Hol téved az IPCC

Le a kalappal az IPCC előtt. Munkám során egyre fokozódó elismeréssel követtem e szervezet munkáját. Nem kis dolgot vállaltak ugyanis magukra: azt, hogy objektíven, tényszerűen és tudományos alapossággal szintetizálják és tárják a döntéshozók és a világ közvéleménye elé az éghajlatváltozás komplex kérdéskörét. Ez pedig ennek a szerteágazó, a jövőre utaló, és tipikusan posztnormális kérdéskörnek az esetében egyáltalán nem könnyű. Sőt, a számtalan bizonytalanság, érdek és ellenérdek között, nagyon-nagyon nehéz objektívnek és tényszerűnek maradni, ráadásul mindezt tudományos alapossággal. Az IPCC-nek viszont mindez sikerült, és ez a tevékenysége az évek során igen nagy mértékben hozzájárult, hogy az emberiség világszerte felismerje és jelentőségéhez mérten kezelje ezt a hatalmas XXI. századi kihívást. Ezt ismerte el a világ a tavaly előtti Nobel-díjjal. Mégis akkor miről beszélek a címben? Lehetséges, hogy egy Nobel-díjas munkába hibák kerüljenek??? Igen, sajnos, mint minden emberi munkába, ebbe is kerülhetnek kisebb hibák, vagy akár koncepcionális tévedések is, és az mutatja az igazi nagyságot, ha felismerik azokat és tudnak tanulni a belőlük. És mint Niels Bohr óta tudjuk, az előrejelzés nehéz dolog, különösen amikor a jövőről van szó... Mivel az éppen beindulóban lévő éghajlatváltozást emberi tevékenység okozza, ahhoz hogy a jövő várható éghajlatáról előrejelzések készülhessenek, először valamiféle "forgatókönyvekkel", feltételezett jövőképekkel kell rendelkezzünk az emberi tevékenység jövőbeli alakulásáról. Ilyen jövőképek konzisztens megalkotása egyáltalán nem könnyű dolog, hiszen a társadalom teljes komplexitásának megértésére, modellezésére van szükség hozzá. Éppen ezért a 90-es évek végén az IPCC vállalta e forgatókönyvek létrehozásának koordinálását. Ennek során megpróbáltak minden lehetséges bizonytalanságot megjeleníteni a készülő forgatókönyvek rendszerében, ez azonban csak részben sikerült. A évtized végét ugyanis különös és megalapozatlan optimizmus jellemezte a fosszilis energiahordozókkal kapcsolatban -- a hivatalos véleményformálókét legalábbis mindenképpen (lásd pl. itt vagy itt vagy itt). Ezt az optimista nézetet pedig, mint arra a következőkben rá fogok mutatni, az IPCC is kritikátlanul átvette. Nos, nézzük hát meg egy kissé alaposabban, mit is takar ez a dolog, amit én (némileg nagyképűen) az IPCC tévedéseként harangoztam be. A következő ábrán az emberiség XXI. századi fosszilis energiafogyasztását mutatom be (vékony szürke vonalak) az IPCC különböző forgatókönyvei szerint. (Azért van ilyen sok vonal, mert a forgatókönyvekhez eredetileg 40 különböző modellfuttatásokon alapuló számszerű jövőkép készült, és azután ezek lettek később a 4(-6) jól ismert forgatókönyv formájába kötegelve.) Mint látható a kumulatív energiafogyasztás szépen növekszik végig a század folyamán, nincs ebben semmi meglepő. Meglepőt csak akkor láthatunk, ha ezeket az adatokat valamely újabb hivatalos energiahordozó leltár számadataival összevetjük: én az ábrán erre a célra a BP 2008 évi "Statistical Review of World Energy"-ját használtam. A kőolaj-, földgáz- és a kőszén-készletekre vonatkozó számokat az ugyanezen jelentés 44. oldalán található váltószámok segítségével konvertáltam energiadatokká. Az 1990 és 2007 közötti fogyasztást -- az IPCC forgatókönyveknek ugyanis az 1990 a bázisévük -- az amerikai kormány energiaügyi hivatalának adatiból vettem, és hasonló módszerrel összegeztem. Amennyire egyszerű tehát a számítás (kb. egy óra rászánásával bárki utánam tudja csinálni, melyre bátorítok is mindenkit), annyira megdöbbentőek az eredmények: látható, hogy a XXI. század végére az IPCC által előrejelzett fogyasztás gyakorlatilag az összes forgatókönyv szerint meghaladja a rendelkezésre álló készletek mennyiségét! A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy a problémák, mint az logikus is, nem az utolsó grammok elfogyása után kezdődnek, hanem már jóval korábban úgy a készletek felénél is komoly nehézségek jelentkezhetnek azáltal, hogy a kitermelés üteme nem fokozható. Ez egyből a jelenlegi növekedés-alapú gazdasági rendszer halálát jelentené, és mint az ábráról látható, 2030-2040 körültől már a forgatókönyvek többsége ezen a területen mozog. Ráadásul a BP előrejelzései meglehetősen optimisták, ugyanis az iparág önbevalláson alapuló készletadatai alapján készülnek, tehát lehetséges, hogy még ennél is sokkal hamarabb érkezünk a megrázkódtatások pontjához. Az IPCC viszont szemlátomást nem számol semmilyen korlátokkal a XXI. századra nézve. Ahhoz ez a látszólag tarthatatlan álláspont némileg érthetőbbé váljon, azt kell megérteni, hogy a geológia a potenciális készleteknek két fő típusával számol: az első a "reserves": ez az ami a rendelkezésre álló technológiákkal, és piaci körülmények (ár) mellett gazdaságosan kitermelhető. "Resources"-nak tekintik viszont azokat az előfordulásokat, melyek valamilyen okból (pl. túl nagy mélység, túl kis koncentráció) nem termelhetőek ki gazdaságosan. Szerves szénvegyületekből a földkéregnek még valóban bőven vannak tartalékai, ezek zöme azonban jelenleg a "resource" kategóriába esik. Az IPCC jövőképe tehát ebből e perspektívából egy, a technológiai fejlődésbe és a gazdasági folyamatokba vetett erős hitnek feletehető meg. Nos, ez az a hit, amely a 90-es évekre kornukopiánus hangulatára oly jellemző volt. De vajon mennyi alapja van egy ilyen hitnek? Egy tetszőleges ásvány esetén az egyre kisebb koncentrációjú előfordulások egyre költségesebb kitermelése valóban sokáig működhet, és természetesen az árak és igények emelkedésével a hulladékok reciklálására is sor kerülhet. Az energia azonban nem egy átlagos ásvány: amit elfogyasztunk belőle az végérvényesen elvész, és a kitermelés energiaigénye egy egyértelmű és meglehetősen fix gazdaságossági korlátot támaszt. Más szóval: bárhogy is változzanak igények és az árak, ha egy kalóriányi energia csak ennél nagyobb energia befektetése árán lesz kitermelhető, akkor az bizony jobb ha a földben marad. És sajnos a fosszilis energiahordozók esetében a "resources" (kátrányhomokok, olajpalák, mélytengeri metánhidrátok, stb.) zömében ilyen problémás "készleteket" jelentenek, különösen akkor, ha kitermelés környezeti mellékhatásait is figyelembe vesszük és kompenzálni akarjuk. Mindez tehát azt mutatja, hogy az a feltételezés, hogy a fosszilis "resource"-okból megfelelő időben kitermelhető "reserve"-ök lesznek, az csupán egy lehetőség, egyfajta forgatókönyv, mely, ha jól meggondoljuk még csak nem is tűnik nagyon valószínűnek. Ennek ellenére az IPCC összes forgatókönyve egyedül ezt a lehetőséget kódolja. Mivel azonban a forgatókönyvek sokféleségének elvileg az a szerepe, hogy együtt felöleljék, reprezentálják a valószínű jövőt annak "jelentősebb bizonytalanságaival" együtt, így mindezek alapján már joggal mondhatjuk, hogy az IPCC forgatókönyvei nem felelnek meg a saját belső követelményeiknek, vagy ha úgy tetszik, "tévednek". És innentől mindennek messzemenő éles következményei vannak. Egy lánc, ugye, éppen annyira erős, mint a leggyengébb láncszeme. Azáltal, hogy az IPCC kritikátlanul átvette a hurrá-optimista kornukopiánus nézetet, bebetonozta azt a következő évtized összes éghajlati előrejelzésébe és hatástanulmányába. Sőt, mivel nem divat minden elemzéshez új forgatókönyveket csinálni, meg egyébként is a klíma az mindenhol fontos faktor, ez a torz alapállás tulajdonképpen minden kisebb-nagyobb, a jövőre irányuló és társadalmi és természeti folyamatokat feltárni igyekvő vizsgálatba belekerült. Ráadásul teljesen rejtetten, kimondatlanul és többnyire észrevétlenül is. A világon gyakorlatilag minden ilyen vizsgálatéba. Így ha véletlenül kiderülne, hogy mégis vannak közeli korlátok a fosszilis energiahordozók elérhetőségében (egyelőre akár csak olyan szinten, hogy a kínálat nem tud lépést tartani a növekvő kereslettel), akkor ez első közelítésben azt jelentené, hogy elmúlt évtizedben készült kutatások és elemzések jelentős része nagy ívben mehet a kukába. Márpedig ez egyelőre sajnos nem kizárható, sőt egészen komoly jelek utalnak rá (csak néhány egészen friss anyag példának: 1, 2, 3)... Mindebben pedig éppen az a legszomorúbb, hogy az éghajlatváltozás körüli tudományos párbeszéd és összefogás igazán példaértékű. Az IPCC tevékenysége valóban sok szempontból mintaértékű, sokszor kívánom, hogy bár más szervezetek is olyan jól végeznék a dolgukat, mint ők. Sőt, valahol talán éppen az az oka az egész problémának, hogy a fosszilis energiahordozók kimerülésének az éghajlatváltozáséhoz hasonló posztnormális kérdéskörével nem foglalkozik "senki" hasonló elvek alapján működő "tényfeltáró" nemzetközi szervezet. És íme, lám úgy látszik most az IPCC-re ütnek vissza ennek következményei. Az ember nem lehet elég óvatos, különösen ha a jövőről beszél. De a tények ettől még tények maradnak, én pedig egyre határozottabban állítom: az IPCC pedig téved...