Forgatókönyvek II. – Észak Korea, Kuba

Ez a blogbejegyzés az előző bejegyzésem folytatása, mely egy a közelmúltban az Energy Policy című szaklap hasábjain megjelent cikk főbb tanulságait foglalja össze többé-kevésbé röviden, egy két saját gondolattal kiegészítve. Ez a cikk arra keresi a választ, hogy mégis, milyen választási lehetőségek állnak egy energiaforrásaitól megfosztott energiafüggő társadalom előtt. A szerző három fő történelmi analógiát vonultat fel a kérdés megválaszolására. Az első analógiát, a második világháború küszöbén álló Japán „agresszív fegyverkezési” stratégiája szolgáltatta, mely egy (a későbbiekben bekövetkező) olajembargó megelőzéseképpen katonai hódításokkal kívánta megteremteni a szükséges természeti erőforrásokat az ország energiaéhes ipara és gazdasága számára.

A fennmaradó két történelmi példa esetében az 1980-as évek végén történt egy jelentős külpolitikai esemény, amikor is hirtelen töredékére estek vissza a beérkező olajszállítmányok. Észak Korea és Kuba ekkor egyaránt kommunista irányítás alatt álló a szovjet tömbbe tartozó, de attól földrajzilag többé-kevésbé elszigetelt államok voltak, melyek a Szovjetunió széthullásával egyszerre vesztették el olajszállítmányaik és nemzetközi szövetségeseik jelentős részét. Ez mindkét ország esetében jelentős megrázkódtatásokat és társadalmi gazdasági átalakulásokat vont maga után. További párhuzam, hogy végül is mindkét ország államirányítása sikeresen elkerülte a rendszer összeomlását. Viszont a részletekben mégis óriási különbségek vannak a két ország között. Ahhoz hogy megérthessük, hogy mi eredményezte azt, hogy ez az olyan hasonló körülmények közül kiinduló két ország a későbbiekben ennyire különböző pályát futott be, meg kell értenünk ezeket a részleteket.

Totalitárius leépítés (totalitarian retrenchment) – Észak Korea, 1990-2000

A 80-as évek végéig a phenjani vezetés egy szocialista nehéziparra és nagyüzemi mezőgazdaságra alapuló fejlődési pályát igyekezett követni, melynek fő célja az ideológiai jelszavak szintjén is gyakran hangoztatott "önellátó", világpiaci folyamatoktól többé-kevésbé független "erős" gazdaság megteremtése volt. Mindehhez hatalmas szén- és vízierőművekkel kívánták megtermeteni a hátteret, a döntő mértékben városi lakosság élelmezését pedig nagymértékben gépesített és rengeteg vegyszert használó mezőgazdasági nagyüzemekre bízták.

Amikor 1991-ben Oroszország leállította a támogatott olajszállításokat Észak Korea felé, egyből kiderült, hogy valójában a kőolaj volt a koreai gazdaság Achilles sarka. A vezetés a megmaradt beszállítások döntő részét a saját privilégiumainak a fenntartására, és a hadsereg számára tartotta fenn. Mindeközben az ipari és a mezőgazdasági termelés gyakorlatilag teljesen összeomlott. A traktorok leálltak, nem volt műtrágya, növényvédőszer, a korábbi hagyományos technikák pedig már nem működtek. Friedrichs nagyon érzékletesen mutatja be az egymást erősítő negatív folyamatokat:

A különböző gépek, traktorok, szállítóeszközök mind-mind jelentős mennyiségű üzemanyagot igényeltek. Ha nem volt üzemanyag, nem működtek. Így a közlekedés és a szállítás is akadozni kezdett. Üzemanyag nélkül nem jutottak el a műtrágyák a földekre és a mezőgazdasági termények a lakossághoz. (...) A szénbányászat, a szén szállítása és az erőművek üzemeltetése is rengeteg folyékony üzemanyagot követelt, és ezáltal, bár szén elvileg bőségesen állt rendelkezésre, az elektromos áram szolgáltatása is problémássá vált. Az áramellátás akadozása azonban az öntözőrendszerek fenntartását és a vasúti forgalmat is akadozóvá, bizonytalanná tette. Ez még tovább növelte a szállítási ágazat problémáit, tovább súlyosbítva az energia és az élelmiszer szektorok gondjait is. (…).
Az egymásba ágyazott energia- és élelmiszer-hiány valamint az infrastruktúra gyors pusztulása szinte reménytelen helyzetet alakított ki Észak Koreában. Gyakorlatilag az egész gazdaság romokban hevert. A következmények talán a mezőgazdaságban voltak a leginkább drámaiak, ahol az egyik legnagyobb probléma a talajok termőképességének a rohamos csökkenése volt. (…) Elkeseredett próbálkozásképpen a traktorok kiváltása érdekében a rendszer az igavonó ökrök alkalmazása felé fordult, melyek száma lassú, de határozott emelkedésnek indult. Ez viszont megint csak újabb problémát szült: a traktorokkal ellentétben az állatok maguk is földterültetet igényelnek a táplálékuk megtermelése érdekében, mely tovább csökkenti az emberi élelmiszer termelésére fordítható területek mennyiségét. Az energiaválság mindemellett az emberek jelentős részét a biomassza fokozottabb főzési és fűtési igénybevételére is kényszerítette. A biomassza elégetése azonban csak tovább gyengítette a talajok termőképességét, és ezáltal tovább mélyítette a mezőgazdasági válságot.

A veszélyeket felismerve a vezetés már 1991-ben kampányt indított arról, hogy milyen jó és egészséges a napi kétszeri étkezés. Valójában azonban nem ez, hanem az évtized első éveinek igen kedvező időjárása volt az, ami segített még néhány évig elkerülni, elhalasztani a komolyabb válságot. 1995 után azonban, amikor néhány komolyabb árvíz és aszályos periódus egymás után sorozatban tönkretette az amúgy is gyengének ígérkező termést, beköszöntött az az időszak, ami a Nagy Koreai Éhínség néven vonult be a történelemkönyvekbe. Az éhinség több százezer ember életét követelte.

A nagy éhínség nyilvánvalóan az Észak Koreai sztálinista rezsim komoly kudarcának, működési zavarának tekinthető. A föld országainak döntő többségéhez képest Észak-Korea egy nagyon nyomorúságos hellyé vált. Más szemszögből viszont, ha nem a modern nyugati demokráciák elmúlt húsz évéhez viszonyítunk, akkor már nem biztos hogy egyértelműen kudarcnak tekintendő a phenjani vezetés elmúlt húsz éve. A rezsim, ugyan óriási áldozatok és veszteségek árán, de sikerrel hajtott végre egy gyökeres struktúraváltást a pazarló szocialista nagyiparról egy extrém "takarékos" társadalmi berendezkedésre. Ezáltal pedig sikerült megőriznie saját hatalmát. Amíg Szovjetunió és a kor további kommunista államainak a többsége már rég eltűnt a térképről, a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság még mindig jelen van, sőt a közelmúltban atomhatalommá is sikerült válnia. Bármennyire is visszataszítónak tűnhet nyugati szemmel, a társadalmi és gazdasági rendszer erős politikai és katonai kézzel történő drasztikus átalakítása (leépítése) egy valóságos út lehet, amelyen egy energetikailag megsebzett ország vezetése elindulhat. Ennek az észak-koreai típusú útnak a kulcselemei a központi irányítás, a nemzetközi elszigetelődés és az uralkodó rezsim hatalmának aminden áron, minden eszközzel való megőrzése.

Társadalmi adaptáció (socioeconomic adaptation) – Kuba, 1990-2000

Az 1990-es évek elején Kuba egy az Észak Koreaihoz hasonló diktatórikus vezetéssel és gazdasági szerkezettel rendelkezve csöppent bele egy nagyon hasonló mértékű és jellegű energiaválságba, melynek során néhány év alatt a kőolajszállítmányok kevesebb mint harmadukra estek vissza. A következmények szinte a teljes kubai gazdaságot romba döntötték. Üzemanyag és alkatrészek hiányában mindenütt leálltak a gépek. A közlekedés romokban hevert, a munkások nem tudtak eljutni a munkahelyeikre. Gyakori és kiszámíthatatlan áramszünetek tömege sújtotta az üzemeket és a háztartásokat a sziget teljes területén. Válaszképpen Fidel Castro egyfajta több évig tartó „rendkívüli állapotot” ("período especial") hirdetett ki az országban.

Mindennek ellenére Kubában nem volt jellemző az a fajta tömeges éhínség, amely Észak Koreában bekövetkezett. Míg Észak Koreából erőszakról, bűnözésről és általános reménytelenségről szólnak a beszámolók, addig mindez Kubára egyáltalán nem volt jellemző. Bizonyos mértékig nyilván segítették a kubaiakat a válság mérséklésében a természet adottságai, mint pl. az enyhe éghajlat vagy a turisztikai vonzerő és az ebből származó jövedelmek. De a fő különbség valószínűleg nem ebben volt, hanem inkább a társadalmi kohézióban és abban, ahogy a két állam az állampolgáraihoz viszonyult. A phenjani vezetés a nagyobb politikai kontroll érdekében a társadalom tökéletes atomizálására, a különböző közösségek és kezdeményezések teljes elfojtására törekedett. Ezzel szemben a sokkal emberarcúbbnak bizonyuló kubai vezetés a kezdetektől támogatta a helyi közösségek kialakulását, kohéziójának megerősödését. Bár ennek a folyamatnak mindig is célja volt a befolyásolás és a propaganda terjesztése is, de elvitathatatlanul jelentős társadalmi tőke jött így létre, melyre később a nehéz időkben az egész társadalom támaszkodhatott.

Az alkalmazkodás sikerének egy másik tényezője, hogy Kubában a szocializmus építésének legintenzívebb éveiben sem szűnt meg teljesen a hagyományos háztáji mezőgazdaság. A földművesek közel 4%-a mindvégig meg tudta tartani a földjeit, míg további 11% a közös gazdálkodás egy lazább formájába volt csak belekényszerítve. Mindez pedig a hagyományos tudás túléléséhez vezetett. És 1990-ben a kisebb üzemanyag és kemikália-használattal dolgozó, hagyományos fajtákat továbbvivő kisgazdaságok sokkal reziliensebbnek bizonyultak az energiaválság hatásaival szemben. Mindez pedig kiindulási alapjává válhatott egy alulról szerveződő, de fölülről is támogatott mélyreható rendszerátalakulásnak.

A jelentős mértékben városiasodott Kubában egy-egy szomszédság („barrio”), mint egyfajta falu a városban, sajátos közösségként működött. A családok jellemzően évtizedek óta ugyanazon a helyen élnek. A legtöbb háztartásban több generáció él együtt, és az emberek szoros kapcsolatokat ápolnak szomszédságon belül és kívül egyaránt, és így a nehéz időkben is számíthattak egymásra.

Az emberek összefogásából azután valóságos csoda született. A beton és aszfaltkockák között kimaradt terülteken mindenütt apró, de gondosan művelt kertek jelentek meg. Országszerte kertészeti klubok alakultak a vetőmagok, az ötleteket és a vegyszermentes termesztés során szerzett tapasztalatok cseréje céljából. Ahogy az egyik résztvevő beszámol:

Az első kertészeti klubokat maguk a kertészkedők kezdték el megszervezni amikor a „különleges periódus” elkezdődött. (…) Különös hangsúlyt helyeztek arra, hogy minden családtagot be tudjanak vonni a kert körüli tevékenységekbe. (…) Az egymás közötti együttműködés és kölcsönös segítség elmélyítésére is erősen törekedtünk. Magokat, fajtákat és tapasztalatokat cseréltünk. A mezőgazdasági termelésről tanítottuk egymást. Mindeközben pedig a kialakult közöttünk a kölcsönös segítség és a szolidaritás egyre inkább elmélyülő érzése. (forrás: az idézett Friedrichs cikk)

Mindezt természetesen nem szabad teljesen idealizálni. A Havannai rezsimnek is voltak alapjában önző és rövidlátó politikai céljai a helyi közösségek támogatása, befolyásolása során. A bekövetkező mezőgazdasági szerkezetátalakulást nem ökológiai tudatosság, hanem a egyszerűen szükség szülte. A kubai emberek sem feltétlenül értékelték pozitívan a bekövetkező fordulatokat, és a lakosság egy jelentős része még ma is kifejezetten vágyik, vágyna egy nyugati életforma, életszínvonal lehetőségeire. Az 1990es évek második felétől a gazdasági helyzet javulásával párhuzamosan a kubai mezőgazdaság elkezdett fokozatosan visszatérni az intenzív termesztési technológiákhoz. Mindezek ellenére elvitathatatlan tény, hogy komoly társadalmi összefogással a kubai nép több nagyon nehéz évet is képes volt nagyobb megrázkódtatások nélkül áthidalni. És mindez talán reményt és példát adhat az előttünk álló globális energiaválság tekintetében is.

Tovább...

Forgatókönyvek I. – Japán

Nagyon szeretem a tudományos igényességgel végiggondolt és megírt, de mégis közérthető, valódi problémákra reflektáló cikkeket. Különösen azokat, melyek olyan témákról szólnak, melyekről amúgy jelentőségükhöz képest keveset beszélünk. A közelmúltban épen egy ilyen írásra bukkantam az Energy Policy című szaklap hasábjain Jörg Friedrichsnek, az oxfordi egyetem egy munkatársának a tollából. (Egy alternatív verzió itt látható, egy rövidebb összefoglaló pedig itt olvasható.)

Szerte a világon sokan figyelmeztetnek arra, hogy az emberiség energiafelhasználása jelenlegi formájában nem fenntartható. (Ebben a blogban én is szinte folyton ezt teszem.) Az elemzők jelentős része szerint különösen a kőolajkészletek világszintű fogyása tűnik egy olyan kritikus folyamatnak, mely már a közeljövőben is komoly következményekkel fenyegeti az egész emberiséget. E folyamat hátteréről, a helyzet súlyosságáról, lehetséges következményeiről komoly nemzetközi vita folyik. Jörg Friedrichs cikke e vita egyik kevésbé feltárt pontjához tesz hozzá további szempontokat, azáltal hogy potenciális történelmi analógiákat keres arra, hogy mi történhet egy kritikus erőforrásaitól megfosztott társadalommal. Friedrichs nem vizsgálja az olajkészletek mennyiségét, a csúcs várható bekövetkezésének időpontját, a lehetséges alternatív technológiákat, stb. Ő csak analógiákat keres, hogy ha mégis bekövetkezik a „legrosszabb” akkor tudjuk, hogy mire számíthatunk.

Az analógiakeresés kiindulópontja egy olyan keret-szcenárió, mely szerint a világ kőolajkitermelése évi 2-5%-os ütemben csökken körülbelül két évtizeden keresztül, és nem fog rendelkezésre állni semmilyen egyszerű közvetlen lehetőség a kieső kőolaj kiváltására. Ez a forgatókönyv a legtöbb peak oil témájú elemzés tanulságaival teljesen összhangban van. Ilyen jellegű esemény mindeddig még soha sem következett be a világtörténelemben („a kőkorszak sem a kövek elfogyása miatt ért véget”). Ugyanakkor különböző államok életében, nemzeti szinten, már volt példa a hozzáférhető üzemanyagkészletek ilyen mértékű (és még jelentősebb) megcsappanására. E nemzeti szintű események tanulmányozása segítségével talán megérthető, hogy melyek voltak azok a tényezők, amelyek meghatározták egy-egy az energiahiány miatt kényszerpályára sodródott ország sorsának alakulását.

Friedrichs első történelmi példáját Japánnak a második világháborút megelőzően és annak során követett stratégiája szolgáltatja.

Agresszív fegyverkezés (predatory militarism) – Japán, 1918-1945

A második világháború végére Japánban olyan mértékű üzemanyaghiány alakult ki, hogy Tojo miniszterelnök 1945 szeptemberi öngyilkossági kísérlete után alig lehetett egy működőképes gépjárművet találni, hogy kórházba szállítsák őt. A Japán haditengerészet végső kétségbeesésében fenyők gyökereit próbálta meg üzemanyag előállítására felhasználni – kevés sikerrel. A Japán légierő hírhedt kamikaze akcióinak is az egyik mozgatórugója is az üzemanyaghiány volt: ily módon nagyobb egyszeri hatást lehetett elérni a hosszabb távon úgyis fenntarthatatlan gépállománnyal, ráadásul az üzemanyaggal is lehetett valamennyit spórolni (elég volt csak az odaútra megtankolni a támadó gépeket).

A háború végére kialakult helyzet tulajdonképpen az önbeteljesítő jóslatok tipikus esete volt. Az első világháború legfontosabb tanulsága ugyanis az volt a japán katonai vezetés számára, hogy egy erőforrások és nyersanyagok nélküli ország egy háborús helyzetben hosszabb távon mindenképpen vesztésre van ítélve. Az ásványkincsekben meglehetősen szegény szigetország ezért, nem kívánva lemondani a nagyhatalmi ambícióiról, egy olyan hosszú távú stratégiát tűzött ki maga elé, melynek célja egy Japán vezetés alatt álló erős és önellátó Kelet-Ázsiai blokk kialakítása volt.

Az 1930-as években Mandzsúria, majd később Kína véres megszállásával Japán a tettek mezejére lépett. A japán hadvezetés azonban bizonyos értelemben nem túl bölcsen választotta meg katonai célpontjait. Amíg az elfoglalt területek élelmiszerből, kőszénből és vasércből bőséges készleteket ontottak magukból, addig folyékony üzemanyagokból szinte semmit nem termeltek. Ily módon az elfoglalt területek gyakorlatilag csak még inkább megnövelték a „Japán birodalom” függőségét a külföldi (ebben az időben zömében amerikai) olajszállítmányoktól. Japán számára a kaliforniai olaj egyetlen alternatívájának a holland és brit kelet indiai gyarmatok (Borneó és Szumátra) elfoglalása tűnt.

Japán növekvő agresszivitása és az egyre szaporodó érdekkonfliktusok következtében az addig meglehetősen elnéző amerikai vezetés fokozatosan valódi gazdasági szankciókat vezetett be a terjeszkedő szigetországgal szemben. Az esetleges amerikai embargó fenyegető réme és az európai események miatt emelkedő kőolajárak mind egyre vonzóbbá tették a déli terjeszkedés opcióját a japán hadvezetés számára. Így amikor 1941-ben végül tényleg bekövetkezett már jó ideje várt teljes körű embargó, Japán mindezt egyfajta hadüzenetnek vette, és elindította déli offenzíváját. Mindenek előtt azonban egy váratlannak tűnő és később nagyon elhíresült „megelőző csapást” tett az amerikai hadiflottára annak érdekében, hogy oldalról bebiztosítsa magát a Kelet-Indiai szigetvilág megtámadása előtt.

A történet vége ismerős, a részletek brutálisan kegyetlenek. A felismert összegfüggések nem magyarázzák meg, csupán érthetőbbé teszik Japánnak a második világháború előtt és után követett politikáját. És különösen nem adnak felhatalmazást az elkövetett bűnökre. Japán egyértelműen katonai agresszorként lépett föl, és még ha esetleg bizonyos szempontból kényszerpályán sodródott is az ország, ez egy tudatosan választott kényszerpálya volt. És bár Japán esetében az agresszió nem bizonyult eredményes stratégiának az energiaválság hosszútávú leküzdésére, mindez nem zárja ki hogy a jövőben olyan államok, melyek hasonló szituációba kerülnek hasonló pályát válasszanak. Ki tudja.

Itt akár véget is érhetne ez a történet, de ha tovább gondoljuk, akkor újabb érdekes kapcsolódási pontokat találhatunk a mai kor, a mai világ problémái felé. A fentebb részletesen leírt alaphelyzetből kiindulva azonban a mai Japán társadalom és gazdaság számos sajátossága is jól megérthetővé válik. Például az, hogy miért éppen Japán a világ harmadik legnagyobb atomerőmű kapacitásával rendelkező állama (az USA és a természeti erőforrásokban szintén nagyon szegény Franciaország után).

Az, hogy a nyersanyagok és az energiahordozók hiánya egyúttal komoly kulturális hagyományokkal és kifinomult társadalmi intézményrendszerrel találkozik, részben megmagyarázza Japán korai és mélységes elköteleződését a szabad piac, a globalizáció és kifinomult technológiai megoldások iránt. Mindezek sikeresen változtatták ezt az államot a jelenlegi nemzetközi pénzügyi és gazdasági rendszer egyik legerősebb bástyájává. És ezáltal az is érthetővé válik, hogy hogyan indíthat el egy ezt az országot ért közelmúltbeli természeti, társadalmi és gazdasági katasztrófa nemzetközi szinten is tovagyűrűző veszélyes folyamatokat, melyek az egész globális társadalmi gazdasági rendszer destabilizálódásához vezethetnek. (Persze nem önmagukban – ha egészséges lenne a rendszer, akkor mindettől még nem lenne semmi baja. De ez már egy másik történet. Ennek a Friedrichs cikke nyomán történelmi analógiákat bemutató bejegyzésnek pedig hamarosan folytatása következik…)

Tovább...

Ön vagy hazudik, vagy téved

"Mi történik, ha egy feltartóztathatatlan ágyúgolyó egy mozdíthatatlen oszlopnak ütközik?"

Ez a kérdés gyermekkorom egyik kedves és érdekes, logikus gondolkodásra tanító olvasmányából fészkelte be magát az agyam egyik eldugott szegletébe, hogy azután a jelenlegi világválság egyfajta allegóriájaképpen váratlanul előbukkanjon a több évtizedes elfeledettségből. Mi történik, amikor a fejlődéshez nélkülözhetetlen, megállíthatatlan gazdasági növekedés beleütközik a bolygónk végessége és a fizika törvényei által felállított határokba? Tényleg, vajon mi történik?

Nézzük mit mond erről a bűvész matematikus, Raymond Smullyan:

A feladat feltételeiben logikai ellentmondás van. Logikailag lehetetlen, hogy egyszerre létezzen feltartóztathatatlan ágyúgolyó és kidönthetetlen oszlop. Ha létezne feltartóztathatatlan ágyúgolyó, akkor definíció szerint kidöntene minden oszlopot, ami az útjába kerül, tehát nem létezne mozdíthatatlan oszlop. Ugyanígy, ha létezne mozdíthatatlan oszlop, akkor azt definíció szerint semmiféle ágyúgolyó nem tudná kidönteni, tehát nem létezne feltartóztathatatlan ágyúgolyó. Önmagában sem a feltartóztathatatlan ágyúgolyó, sem a mozdíthatatlan oszlop léte nem vezet ellentmondásra, de ha azt állítjuk, hogy mindkettő létezik, az igen.
A feladat nem nagyon különbözik attól, mint ha ezt kérdeztem volna: "Van két ember, John és Jack. John magasabb Jacknél és Jack magasabb Johnnál. Ezt hogyan magyarázza?" A legjobb válasz ez lehetne: "Ön vagy hazudik, vagy téved."

Hmm. Mindezek alapján tehát a növekedés kényszerét előíró gazdasági törvények és a korlátokat előíró fizikai törvények nem lehetnek egyszerre univerzálisan igazak. Ahol a kettő ütközik, ott az egyik feltétlenül érvényét veszti. Elgondolkodtató.

Sok jel mutat arra, hogy a modern nyugati közgazdaságtan axiómái valójában nem is axiómák. Sőt, megalapozását és módszereit tekintve ez az egész "tudományág" valójában sokkal inkább tekinthető vallásnak, mint a valódi tudománynak.

Vagy egy Kenneth Boulding nevű amerikai közgazdász szavaival: "Ha valaki azt hiszi, hogy egy véges világban létezhet végtelen növekedés, annak vagy elment az esze, vagy közgazdász."

A legszomorúbb az egészben, hogy a kérdés tesztelése éppen most zajlik. Annyira bízunk a megállíthatatlan ágyúgolyónkban (gazdasági növekedés), hogy bátran nekivezetjük a véges bolygónk kidönthetetlen korlátainak. Ami most zajlik a világban az mind ennek a tünete. Az éghajlatváltozás, az energiaválság, a biológiai sokféleség eltűnése, a társadalmi és politikai konfliktusok kiéleződése. És különösen a gazdasági válság.

A problémák akkor jelentkeznek, amikor a valódi és a fiktív javak (pénz, adósság) között felborulnak az arányok. Egy gazdaság értékteremtő képességét két fő tényező korlátozza: a rendelkezésre álló kis entrópiájú energia, melyet fenntartható módon ki tud nyerni a környezetéből, és a környezet képessége, hogy elnyerje a gazdaság működése során képződött nagy entrópiájú hulladékokat. A fiktív javak mennyiségének azonban nem kell ilyen korlátokkal szembenéznie, hanem akár a végtelenségig nőhet.
(Eric Zencey, ferdítés általam)

Ahol a természet törvénye ütközik a társadalom törvényével, ott a természet törvénye lesz az erősebb. Aki mást állít, az vagy hazudik, vagy téved.

Tovább...

Egyiptom

Letartóztatnak egy zöldség-gyümölcs kereskedőt Tunéziában, ez egyre szélesebb körű zavargásokat vált ki, ami néhány hét alatt az Egyiptomi kormány megdöntéséhez vezet. Röviden így lehetne összefoglalni a közelmúlt talán legjelentősebb világpolitikai eseménysorozatát (bár még nincs vége a történetnek).

Így működenk az igazi nemlineáris komplex rendszerek. Lásd pl. pillangó effektus. Vagy a földrengések, ez még jobb példa. Valahol feszültség jelenik meg, mely hosszú ideig csak halmozódik, anélkül, hogy a problémáknak kifelé bármilyen látható egyértelmű jelük lenne. És azután egyszer csak valami történik. Egyiptom tipikus példája ennek a kívülről szemlélve különös és sokszor érthetetlen rendszer-szintű viselkedésének.

Megjósolhatóak-e a nemlináris komplex rendszerekben bekövetkező események? Előre lehet őket jelezni? Nos, igen is meg nem is. Nem, hiszen, senki nem láthatja erlőre, sem azt, hogy a konkrét események milyen láncolata és milyen ütemezés szerint fogja elszabadítani a halmozódó feszültségeket. Viszont igen, abban biztosak lehetünk, hogy ami felhalmozódik, az előbb utóbb utat is fog törni magának. Amikor azonban ez bekövetkezik, minden hirtelennek, váratlannak és kaotikusnak fog hatni.

No de mégis mi milyen feszültségek lehetnek Egyiptomban? Vannak ilyenek egyáltalán? És mióta halmozódhatnak? Következzék néhány árulkodó statisztikai adat:

Lakosság száma (2010): 80,5 millió (1960-ban még csak 28 millió volt, Egyiptom ma a világ 16. legnépesebb állama)
Népesség növekedésének üteme: évi 2% (ez 35 éves duplázódási időnek felel meg)

Országos éves csapadékátlag: ~50 mm
Szántóföldi művelésre alkalmas terület: ~3 millió hektár (az ország területének 3%-a)
Egy főre jutó szántóföld: 0,04 ha (400 m²)
importból származik a teljes élelmiszerfogyasztás 40%-a (ezen belül a gabonafogyasztás 60%-a)

Kőolajkitermelési csúcs: 1996, ~900 000 hordó/nap (a kitermelt mennyiség azóta több, mint 30%-kal esett vissza)
Kőolajexportálási csúcs: 1985-95, ~450 000 hordó/nap (az exportált mennyiség azóta 100%-kal visszaesett -- azaz Egyiptom éppen jelenleg válik olaj exportáló államból olajimportra szoruló állammá)

Mindeközben mind a kőolaaj, mind az élelmiszerek ára a világpiacon meredek emelkedésbe kezdett (mint tudjuk, nem függettlenül sem egymástól, sem az egyiptomi kőolajkészletek helyzetétől, mely a világ annyi más részéhez hasonló, tipikus lefutást mutat).

És ezek csak a fizikai tények, a háttérben még számos társadalmi feszültség lappang és halmozódik évek óta, melyek mind-mind hozzájárultak a helyzet tarthatatlanná válásához. Szegénység, munkanélküliség, korrupció és még hosszan lehetne folytatni a listát mi minden járult hozzá az ország lakosságának egyre mélyebb és tevékenyebb kiábrándulásához nyugatbarát vezetőiből. Egeészen addig, amíg egy ponton egy gát át nem szakadt. De a társadalmi okok szorosan összefonódnak a természetiekkel, a kettő csak együtt teszi ki a teljes képet.

Sajnos azonban ma nem a Közel-Kelet az egyetlen hely, ahol ilyen jellegű feszültségek halmozódnak. Gondoljunk a Wall Street-re, a hitelválságra és derivatív értékpapírpiacokra. Gondoljunk a kimerülő kőolaj és földgázmezőkre. Az európai és észak-amerikai elektromos hálózatra. Az élelmiszerpiacra. A társadalombiztosítási rendszerekre. Vagy akár a hazai politikai helyzetre.

P.S:
[1] E bejegyzés szövege jelentős részben Chris Matrenson helyzetértékelő elemzésének szabad fordításán alapul. Egy másik, magyar nyelvű írás ugyanebben a témában itt.
[2] Bár ilyen jellegű témákról nem lesz szó, de akit érdekel és éppen ráér, szívesen látom a blog olvasói közül hétfőn délelőtt 10-től, a Corvinus egyetem budai campusán a PhD védésemen (meghívó itt).

Tovább...

A csapda

Már régóta adós vagyok azzal, hogy példát nyújtok a természeti-társadalmi-gazdasági problémák egy olyan halmazára, melyek együttesen megoldhatatlan komplexet jelentenek a jelenlegi társadalmi-gazdasági berendezkedésünk és problémakezelési mechanizmusaink számára. Az alábbiakban megpróbálom ezt, bár hozzá kell tennem, bármennyit is pepecseltem az alábbi poszttal, nem vagyok teljesen elégedett az eredménnyel. Nehéz ez a téma, minden szempontból.
Számos "a rendszerből kifelé mutató" problémahalmaz létezhet, és állítom (egyelőre különösebb bizonyítás vagy bizonygatás nélkül), hogy a világban ma egyre inkább eluralkodni látszó természeti, társadalmi és gazdasági válságtünetek mögött is ilyen problémahalmazok állnak. Ez abban nyivánul meg, hogy az egyik probléma kezelésére foganatosított intézkedéseink a rendszer valamely más pontján viszont újabb problémákat idéznek elő. (Minden igyekezetem ellenére nem tudom megállni azért, hogy ne linkeljem ide a kedvenc esszéim egyikét.)
Na lássunk hát egy ilyen problémaláncolatot -- talán éppen azt, amely a leghamarabb és a leginkább közvetlenül fenyegeti az emberiséget globális "biliborítással":

1. Földünk kőolajkészletei jelenleg "merülnek ki" (azaz pontosabban: a kitermelésük nem fokozható, elkerülhetetlenül csökkenni fog)
2. A kőolajnak (és a további fosszilis energiahordozóknak) nincsenek reális alternatívái
3. A mai társadalmi-gazdasági berendezkedésünk működése teljesen energiafüggő (sőt, pontosabban az energiabázis növekedésétől függ!)

Mindhárom említett pont önmagában is egy-egy meglehetősen komplex, de azért nem áttekinthetetlen terület, melyről az interneten számos jobbnál jobb írás, értékelés, statisztika, stb. található. Tőlem most annyi telik, hogy logikus vázlatpontok (mintegy tézisek) sorozatába szedem az összefüggő problémák esszenciáját. Akiben kérdések merülnek fel, azt bátorítom, hogy olvasson utána. Ennek elősegítésére, már az egyes tézisekhez is igyekszem némi háttéranyagot nyújtani (az érdeklődő olvasók némi google-özéssel további háttéranyagok garmadáját találhatják az interneten, minden pont mellet, pro és kontra is). Lássuk tehát:

1. Földünk kőolajkészletei jelenleg "merülnek ki" (azaz pontosabban: a kitermelésük nem fokozható, elkerülhetetlenül csökkenni fog)
   
   1. A fosszilis energiahordozók csak korlátozott mennyiségben állnak rendelkezésre a földkéregben, fogyásuk már a kitermelésük megkezdésekor elkezdődött.
   2. Földünk konvencionális kőolajkészleteinek jelentős részét (a becslések többsége szerint megközelítőleg a felét) mára már elhasználtuk.*
      
      1. Az ismert kőolajkészletek kitermelés miatti fogyásának üteme ~1980 óta meghaladja azoknak az új felfedezések miatti gyarapodásának ütemét.
   3. Mint annyi mindenből, kőolajból is először a könnyen hozzáférhető és jó minőségű készletek kerültek kitermelésre, azaz a hátralévő 50% az első 50%-nál csak sokkal nehezebben (nagyobb energiaráfordítással, környezeti kockázattal, stb) termelhető csak ki. *
   4. Az egyes kőolaj és földgázmezők kitermelési ütemének fizikai korlátai is vannak. Ezek azt eredményezik, hogy a kitermelés csak körülbelül az eredeti készletek felének elfogyasztásáig fokozható, ezután viszont mindenképpen csökkenésnek indul. A készletek második fele már csak lassuló ütemben, hosszú idő alatt fokozatosan hozható felszínre. Nagyobb tartományok (pl. egyes országok, kontinensek) vagy akár az egész Föld kőolajtermelése ugyanilyen mintázatot követ.*
   5. Van egy kitüntetett pillanat, amikor a kőolaj-kitermelés világszinten tetőzik. Ez a pillanat (kb.) most van.
      
      1. Tény, hogy az eddigi legnagyobb olajkitermelés 2008 júliusában volt, napi 74,7 millió hordó kitermelési csúccsal, mely azonban csak minimálisan haladta meg a 2005 májusában mért korábbi kiermelési csúcsot. * *
      2. A Föld legjelentősebb kőolajmezőinek és kőolajkitermelő országainak többsége jelenleg már dokumentáltan hanyatló fázisban van.* *
      3. Tényleges geológiai adatokon, geofizikai és statisztikai modelleken nyugvó elemzések alapján a globális olajcsúcs (a kitermelés hanyatlásának a kezdete) nagy valószínűséggel valamikor 2005 és 2020 közé tehető. *
2. II) A kőolajnak (és a további fosszilis energiahordozóknak) nincsenek reális alternatívái
   
   1. A kőolaj energetikai kiváltására alternatívaként szóba jöhető megoldások mindegyike maga is a következő három probléma valamelyikétől (esetleg többtől is) szenved:
      1. Szintén kimerülnek (pl. kőszén, földgáz, atomenergia, geotermikus energia...)
      2. Alacsony nettó energia-kihozatal (pl. biomassza, nemkonvencionális kőolaj-források, napenergia, szélenergia, stb...) * *
      3. Nagy beruházásigény (bonyolult infrastruktúra, magas nyersanyagszükségletű és energiagényű(!) beruházások -- pl. napenergia, szélenergia, mélytengeri kőolaj, atomenergia, geotermikus energia, stb.), amely különösen a következő pont fényében kérdésessé teszi az érdemi megvalósíthatóságot.
   2. Hihetetlen sok energiát kellene alternatív forrásból kiváltanunk (lásd az ábrát), és egyetlen szóba jöhető technológia sem valósítható meg problémamentesen ezen a skálán (vagy, ha mégis, akkor annak várhatóan igen komoly káros mellékhatásai lennének...) *
      
      
      
      Az emberiség jelenleg évente ~1 köbmérföld (~4 km3, azaz mintegy két Balatonnyi) kőolajat használ el. Az ábra az ezen kőolajmennyiség energetikai kiváltásához szükséges beruházások nagyságát illusztrálja. Ahhoz például, hogy ezt a kőolajmennyiséget fokozatosan vízierőművekkel váltsuk ki, ahhoz 50 éven keresztül minden évben négy akkora erőművet kell felépíteni, mint a ma létező legnagyobb vízierőmű. Hasonlóképpen, atomerőművekből, szélerőművekből stb. is 50 éven keresztül minden évben az ábrán látható mennyiségeket kellene üzembe állítani. * *
      
      
      
   3. Ráadásul a különböző energiahordozók/források egymást csak korálátozott mértékben képesek helyettesíteni.
      1. A kőolaj és a belőle finomított üzemanyagok a legkoncentráltabb energiahordozók közé tartoznak, mely ideálissá teszi őket a közlekedési üzemanyagokként való felhasználásra. Erre a célra minden alternatív megoldás (pl. akkumulátorok, hidrogén) igen problémás.
      2. A kőolajat nemcsak energetikai célokra hasznosítjuk, hanem közvetlenül vagy közvetve szinte minden civilizációs vívmányunk kőolaj-származéknak tekinthető (műanyagok, műtrágyák, növényvédőszerek, gyógyszerek, számítógépek, távközlés, palackozott víz, eldobható pelenka, stb.)

Egyetlen alternatívaként tehát a kőolaj- (és energia-)fogyasztásunk elkerülhetetlennek látszó csökkentése marad nyitva az emberiség számára. De úgy tűnik, hogy ennek a megoldásnak a kivitelezhetőségével is gondok vannak a jelenlegi társadalmi gazdasági rendszerünk keretein belül:

III) A mai társadalmi-gazdasági berendezkedésünk működése teljesen energiafüggő (sőt, pontosabban az energiabázis növekedésétől függ!) * * * *
1) Jelenlegi globális pénzrendszerünk alapja a hitel. A világon forgalomban lévő összes pénzmennyiség óriási többsége mögött nincsen semmiféle fedezet csak a jövőbeni visszafizetés ígérete. (Kamattal!)*
2) A tőke+a kamatok jövendőbeli visszafizetéséhez a gazdasági növekedés (hite) biztosítja a kereteket. Egy növekvő gazdaságban a hitelek (és a kamatok) többsége visszafizethető. Egy csökkenő méretű gazdaságban még a tőketartozás visszafizetése is sokak számára lehetetlenné válik. *
3) A gazdaság növekedése a gazdasági rendszer metabolizmusának (a természeti erőforrások felhasználásának) a növekedésével jár.
--3a Az energiaforrások kitüntetett fontosságú és igen nehezen helyettesíthető erőforrások, (legfeljebb csak egymással helyettesíthetők, azt is csak korlátozottan).
--3b A kőolaj, koncentrált energiatartalma és könnyű kezelhetősége miatt különösen kiemelkedő jelentőségű és nehezen helyettesíthető energiaforrás
4) Az elérhető természeti erőforrások összmennyiségének csökkenése a gazdaság mögötti maradék fedezet elolvadásához és a jövőbeli növekedés hitének összeomlásához vezet. Ez pedig az egész gazdasági rendszer válságát majd összeomlását (átalakulását?) vonja maga után. (És ez a folyamat már elkezdődött...)

P.S. Nem szokásom utólag hozzányúlni a bejegyzéseimhez, de ennél a bejegyzésnél most szeretném fenntartani magamnak a későbbi kiegészítések és pontosítások jogát. Az ok: szeretném, hogyha ebben a kulcsfontosságú témában a lehető legátgondoltabb, megalapozott és hosszabb távon is naprakész anyagot sikerülne összeállítanom. És egyúttal kérném is ehhez a Ti olvasói segítségeteket: kommentáljátok ezt az oldalt, írjátok meg, ha valami szerintetek kimaradt, vagy egy új jó írás jelent meg valahol valamelyik pontnak az alátámasztására...

P.S.2. Minden kedves olvasónak boldog Karácsonyt!

Tovább...

Túllövés napja

"It’s a bit like selling the family silver to pay your credit card
bills and pretending your finances are fine"
(Aniol Esteban, New Economics Foundation)

Mi is igazából a probléma a mi kellemes, kényelmes és szuperhatékony társadalmi-gazdasági berendezkedésünkkel? Igazából csak annyi, hogy nem fenntartható, és ez azt jelenti, hogy nem is fog fennmaradni. Alternatíváink pedig nincsenek, és mindent elkövetünk, hogy ne is legyenek. Jelenlegi életmódunkkal magunk alatt vágjuk a fát. Ráadásul jó mélyen, hogy ne legyen feltűnő. De ha elfogulatlanul és kellő alapossággal el kezdjük vizsgálgatni a részleteket, ijesztő lesz a kép. Az emberek többségét azonban nem igazán lehet rávenni arra, hogy részletekre figyeljen. Hogyan lehet akkor mégis kommunikálni a problémákat?

Erre egy szép kísérlet a "Túllövés napja" (saját fordítás, várok javaslatokat jobb magyarításra). A két nemzetközi civil tudományos szervezet, a Global Footprint Network, és a New Economics Foundation által életrehívott kezdeményezés minden évben annak a napnak kíván emléket állítani, amelyen az emberiség összes fogyaszása eléri a természet által az adott évben összesen előállított javak mennyiségét. Mindezt részletes adatbázisok alapján, az ökológiai lábnyom számításához kidolgozott módszertan alapján, tudományos igényességgel számszerűsítik.

Az idei évben augusztus 21 lett az a nap, amikor az emberiség kimerítette a számára fenntartható módon rendelkezésre álló "éves ökológiai keretet". Az év hátralévő részében felhasznált erőforrások és kibocsátott szennyezők előállítása illetve semlegesítése még optimális gazdálkodás mellett is meghaladja az ökológiai rendszerek normális éves kapacitását. Más szóval mostantól az év végéig egyfajta "költségvetési hiányt", ökológiai adósságot halmozunk fel, mely a légkörünkben felhalmozódó szén-dioxid, kimerülő érctelepek, vagy talajerózió formájában egyaránt megvalósulhat, és éppúgy mint a közgazdaságban megszokott "testvérei", hosszú távon komoly kockázatokat rejt az azt halmozó társadalom számára.

Glöobális ökológiai költségvetésünk az elmúlt 30 évben fordult negatívba. Egészen az 1970-es évekig elvileg még fenntartható módon kielégíthetőek lettek volna az emberiség "anyagcsere"-igényei, jóllehet már akkor is jelentős terültei és szerkezeti aránytalanságok alakultak ki. Ami azóta van, az viszont tisztán ökológiai ámokfutás.

A jelenlegi helyzetet ahhoz lehet hasonlítani, mint amikor valaki nem egészen nyolc hónap alatt feléli az egész éves jövedelmét. Meddig fenntartható mindez? A tartalékok kimerüléséig. A természeti környezet pedig már számos jelét adja kapacitásai kimerülésének: gondoljunk akár a lassan de biztosan nyomuló éghajlatváltozásra, az óceáni ökoszisztémák összeomlására, az olajcsúcs közeledtére, vagy akár az aktuális (nagy) gazdasági válságra, melyből valahogy csak oly nehézkesen és felemás módon sikerül kilábalnunk. Mintha a gazdasági válságok, a ciklikusság kezelésére használt "hagyományos recept" (a gazdasági növekedés erőltetése) kezdené érvényét veszíteni a megváltozott környezetben. Nagy baj lesz ebből, ha nem változtatunk. Növekedés helyett most már inkább erősen fékezni kellene, és irányt változtatni, amíg lehet. Erre emlékeztet engem a túllövés napja.

További olvasnivalók a túllövés napjáról:
Global Footprint Network közlemény
New Economics Foundation közlemény
The Guardian elmélkedés
FigyelőNet cikk

(A két poszttal ezelőtt megkezdett sorozat második részével még mindig adós vagyok, ez még mindig nem annak a posztnak a folytatása. De ami késik, nem múlik (reméljük...))

Tovább...

Címlapsztori

Hogy ne érhessen az a vád, hogy megalapozatlanul állítok hajmeresztő dolgokat világunk működéséről és jövőjéről, gondolataimmal időnként megpróbálok kiállni a tudományos megmérettetés pódiumára. Magyarul megpróbálok igényes, és szakmailag is megalapozott, védhető tudományos cikket, cikkeket is írni mindabból amikről itt a blogomban is járatom a számat. E munkának első gyümölcse az elmúlt hetekben jelent meg a "Conservation Biology" című vezető természetvédelmi szakfolyóirat aktuális (2010 augusztusi) számában. Az eddigi visszajelzések nagyon pozitívak: alapos és jól megírt esszé, mely nagyon jelentős, de mégis alig emlegetett kérdéseket vet fel. A legfontosabb visszajelzés azonban magától az újságtól jött: címlapra kerültünk.

A cikkben vizsgált fő kérdés az, hogy milyen hatással lesz az olajcsúcs (vagy általánosabban az emberiség energia-bázisának csökkenése) a természes ökoszisztémákra és a természetvédelemre nézve. Ha azt gondoljuk, hogy az energiaválság egy, az éghajlatváltozással összemérhető nagyságrendű probléma (sőt, tulajdonképpen ugyanannak az alapproblémának a két oldaláról van szó...), akkor megdöbbentő a két probléma megértésére fordított erőfeszítéseink aránytalansága. Az éghajlatváltozás (többek között ökológiai) hatásait vizsgáló cikkekből Dunát lehet rekszteni. Ugyanakkor az olajcsúcs lehetséges ökológiai hatásai teljesen feltáratlanok. E szinte szűz területre merészkedtünk be a két amerikai kollégámmal közösen alkotott cikkünkkel.

Itt most gondolatébresztő "érdekességként" mindössze csak egyetlen táblázatot emelek ki a cikkből. Ez arról szól, hogy várhatóan hogyan, milyen "irányban" változik majd ember és természet kapcsolata egy "energiaszegény" világban. Néhány olvasói visszajelzés, valamint a szerzők benyomásai alapján ez a primitív táblázat az egész cikk egyik kulcseleme, mely fontos, új, eddig jobbára kimondatlan üzeneteket hordoz. (A cikkben egyébként persze még egy csomó mindenről szó van, akit érdekel annak szívesen átküldöm a pdf-et.) Mindazonáltal döbbenetes, hogy ilyen egyszerű kvalitatív és tapogatózó megállapításokkal egy nemzetközi világfolyóirat címlapjára lehet kerülni. Ez is csak azt mutatja, hogy mennyire nincs köztudatban a téma: még csak ilyen szinten sem beszélnek róla, még ez a tapogatózó tárgyalásmód is újdonságnak számít.

	Kedvező változások	Kedvezőtlen változások
Mezőgazdaság	termelés intenzitásának csökkenése	a művelt területek esetleges növekedése (pl. "bio"üzemanyagok átmeneti térhódítása)
Erdészet	hagyományos művelési formák előtérbe kerülése	esetleges túlhasználat (pl. fatolvajlás terjedése)
Közlekedés és turizmus	csökkenő mobilitás és távolsági kereskedelem --> kisebb inváziós (behurcolási) nyomás az alapvető szükségletek helyi megtermelése --> növekvő táji diverzitás	csökkenő turisztikai jövedelmek a természetvédelem számára, a turisztikai hasznosíthatóság leértékelődése
Természet-védelmi politika	növekvő figyelem a lokális fenntarthatóság felé	csökkenő érdeklődés a nagyskálájú problémák iránt, gyengülő nemzetközi programok és intézmények

(Elnézést azoktól akik a legutóbb megkezdett gondolatsor folytatását várták, az még várat magára, egyelőre nem jutott időm rá. Ez a dolog viszont most aktuális és elavul ha nem írom meg...)

Tovább...