Koppenhágai üzenet

Egy hete jöttem haza Koppenhágából, ahol március 10 és 12 között az elmúlt két(-három) év legjelentősebb éghajlatváltozással kapcsolatos tudományos konferenciája zajlott. A nem titkolt apropót a tudósok világméretű összeröffenésére az adta, hogy az idén decemberben, immár politikusok részvételével, egy még jelentősebb nemzetközi csúcsnak ad majd színteret ugyanez a város, ahol a médiában is sokat emlegetett, és a bolygónk jövője szempontjából kulcsfontosságú "Kyotói folyamat" fennamradása, megerősödése vagy feloldódása lesz a tét. A mostani tudóskongresszus célja a legfrisseb tudományos ismeretek összefoglalása volt a politikusok számára. Mivel még ha szürke résztvevőként is de jelen voltam az eseményen, és most kihasználom friss blogom nyilvánosságát, hogy röviden hírt adjak az eseményen szerzett tapasztalataimról, benyomásaimról. Három évvel a 2007-es IPCC jelentés anyagának zárása után sajnos úgy tűnik, hogy az éghajlat változása minden tekintetben a lehető legrosszabb forgatókönyvek szerint látszik haladni. Egyedül a viszonylag jól előrejelezhtő globális középhőmérséklet az, ami mindenben az elvárásoknak megfelelően alakul. Ezzel szemben áll viszont számos olyan jelenség (pl. a gleccserek olvadása, a tengeri jégmezők feldarabolódása vagy a tengerszintemelkedés), mely még a legborúlátóbb forgatókönyveknél is gyorsabb ütemben látszik előrehaladni. Még aggasztóbb, hogy az új megfigyelések alapján is továbbfejlesztett modellek milyen képet vetítenek elénk a közeljövőben várható változásokról. Modelleredmények szerint például könnyen elképzelhető, hogy az Amazóniai esőerdők helyét száz éven belül egy száraz, cserjés, szavanna-szerű vegetációs öv váltja föl. Egy ilyen átlakulásnak a mértéke és hatása semmihez sem mérhető -- talán egyedül csak a Szahara 4-6000 évvel ezelőtti elsivatagosodásához, mely több virágzó civilizáció pusztulásához vezetett, és amelyet az említett modellek szintén jól rekonstruálni tudtak. A trópusi esőerdők mellett még számos más, nagy kiterjedésű és ma még jól működő ökoszisztéma (tundraövezetek, lápvidékek, korallzátonyok) is veszélybe kerülhet, és ez a folyamat többek között üvegházgázok kibocsátásához és további gyorsuló melegedéshez vezethet. A konferencia tiszteletbeli "elnöke" a koppenhágai egyetem rektorasszonya (maga is természettudós) azzal próbált meg némi optimizmust vinni a szavaiba, hogy igaz ugyan, hogy a fizika, kémia, biológia oldaláról minden eddiginél rosszabbnak tűnik a helyzet, de a társadalomtudományok által bemutatott adaptációs erőfeszítések és a szintén nagy számban felvonuló különféle zöld technológiák azt sugallják: van még remény. A gazdasági válság is számtalanszor előkerült -- az olajcsúcsról viszont, úgy tűnik egyelőre klímás körökben kifejezetten nem akarnak tudomást venni. Lord Nicholas Stern, az egyik jelenlevő híres közgazdász pl. kifejezetten azt állította, hogy a gazdasági válság szerinte kegyelmi időszakát most arra kéne használni, hogy most végzünk el mindenféle zöld beruházást, hiszen most jó beruházni, mivel most a nyersanyagárak amúgy is alacsonyak. Bármennyire nem vagyok gazdasági szakember, és bármennyire is nagy tisztelettel tekintek Stern úrra az éghajlatváltozás témakörének a közgazdasági diskurzus fő sodrába való beemeléséért, ez az érvelés nekem erősen sántított. Érdekes színfoltja volt még az eseményeknek, és talán a tanácstalanságot (vagy a közgazdászok megosztottságát?) is jól illusztrálja egy éles szóváltás, mely a nyílt színen zajlott le a már említett Stern úr és egy másik világhíres közgazdász, William Nordhaus között. Nordhaus nem hisz a globális emissziókereskedelmben, és a Kyotói elszámolási rendszert is inkább hókuszpókusznak tartja, mint valódi hatékonyságnövelő tényezőnek -- sőt mivel az emissziókereskedelem sokkal nagyobb szintű nemzetközi koordinációt igényel, mint a szén dioxid világszerte többé-kevésbé egységes megadóztatása, ezért kifejezetten azt állítja, hogy márcsak egyszerű geopolitikai okokból is az adórendszer hatékonyabb (egyszerűbb, lokálisabb, kisebb a "belépési küszöb"). Ezek után Lord Nicholas stern olyan élesen adott hangot az egyetnemértésének, ami már szinte egy lehülyézéssel is felért -- és ha a tömeg zúgásából jól ítéltem meg, a jelen lévő közgazdászok egy jelentős része sajnos vele értett egyet. Kár, mert én amennyire meg tudom ítélni, Nordhaus elég lényeges pontokra tapintott rá, és attól tartok, hogy ezúttal neki van igaza (mondjuk én már egyik megoldásban sem tudok igazán hinni)... Úgy tűnik tehát, hogy amennyire egységesek a természettudósok a probléma okainak, mechanizmusainak és jelentőségének az értékelésében, annyira megosztottak a társadalomtudományok a felkészülés és az alkalmazkodás teendőivel kapcsolatban. De ha még ez nem lenne elég, még nagyobb káoszt véltem felfedezni az alkalmazkodás-felkészülés oldal gyakorlati műszaki-technológiai részével kapcsolatban. Itt az egyes technológiákkal kapcsolatban egyszerre voltak jelen a hurrá-optimisták ("itt van a megoldás, már csak meg kell csinálni") és az aggódó szkeptikusok, akik egyenként rámutattak az egyébként nagyszerűnek mutatkozó megoldások gyenge pontjaira. Talán a szponzorok mindent kitöltő jelenlétének és a pazar körülményeknek (én nem voltam még ilyen elit konferencián) is hála, azért inkább a mérsékelt optimizmus irányába billent az általános hangulat -- legalábbis én így éreztem, de osztani már nem igazán tudtam. A kongresszus végére azért a legfontosabb dolgokban: a folyamatok irányát, a kockázatok mértékét, és a feladatok nagyságrendjét illetően azért helyreállt az összhang. A legprominensebb résztvevők kis csapata által megfogalmazott üzenet szerint az éghajlatváltozás a következő évtizedekben olyan mértékű kockázatot jelent az emberiség számára, amellyel szemben megengedhetetlen a tétlenség. Nincs, nem lehet többé passzív, "business as usual" megoldásokat keresni -- ez az út a gazdasági válság mellett a fenyegető éghajlati válság miatt is zsákutca. Mindenképpen új utakra és új megoldásokra van tehát szükség -- a jövő nem lesz már olyan, mint amilyennek megszoktuk.