bizalom
A mai embernek nincs ideje, energiája sőt igénye sem arra, hogy megpróbálja megérteni annak a bonyolult természeti és társadalmi rendszernek a működését, amelynek a részeként ő is a tevékenységét végzi. Idejét teljesen kitölti mindaz a tevékenység, amit ennek a komplex rendszernek a keretében és játékszabályai szerint végez a különböző szükségleteinek a biztosítására. Mindeközben teljesen rábízza magát a rendszerre. Ez a bizalom a múlt tapasztalatain alapul, az emberiség hosszú történelmi fejlődésének tapasztalatain, amely során kialakultak mindazok a megoldások (technológiák és intézményrendszerek), melyek társadalmunkat hatékonyan működtették [1]. És hát miért ne gondolhatnánk, hogy ami eddig jól működött, az a jövőben is működni fog.
A mai ember gondolkodását gyökerében áthatja a fejlődésbe vetett mélységes és öntudatlan hit. A jövőt el sem tudjuk képzelni másmilyennek, mint ami egyenes folytatása mindannak a folyamatnak, amit életünk során mi is (valamint szüleink, nagyszüleink,... is) mindeddig megtapasztaltunk. E csodálatos fejlődés motorjaként mindezidáig a tudomány szolgált, melynek segítségével az ember fokozatosan megtanulta megérteni és uralni a környezetében zajló folyamatokat. Éppen ezért különösen idegesítő, hogyha éppen a tudomány részéről bukkannak elő olyan állítások, melyek szerint léteznek olyan leigázhatatlan folyamatok is, amelyeket kemény fizikai korlátot jelenthetnek a megállíthatatlannak gondolt fejlődésünk előtt [2]. Olyan apró felkiáltójelek, amelyek mellett a mindennapok létfenntartási küzdelmébe belefáradó ember könnyen átsiklik. Ha azonban csak egy kicsi bizonytalanság is van az uralkodó világkép érvényességével kapcsolatban, akkor a racionális gondolkodás (aminek ez a világkép, és az e szerint élő emberiség a sikerét köszönheti!) azt súgja, hogy nem csukhatjuk be a szemünket [3].
Ebben a blogban az általam meglátott apró felkiáltójeleket szeretném másokkal megosztani. Teszem ezt abban a hitben, hogy ahol természet és társadalom "törvényei" ütköznek, ott egyértelműen a társadalom fogja a rövidebbet húzni. Továbbá azt is gondolom, hogy mindennek mindannyiunk, köztük a saját és a szeretteim életére nézve is óriási jelentősége lesz, a nem is olyan távoli jövőben. Jó lenne tisztán látni. Ehhez azonban ki kell nyitnunk a szemünket. Figyelnünk kell. És meg kell beszélnünk amit látunk. Amit én látok az egy őszintén szólva nem túl rózsás -- sőt egy kifejezetten ijesztő kép. De a pontokat mindenkinek magának kell összekötni. Ehhez szeretnék én némi "segítséget" nyújtani a blogommal, józan hangvételű, megfontolt és megalapozott "tudományos szösszenetek" közlésével. Teszem ezt abban a reményben, hogy a megértés már fél siker az előttünk tornyosuló problémák kezelésében [4], és ha kellő számban és időben tudatára ébredünk annak, hogy milyen nehéz helyzetben is van az emberiség, talán maga a helyzet is valamivel könnyebbé válik.
Jegyzetek:
[1] A megismerésnek mindenképpen vannak korlátai, és egy ponton túl szükségszerűen belép a "hit", mint egyfajta "bizonyítatlan munkahipotézis", amelynek az adja meg az értékét ha "működik". Evolúciós szempontból a "túl sok" (vakbizalom, fanatizmus) és a "túl kevés" hit (bizalmatlanság és az ebből fakadó elszigetlődés) egyformán hátrányos. Valószínűleg mind egyéni, mind közösségi szinten létezik a megismerés és az elfogadás egyfajta "optimális" aránya, melyet a racionális megismerésbe fektetett energia "határhaszna" alakít ki. (Érdekes lenne továbbvinni ezt a filozófiai jellegű gondolatsort, de ez itt most túl messzire vezet...)
[2] A társadalom belső logikája (ami szintén vizsgálható és leírható a tudomány eszközeivel!) az uralkodó világképpet megerősítő folyamatokat felerősíti, míg az azt gyengítő hatásokat viszont tompítja. Ilyen önerősítő visszacsatolások fellelhetők például a gazdaság és a média világában, de ilyennek tekinthető maga a tudomány finanszírozása is, ugyanis mind a termelő és szolgáltató tevékenységet, mind az információáramlást de akár a tudományos kutatómunkát is azok a társadalmi igények irányítják, melyek lényegében az aktuális világképben és az ember alaptermészetében gyökereznek.
[3] A különböző kockázatokat a súlyuknak (bekövetkezés valószínűsége * okozott kár nagysága) megfelelően érdemes kezelni. És mivel a fennálló társadalmi berendezkedésünknek az azt körülvevő világ fizikai tövényeivel való ütközése esetén a lehetséges következmények egy igen súlyosak (pl. társadalmi összeomlás), így ezzel még akkor is érdemes komolyan foglalkozni, ha magunkban viszonylag "kis valószínűséget" rendelünk egy ilyen eseménysor bekövetkeztéhez.
[4] http://thinkexist.com/quotation/a_problem_well_stated_is_a_problem_half/159095.html
5 megjegyzés:
Kedves Bálint!
Hál' Istennek már egyre több helyen olvashatunk a globális környezeti problémákról, amelyeket - nincs mese - meg kell oldanunk, különben a bolygó nélkülünk oldja meg. Ezért nagyon jó ez a blog.
Viszont nagyon kevés helyen esik szó a lehetséges megoldásokról. Nyilván Kína vagy India népességének növekedésével mi nem tudunk mit kezdeni, de mégis az ökológiára figyelő, környezetet szem előtt tartó ember számára nem elegendő a probléma sulykolása. Abba hamar belefásulnak, és immunisak lesznek rá egészen addig, amíg a bőrükön nem fogják érezni.
Tudom, hogy nagyon sokan még abban élnek, hogy minél nagyobb ház, autó és egyéb státusz szimbólumok begyüjtése a fontos számukra, de úgy látom, hogy már felnőtt az a korosztály, akik szeretnének tenni valamit a környezetükért.
A problémát már ismerik, és megoldásokat, lehetőleg személyes megoldásokat szeretnének a problémára. "Gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan." A sokkolás jó arra hogy felébredjenek az alvók, de csak akkor visz előre, ha megoldást is kínál.
Szóval örömmel látnék olyan bejegyzéseket, amikben lehetséges megoldások vannak.
Nekem személy szerint elegem van a sokkolásból. A lehetséges megoldásokat hiányolom mindenhol.
Annak, hogy hogyan lehetne megoldani miért nem számol utána senki?
Ha a postok elolvsása után megkérdezi valaki, hogy: "Oké, értem. Mit tegyek?"
Erre milyen választ lehetnek adni?
Sajnos nincsenek könnyű megoldások. Felülről jövő, szervezett megoldások pláne nincsenek. Ha lennének ilyenek, már megtaláltuk volna őket. A tényleges megoldást szerintem a kényszer és a felismerés valamilyen kombinációja fogja meghozni. (Felismerés: egyéni megértések, felismerések összegződése és az ezen alapuló alulról építkező kezdeményezések.) És nagyon sok múlik a kettő arányán: minél több lesz a megoldásban a kényszer, annál keserűbb lesz az végül. Szerintem.
Ezért írok én arról amiről -- hátha egy picit hozzá tudok tenni a felismeréshez. Ha már úgyis ilyenekről gondolkodok.
Bálint
Kedves Bálint, Csabi és többiek!
Ez egy nagyon jó fórum ahhoz, hogy a jövő miatt aggódók és egy élhető jövőért tenni akarók megosszák egymás közt a gondolataikat, és ha tényleg tenni is akarnak akkor tapasztalataikat is. A "Mit tegyek?" kérdésre az én válaszom a következő: Nézz szét magad körül, és változtass amin tudsz, egyeztesd a környezetedben élőkkel hogy nekik is jó-e a változás (vagy győzd meg őket, hogy utána jobb lesz) és ezt soha ne hagyd abba! Mutass példát! Ime néhány ötlet: Termelj minél keveseb hulladékot, és azt is gyűjtsd szelektíven; Hasznosíts újra, amit csak tudsz; Kapcsold ki a használatban nem lévő készülékeket; Ne pazarold az ívóvizet, Ültess fákat; Ha van rá módod komposztálj; Autó helyett menj tömegközelekedéssel vagy biciklivel vagy menjetek többen egy autóval; Vásárolj a lakóhelyed közelében készült termékeket, ha lehet újrahasznosíthatóakat vagy tartósakat, helyben termelt élelmiszereket, zöldség-gyümölcsből azt aminek szezonja van; Szappanoperák, reklámok és unalmas ismétlések helyett nézz dokumentum filmeket, olvass személyiségfejlesztő könyveket, járj kirándulni, védd a természetet; Csatlakozz mozgalmakhoz (erőszakmentesség, zöld szervezetek, stb); Próbáld ki ezek közül ami szimpatikus és ami még eszedbe jut és ha bármelyik is hasznos szerinted, akkor azt az infót add tovább!
Üdv:
Péter
A természet és az ember küzdelme volt mindig is a motorja a társadalom fejlődésének. Soha nem alakult volna ki a szervezett emberi társadalom, ha nem kellett volna összefogni a természet vak erőivel szemben. Ha nem kellett volna kvázi legyőzni a természetet. Gondoljon például az öntözéses mezőgazdaságon alapuló társadalmakra az ókori keleten, földművelésre, az erdők kiirtására, az óceánok meghódítására. Az ember ugyan része a földi környezetnek, azonban már régóta nem természetes elemként vesz részt e környezet formálásában. Tehát kár azon sopánkodni, hogy az emberiség és a természet (a fizika?) összecsapása hova fog vezetni, mit fog eredményezni. Ez a küzdelem egyidős az emberi társadalommal, és addig zajlik majd, ameddig az ember létezik e világmindenségben.
Véleményem szerint az ember soha nem győzheti le a természetet (nem irányíthatja majd a „gépezetet”), de sok apró csatát nyerve még hosszú ideig ódázhatja a végső vereséget…
Névtelen írta:
>A természet és az ember küzdelme volt mindig is a motorja a
> társadalom fejlődésének. Soha nem alakult volna ki a
> szervezett emberi társadalom, ha nem kellett volna összefogni
> a természet vak erőivel szemben. Ha nem kellett volna kvázi
> legyőzni a természetet. Gondoljon például az öntözéses
> mezőgazdaságon alapuló társadalmakra az ókori keleten,
> földművelésre, az erdők kiirtására, az óceánok meghódítására....
..vagy gondoljunk pl. arra, hogy nem véletlen hogy messze Északon, bőven benn a hideg telű mérsékelt övben alakult ki a modern nyugati civilizáció -- ahol a puszta túléléshez is fel kellett halmozni ott alakulhatott ki az anyagi javak, a vagyon és a felhalmozás kultúrája. Kedves Névtelen, köszönöm ezt a lényeglátó commentet! Bár cáfolni látszik néhány szavamat, de valójában nem teszi, sőt akár én is írhattam volna, annyira egyetértek. Sőt a kommentíró is ugyanabba a hibába esik, amibe a blogíró is gyakran: néhány mondatban próbálja megadni a világ alapképletét és sorsának summázatát -- ami persze aztán mindig sarkít és túl általános ahhoz hogy igaz legyen.
A világ mindig NAGYOBB...
Üdv: Bálint
Megjegyzés küldése