Tézisek

A közelmúltban igencsak besűrűsödött az életem. Ez többek között abban nyilvánult meg, hogy sok olyan dologra sem jutott időm, amelyet fontosnak hasznosnak és/vagy kellemesnek érzek. Így például a blogomra sem – pedig már hónapok óta gyülemlik bennem a sok kiírnivaló. A helyzet még most sem normalizálódott teljesen, de az igény/hiányérzet már átlépte a küszöböt, így belevágok.

Az időhiány leginkább, néhány társadalmilag/munkahelyileg kikövetelt, ámde maximálisan időrabló tevékenységre vezethető vissza. Ezek közül is a legfontosabb a doktori (PhD) dolgozatom megírása volt, amelyet, mint jelenthetem a dolgaim iránt érdeklődőknek, sikerült elkészítenem, sőt minden eddigi érdemi visszajelzés alapján magasan a léc fölött vettem az akadályt. (Eddig csak egy „házi” védésen vagyok túl, az igazi „nagy” védésem majd valamikor ősszel lesz esedékes.)

Igazából büszke is lehetnék a jól sikerült dolgozatra, ha nem lenne néhány zavaró tényező, melyek némi keserű mellékízt visznek a dologba. A tudomány, a kutatások, mai állása szerint abszolút kurrens és releváns témákat boncolgatok. Ráadásul olyan, holisztikus és gyakorlatias ("policy relevant") megközelítésben, ahogy azt világszerte is kevesen tudják, merik azt felvállalni. Nemzetközi szinten is érdekes, újszerű amit csinálok (olyannyira, hogy eddig a legjobb visszajelzéseim is külföldről vannak; a hazaiak többsége (tisztelet a kivételnek) nem érti, hogy mit „bűvészkedek”, miért kavargok ennyit a különböző tudományágak határmezsgyéin). Akkor mégis miért a hiányérzet, a keserű mellékíz?

A rövid választ Jand bloggertársam egy közelmúltbeli esszéje segített megfogalmazni: mindez arra vezethető vissza, hogy munkámban egyáltalán nem kérdőjelezek meg néhány a jelenlegi társadalmunkat, problémakezelésünket meghatározó dogmatikus alapvetést, melyek tarthatatlan voltáról az elmúlt években (többek között tudományos tevékenységem egyfajta „melléktermékeként”) fokozatosan meggyőződtem. Ugyanis a megannyira komplex és holisztikus megközelítés mögött is alapjában a jelenlegi társadalmi-gazdasági világrend és az azt létrehozó kultúra keretei között próbálok meg problémákat azonosítani és megoldásokat szolgáltatni. A jelenlegi világrend/kultúra tarthatatlanságáról azonban már meggyőződtem. És a megoldások, amiket őszintén látok, azok mind-mind kifelé mutatnak a jelenlegi rend keretei közül.

Az, hogy írója sem hisz igazán benne, sajnos erőteljesen kétségbe vonja dolgozatom hitelét. Kemény szavak ezek, bár szinte biztos vagyok benne, hogy nagyon sok doktori dolgozat esetében hasonló a szituáció, legfeljebb a szerző nem meri bevallani, talán még önmagának sem, hogy nem hisz abban, hogy az általa felvázoltak valaha is érdemi megoldást nyújthatnak valamire. Persze ez valahol talán természetes is, mert a rendszer (amelynek az oktatás és a tudomány is része) nem tudja kezelni a rendszerből kilépő, kimutató gondolkodást. (Esetemben, a dolgozatomban szerintem el is mentem körülbelül a végletekig, ameddig a rendszer keretein el lehet menni, időnként már szinte a recsegést is hallottam, ahogy feszegetem azokat. Hivatkozom amúgy a blogomra is kétszer, nem tudom feltűnik-e az olvasók közül valakinek is valaha…)

Most viszont kihasználva a blog és az internet nyújtotta lehetőségeket, ezúton szeretnék a helyére illeszteni néhány gondolatot, melyre a dolgozatomban nem volt lehetőség. Ezek a gondolatok jóval túl is mutatnak a dolgozatomon, sőt a tudomány és a tudományos megközelítés lehetőségeinek határain is (legalábbis erősen súrolják azt...). Megtartok viszont a dolgozatom (és általában a tudományos információáramlás) világából egy egyszerű ám hatékony formai elemet (ha már úgyis belejöttem): egyszerű pontokba („tézisekbe”) szedve próbálom kölönösebb elkalandozásoktól mentesen, lényegretörően összefoglalni a dolgozatomban elhallgatott alapvető igazságokat, melyek egyben az egész blog fő üzenetét is jelentik:

0.) Nem az éghajlatváltozás a legnagyobb probléma
Kemény szavak ezek egy az éghajlatváltozás hatásaival foglalkozó, „abból élő” kutató szájából. Általában minden tudományos kutató kiemelten fontosnak látja a saját szakterületét, és lépten-nyomon annak jelentőségét hangoztatja.

1.) A különböző környezeti-társadalmi-gazdasági problémák egymással szorosan összefüggnek
A fentebbihez hasonlóképpen nem a vízhiány, a talajdegradáció, a hulladékproblémák, a munkanélküliség, a társadalombiztosítási ellátórendszerek egyensúlyzavarai, a GDP csökkenése, a népességnövekedés, a népességcsökkenés(?! – ugye, ugye, Magyarország, hogy mi mindent el nem tudnak hitetni velünk...), a szélsőséges politikai irányzatok térhódítása, vagy az olajhozam-csúcs stb., stb. a „legnagyobb” probléma. Ezek mind-mind tünetei, egy sokkal nagyobb háttér-problémának, mely valahol a kultúránk alapvetéseivel függ össze, és ezért nagyon nehezen fogalmazható meg, mondható ki. Ennek ellenére érdemes megpróbálni megfogalmazni ezt az alapproblémát (sőt, gondoljunk bele, nincs is ennél fontosabb dolog!). Íme néhány teljesen eltérő hátterű és különböző stílusban előadott, ám egyaránt figyelemreméltó próbálkozás: link1, link2, link3, link4 vagy link5 (ill. az itt hivatkozott könyv is!). Én most itt – megkísérelve a lehetetlent – a következőképpen próbálnám egyetlen mondatba besűríteni ezt az alapproblémát:
Társadalmi-gazdasági rendszerünk kulturális alapdogmáink által meghatározott fejlődése alapvető fizikai korlátokba ütközött.

2.) A problémák együtt a jelenlegi kultúra keretein belül megoldhatalanok...
Jelenlegi problémakezelési gyakorlatunk szerint, külön-külön (vagy olykor kisebb csoportokban, és ez már nagyon „előremutató” gyakorlatnak számít) próbáljuk kezelni a problémákat. Minden területnek megvannak a külön szakértői, akik kifejezetten (és általában kizárólag) az adott szakterület szempontjai szerint optimalizálnak. Ennek következtében valódi megoldások helyett tipikusan csak az egyik szakterülteről/ágazatról a másikra toljuk át a problémákat. Erre múltból és jelenből, kicsiben és nagyban egyaránt számtalan példa van, íme néhány áttekintőbb jellegű írás: link1, link2 (ld. a „Problématologatás” fejezetet).
Azt hogy sok probléma van, és hogy ezek súlyosak, azt mindenki láthatja, aki egy kicsit is figyelmesen járkál a világban, és saját környezetemben azt látom, hogy az emberek többsége valamilyen szinten ezt látja, érzékeli is. Az viszont, hogy ezek a problémák egy (a jelenlegi kutúránk keretein belül) megoldhatatlan, „gyilkos koktélt” alkotnak, még csak kevesen ismerték fel.
Az emberiség hagyományosan sikeres volt a problémák megoldásában. Régen is voltak problémák, ezek egy jelentős részét jól vagy rosszul, de mára már nagyjából megoldottuk (pl. rabszolgaság kérdése, számos fertőző betegség, élelmezés, ivóvíz...). Ebben a tudomány és a technika fejlődésének óriási szerepe volt, ami azt az érzést (hitet) keltheti az emberekben (és kelti is a többségben), hogy a tudomány és a technika ezután is meg fog oldani minden problémát. A figyelmesebbek azonban láthatják, hogy a megoldottak helyett mindig is újabb és újabb problémák jöttek. Egyre több a rendszer-szintű probléma, melyek mintha mindig csak makcsabbak, nehezebbek lennének a korábbiaknál. E sokasodó jelek, és az egyre nyilvánvalóbbá váló „problématologatás” azt sugallja, mintha a kollektív problémamegoldó-képességünk valamiféle „láthatatlan határaihoz” értünk volna. Nem véletlenül.
Ahhoz, azonban, hogy az emberek felismerjék az alapproblémát, és a jelenlegi kényelmes keretek (fenn)tarthatalanságát, szükséges hogy ezek a láthatatlan határok láthatóvá váljanak. Ez nagyon nehéz, lévén hogy egy komplex rendszerről van szó, melynek minden részletét nem ismerjük, nem is ismerhetjük. Hogyan lehetséges akkor mégis mindez? Hogyan beszélhetek ilyen meggyőződéssel valamiről, amit nem ismerhetek minden részletében? A megoldáshoz paradox módon az a tudomány szolgálhat kulcsot, mely alapjában maga is a jelenlegi társadalmi-gazdasági-kulturális keretek között, annak alávetve fejlődött ki. Valami „nemlétezésének” a bizonyítása a tudományban mindig sokkal nehezebb, mint valaminek a létezését megmutatni. Az előbbihez elég egy példát adni, de az utóbbi sem lehetetlen: számos olyan általános összegző fizikai törvényszerűség van, mely kereteket jelöl ki bizonyos folyamatoknak: pl. megmaradási elvek (anyagmegmaradás, energia-megmaradás) vagy a folyamatok irányára vonatkozóan (pl. a termodinamika második főtétele). Minden olyan folyamat lehetetlen, mely megsérti ezeket az általános összegző törvényszerűségeket. Most már csak azt kell megmutatni, hogy a társadalmi-gazdasági rendszerünk minden, a jelenlegi kulturális alapdogmáinkkal kompatibilis lehetséges fejlődésmenete előbb-utóbb (de sajnos inkább előbb) szükségszerűen ilyesfajta fizikai korlátokba ütközik. Ehhez szerencsére nem kell az összes kurrens környezeti-társadalmi-gazdasági probléma összes lehetséges kezelési mechanizmusát végigzongorázni – ez egy megvalósíthatatlanul nagy feladat lenne. Ehelyett elég meg keresni a problémák azon legkisebb összefüggő részhalmazát, melyek együttesen már kezelhetetlen, a jelenlegi rendszerben megoldhatatlan komplexet alkotnak. Ezt majd a következő blogbejegyzésemben kísérlem meg, hasonlóképpen „tézises” formában.

3.) ...és rövidesen annak felbomlásához vezetnek.
Az, hogy valami „fenntarthatalan”, az azt jelenti, hogy nem fog fennmaradni. Egyszerű, nem?

El kell hát kezdeni kifele gondolkodni a rendszerből. Ráadásul sürgősen, mert annál megrázóbb lesz az átmenet, minél később lépünk a tettek mezejére (pl. link). Az emberiség fennmaradása (belátható időtávon belül, persze) szerintem nem kérdés. Az, hogy a jövő emberei másképpen fognak élni és gondolkozni, az sem (különben nem maradhatnának fenn...) Az azonban, hogy a kialakuló kultúrák, valamint azokban élő emberek életminősége „emberséges” vagy „kegyetlen” lesz-e, illetve az, hogy mi (illetve utódaink) részt fogunk-e tudni venni ezek valamelyikében, az döntő mértékben a jelenlegi lépéseinken, cselekedeteinken múlik. Lehet még halogatni, de nem érdemes.