amúgy is alacsonyak. Bármennyire nem vagyok gazdasági szakember, és bármennyire is nagy tisztelettel tekintek Stern úrra az éghajlatváltozás témakörének a közgazdasági diskurzus fő sodrába való beemeléséért, ez az érvelés nekem erősen sántított. Érdekes színfoltja volt még az eseményeknek, és talán a tanácstalanságot (vagy a közgazdászok megosztottságát?) is jól illusztrálja egy éles szóváltás, mely a nyílt színen zajlott le a már említett Stern úr és egy másik világhíres közgazdász, William Nordhaus között. Nordhaus nem hisz a globális emissziókereskedelmben, és a Kyotói elszámolási rendszert is inkább hókuszpókusznak tartja, mint valódi hatékonyságnövelő tényezőnek -- sőt mivel az emissziókereskedelem sokkal nagyobb szintű nemzetközi koordinációt igényel, mint a szén dioxid világszerte többé-kevésbé egységes megadóztatása, ezért kifejezetten azt állítja, hogy márcsak egyszerű geopolitikai okokból is az adórendszer hatékonyabb (egyszerűbb, lokálisabb, kisebb a "belépési küszöb"). Ezek után Lord Nicholas stern olyan élesen adott hangot az egyetnemértésének, ami már szinte egy lehülyézéssel is felért -- és ha a tömeg zúgásából jól ítéltem meg, a jelen lévő közgazdászok egy jelentős része sajnos vele értett egyet. Kár, mert én amennyire meg tudom ítélni, Nordhaus elég lényeges pontokra tapintott rá, és attól tartok, hogy ezúttal neki van igaza (mondjuk én már egyik megoldásban sem tudok igazán hinni)... Úgy tűnik tehát, hogy amennyire egységesek a természettudósok a probléma okainak, mechanizmusainak és jelentőségének az értékelésében, annyira megosztottak a társadalomtudományok a felkészülés és az alkalmazkodás teendőivel kapcsolatban. De ha még ez nem lenne elég, még nagyobb káoszt véltem felfedezni az alkalmazkodás-felkészülés oldal gyakorlati műszaki-technológiai részével kapcsolatban. Itt az egyes technológiákkal kapcsolatban egyszerre voltak jelen a hurrá-optimisták ("itt van a megoldás, már csak meg kell csinálni") és az aggódó szkeptikusok, akik egyenként rámutattak az egyébként nagyszerűnek mutatkozó megoldások gyenge pontjaira. Talán a szponzorok mindent kitöltő jelenlétének és a pazar körülményeknek (én nem voltam még ilyen elit konferencián) is hála, azért inkább a mérsékelt optimizmus irányába billent az általános hangulat -- legalábbis én így éreztem, de osztani már nem igazán tudtam. A kongresszus végére azért a legfontosabb dolgokban: a folyamatok irányát, a kockázatok mértékét, és a feladatok nagyságrendjét illetően azért helyreállt az összhang. A legprominensebb résztvevők kis csapata által megfogalmazott üzenet szerint az éghajlatváltozás a következő évtizedekben olyan mértékű kockázatot jelent az emberiség számára, amellyel szemben megengedhetetlen a tétlenség. Nincs, nem lehet többé passzív, "business as usual" megoldásokat keresni -- ez az út a gazdasági válság mellett a fenyegető éghajlati válság miatt is zsákutca. Mindenképpen új utakra és új megoldásokra van tehát szükség -- a jövő nem lesz már olyan, mint amilyennek megszoktuk.

Tovább...

Egy általános diagnózis

Íme első blogbejegyzésem, melyben korunk legfontosabb válságjelenségeit próbálom meg összekapcsolni: a gazdasági válságot, az éghajlatváltozást, az egyelőre csak viszonylag szűk körben "népszerű" olajcsúcs-elméletet, valamint azt az ökológiai válságot, melyet Földünk élővilágának egyre gyorsuló eltűnése okoz. Ezek mindegyikéről szeretnék majd a későbbiekben részletesebben is írni, hiszen külön-külön is megérnek nemcsak egy, hanem akár több misét is. Most azonban a részletekbe való túlzott elmélyedés nélkül, a gyökerek felől megközelítve próbálom megtalálni mi az ami a közös a fenti válságjelenségek körében. Ehhez az ökológiai közgazdaságtan eszköztárát, és azon belül is az egykori Világbanki közgaszdászból neves ökológiai gazdásszá előlépett Herman Daly műveit hívom segítségül. Társadalmunk felfokozott anyagcseréjét Földünk önszabályozó rendszerei már nem nagyon képesek elviselni. Az hogy hogyan és miért alakult ez így ki, igen összetett és sokrétű. Társadalmi belső folyamataink összehangolására sikerült egy igen-igen hatékony rendszert kitalálni: ez a (piac-)gazdaság. Ez az a rendszer, amely a rendelkezésre álló erőforrásokat az azokra igényt tartó egyedek és csoportok, valamint a lehetséges felhasználási célok között kifinomult módon elosztja. A folyamat eredményeképpen egyfajta egyensúly jön létre, melyben többé-kevésbé mindenki megtalálja a pozícióját, és feladatát, és ami a nagy csoda: a rendszer önfenntartó. A legtöbb közgazdaságtan tankönyv így mutatja be a piacgazdaság alapvető működési sémáját:

Íme tehát egy működőképes rendszer, mely beszabályozva önmagát, hosszú távra megoldja az emberiség boldogulását – tartják a neoliberális közgazdaságtan szószólói. Igaz, vannak még átmeneti nehézségek – ismerik el – például a javak elosztása körül, de ezek nem alapvető problémák, idővel a piac majd beszabályozza ezeket is, mint ahogy már annyi mindent megoldott. Nézzük csak meg a két évtizede még brutális szegénységben elakadni látszó Kínát vagy Indiát például – érvelnek. A növekedés majd segít. Sőt a rendszer jelenleg elterjedt („neoliberális”) formájának lételeme a növekedés, ugyanis ez a „garancia” a jövendőbeli teljesítmények hitel formájában való megelőlegezésének a hátterében, mely az egész elosztási folyamat egyik kulcseleme. A „növekedve fejlődés” csodálatos gépezete azonban – mint ahogyan a kibontakozóban lévő példátlan gazdasági válság is figyelmeztet erre bennünket – elakadni látszik. De hol lehet a hiba a rendszerben?

A valóság az, hogy ez a neoliberális gazdasági modell sajnos jelentős elhanyagolásokat tartalmaz. Olyan elhanyagolásokat, melyek a rendszer megalkotásakor még talán racionálisnak tűnhettek, azonban időközben, éppen a rendszer működésének következtében egyre nagyobb mértékű „hibát” vittek a rendszerbe. A társadalom és a gazdaság ugyanis nem egy légüres térben létezik és növekedik, hanem ezer szálon kötődik a körülvevő természeti környezethez, mely maga is egy bonyolult fizikai, kémiai és biológiai visszacsatolások sokaságát tartalmazó önszabályozó ökológiai rendszert alkot (vagy ha úgy tetszik, egymásba ágyazott rendszerek sokaságát). A befoglaló nagyobb rendszerhez energia és anyagáramok sokasága köti:

Ezt a modellt szemlélve már nyilvánvaló, hogy hogyan sodorhatja kitartó növekedéssel mélységesen kritikus helyzetbe magát az emberiség:

Mint látható a társadalmunk alapjában két oldalról kerül kapcsolatba a természettel: forrásként és nyelőként. Ez egyben azt jelenti, hogy a növekedésünk határaival is alapjában ezen a két oldalon kerülhetünk összeütközésbe, és sajnos, mind a kettő bekövetkezett. Forrásoldalon itt az energiaválság: legfontosabb energiaforrásaink, a fosszilis energiahordozók kiapadóban vannak, és nincs sok remény a helyettesítésükre. Nyelő oldalon pedig a légkör széndioxid-befogadó képességét lépjük túl egyre veszélyesebb mértékben, felborítva ezáltal a globális ökológiai rendszer egyik legfontosabb önszabályozó mechanizmusát, mely a Földgolyó éghajlatát beállította és emberi időléptékben stabilan tartotta. Ha tehát a növekedési határok megközelítésének tünetei kell legyenek, akkor határozottan állíthatjuk, hogy itt vannak a tünetek, ezek szerint a határok sem lehetnek már messze… És az említett két tünet mellett mindjárt adódik egy harmadik is: mi történik vajon a gazdasággal, ha növekedni szeretne, de határokba ütközik? Pl. szeretne elvenni a természetből, de már nem tud annyit, amennyit szeretne? Nos, ekkor csökken a növekedés üteme, és ezáltal összeomlik a növekedésbe vetett hit. Ez pedig a hiten alapuló befektetések (hitelpiac), és (mivel a jelenlegi rendszerben ennek a részelemnek kulcsszerepe van az egész gazdaság szempontjából) az egész gazdaság összecsuklásához vezet. A negyedik fő válságtünet pedig a bolygó „megmaradó” gazdaságon kívüli részéhez kötődik. Itt vajon mi fog történni az egyre növekedő emberi gazdaság hatására? Nyilván, ahogyan a társadalmi gazdasági rendszerünk egyre nagyobb teret és egyre több forrást elvon a természetes ökoszisztémáktól, azok úgy fognak egyre leromlottabbakká, szegényebbekké és egyre egyszerűbbekké válni. Ez a degradáció ma például a biológiai sokféleség minden szinten vészesen felgyorsult pusztulásaként érhető tetten. És ahogyan az elszegényedő ökológiai rendszerek egyre kevésbé képesek korábbi funkcióikat betölteni, és úgynevezett ökoszisztéma szolgáltatásokat közvetíteni az emberiség számára, ez mind a forrás- mind a nyelőoldalon további zavarokat tud okozni az emberi társadalom és gazdaság működése szempontjából. Íme, tehát így fonódik össze napjaink „top 4” globális problémája ugyanaköré az alapvető ok köré: kinőttük a Földet. Irodalom: 1. Daly, H. E. (2005). Economics in a full world. Scientific American, 293(3), 100-107. [pdf] 2. http://www.adbusters.org/magazine/81/the_crisis.html

Tovább...

Beköszöntő

Üdv mindenkinek!

"Jaj ne. Még egy blog? De miért?"

Hajaj. Nagy sora van annak. De kezdjük talán azzal, hogy ki is vagyok és azután lassan (lehet hogy több bejegyzésen keresztül) világos lesz a figyelmes olvasók számára, hogy milyen üzenetet is próbálok közvetíteni az internet zajos, zavaros és egyre táguló világában.

Becsületes nevem Czúcz Bálint, jelenleg fiatal kutató vagyok az MTA Ökológiai és Botanikai Kutatóintézetében, Vácrátóton. Érdeklődésem, és ennek megfelelően korábbi tanulmányaim is meglehetősen szerteágazóak: az ELTE meteorológus szak és a Kertészeti Egyetem elvégzése után csöppentem Rátótra, ahol az ökológiában találtam meg azt kellő "intellektuális kihívást" nyújtó és a világ szekerét jobb irányba kormányozni próbáló tudományterületet, ahol le kívántam horgonyozni.

Munkám során fokozatosan egyre közvetlenebb kapcsolatba kerültem a társadalmunkat több oldalról különböző skálákon körülvevő különböző környezeti válságjelenségekkel -- kezdve az éghajlatváltozással (ez tanulmányaim révén eléggé adott volt mint mint kutatási téma), de kutatásaim során időről-időre még számos további súlyos kérdésbe futottam bele (a biológiai sokféleség gyorsuló pusztulása, a talaj a víz és a levgő szennyeződése, a természeti erőforrások túlhasználata, kimerítése...) Mindeközben rájöttem, hogy az ökológiának van mondanivalója, még olyan a hagyományos tevékenységétől látszólag távol eső folyamatokra nézve is, mint a fosszilis erőforrások kimerülése vagy a jelenleg tapasztalható gazdasági válság is. (Hogy egészen pontos és őszinte legyek: a lényegi mondanivaló valahol az ökológia, a fizika és a társadalomtudományok határmezsgyéjén van -- a tudományban az igazán érdekes dolgok ma már legtöbbször az ilyen interdiszciplináris határmezsgyékhez kötődnek...) Sőt mi több: érdemi mondanivalója van, olyan általános üzenete, mely nagyon nagy mértékben segítheti világunk (társadalmunk) valódi problémáit, azok gyökerét megérteni. És hát, ugye, a problémák megoldásának első lépése a probléma megértése -- legalábbis enélkül biztos nem fog menni...

Íme tehát egy újabb válságblog, melynek célja a bennünket körülvevő világ sokszor elszigeteleten szemlélt válságtüneteinek egy új(?), szokatlan nézőpontból való bemutatása. Nem titkolt célom, hogy mindezzel együttgondolkodást, párbeszédet szeretnék kiváltani, elsősorban rokonaink, barátaink és ismerőseimk körében, de minél szélesebb körben ezekről a dolgokról. Együttgondolkodást, és talán együttműködést, amely elvezethet a jelen jobb megértésére, és a várható jövőre való jobb felkészülésre. Mivel gondolataimat én tárgyilagosan, építő jelleggel próbálom megfogalmazni, és teljesen nyíltan, saját nevemet vállalva teszem közzé, lehetőleg hasonló hozzáállást szeretnék elvárni a hozzászólóktól is. Kicsinyes, személyeskedő, parttalan vitákra számtalan példa akad az internet világában -- én nem szeretném, hogy az én blogom is ilyenekre adjon lehetőséget, ezért fenntartom a jogot magamnak, hogy moderáljam az érkező hozzászólásokat. (Remélem erre nem lesz szükség.) Összefüggés-feltáró tevékenységem során a műfaj alapvető jellegének megfelelően nagyon nagy mértékben fogok támaszkodni mások munkáira, melyet igyekszek majd megfelelő hivatkozások formájában tisztességesen jelezni is a szövegemben. Ahol és amennyiben ezt esetleg elfelejteném, vagy nem tudnék arról, hogy énelőttem már más is hasonló következtetésekre jutott, ott előre is elnézést kérek, és köszönettel veszek minden ilyen irányú helyesbítést és kiegészítést.

Csapjunk hát a lovak közé!

Tovább...