A szükséges átalakulás II.

A közelmúltban az amerikai tudományos akadémia vezető lapjában megjelent írásukban Beddoe és munkatársai a „kultúra” kifejezést az uralkodó világkép, az ebben foglalt célok elérése érdekében kialakított intézményrendszer, valamint a mindehhez felhasznált technológiák hármasaként definiálják. A világkép a világ működéséről, az ember szerepéről, lehetőségeiről, feladatairól, céljáról alkotott felfogásunk, mely ott rejtőzik minden döntésünk mélyén. Az intézmények a társadalom hatékony működését lehetővé tévő szabályok és struktúrák, mint pl. az udvariasság, az igazságszolgáltatás, vagy a pénz intézménye. A technológiák pedig az intézmények működtetésekor felhasznált alkalmazott információ. Az emberi kultúra ezen három rétege folyamatos kölcsönhatásban van, és megszabja egymás fejlődési lehetőségeit. Ha például a világképünk szerint a célunk az emberi életminőség javítása, akkor kissé másféle intézményeket fogunk kialakítani, mint hogyha a végtelen gazdasági növekedés a cél. Az intézmények (mint pl. az oktatás vagy a média), és a technológiák (mint pl. a gépjárművek vagy a személyi számítógépek) is nagymértékben befolyásolják a világképünket. A modern nyugati kultúra az ipari forradalom időszakában alakult ki. Erre a korszakra az volt a jellemző, hogy

• viszonylag kevés ember élt nagy területen, ahol
• a természeti javak és erőforrások viszonylag bőségben álltak rendelkezésre, és
• a technikai infrastruktúra és a fogyasztói javak elérhetősége volt az a szűk keresztmetszet, amelynek fejlesztésével az életminőségen javítani lehetett.

Egy ilyen világban azt is meg lehetett magyarázni, hogy miért kell a javak nagy részének kevesek kezén koncentrálódnia: míg az egyenlően szétosztott javakat a társadalom rövid úton felélte volna, a koncentrálódó, újra és újra befektetett tőke a növekedés és ezáltal egy gazdagabb jövő ígéretét hordozta. Ebben a gondolkodásban tehát a javak egyenlőtlen elosztása egy olyan áldozat, melyet a jelen tömegeknek a jövőért meg kell hozniuk. Ez tehát az a világ, az a környezet, amelyhez modern nyugati kutúránk adaptálódott, ez tükröződik világképünkben, intézményrendszerünkben és technológiáinkban. Az ipari forradalom óta persze nagyon sok minden megváltozott. Ma már

• sokkal többen lakjuk ezt a bolygót, és ezért
• nem számolhatunk a természeti javak magától értetődő bőségével és az ökoszisztéma-szolgáltatások zavartalanságával, és
• gyakran már az erőforrások hiánya és a természeti környezet sérülései korlátozzák az életminőséget, miközben az anyagi, fogyasztói javak, valamint az épített infrastruktúra hozzáférhetősége viszonylag bőséges.

A változás lényege az arányok eltolódása: az emberi társadalom a „mérete” a bioszféra egészének „méretével” összemérhetővé vált, azzal egy nagyságrendre került. A világ az „üres Föld” állapotából a „teli Föld” állapotába került. És ez alapjában megváltozott viszonyokat, gyökeresen más környezetet jelent, melyhez teljes kultúránkkal (világkép, intézmények, technológiák) alkalmazkodnunk kell.

Tovább...

A szükséges átalakulás I.

Az, hogy egy feladat megoldásakor mi számít célszerű megközelítésnek, azt mindig az „adott körülmények” döntik el. Ez egyben azt is jelenti, hogy egy korábban nyerő stratégia is csúnya bukásba torkollhat, amennyiben a körülmények megváltoznak, ám az érintettek ezt fel nem ismerve halogatják a stratégia körülményekhez igazítását. Kicsiben mindenki ismeri ezt a jelenséget, személyes életünkben, mindennapi döntéseinkben is sokszor ilyen jellegű problémákkal szembesülünk. A hétköznapi, egyszerű esetekben rendszerint sikeres is az alkalmazkodás – nem véletlenül, hiszen éppen az összefüggések megértésén alapuló rugalmas alkalmazkodás volt az a képesség, mely a gondolkodó embert az elmúlt évezredek folyamán fokozatosan kiemelte az állatvilágból. Ez a probléma nemcsak kicsiben, hanem nagyban is fellép, azonban a társadalmi-gazdasági-természeti rendszerek megnövekedett mérete és komplexitása miatt sajnos ezt csak igen kevesen veszik észre. Közéjük tartoznak Rachael Beddoe és munkatársai, akik szerint ha nem tudunk kellőképpen alkalmazkodóképes viselkedést felmutatni az emberiség szintjén, akkor a modern nyugati civilizáció története könnyen gyászos fordulatot vehet. Kétmillió éves történelmének döntő részében az emberiség viszonylag kis létszámú csoportokban, kemény munkával vívott folytonos küzdelmet a környezet erőivel puszta fennmaradásáért. Csupán egy faj volt a sok közül, még hogyha sok szempontból nagyon sikeres is: az intelligens energia-felhasználás (eszközök, tűz, állati-erő) kimagasló alkalmazkodóképességet biztosított neki, amely révén az egyenlítőtől a sarkvidékekig igen nagy területen, más fajoknál sokkal szélesebb ökológiai tartományban el tudott terjedni. Az emberi társadalom, köztük a modern nyugati társadalmak kultúrája és alapintézményei mind ilyen környezetben fejlődtek ki, ahol a természet hatalmas, leigázandó ellenfél. A leigázás célja a természet olyan módon való alakítása, hogy az az emberi populáció minél nagyobb létszámban és minél magasabb életminőségen való fennmaradását tegye lehetővé. Ebben a rendszerben – legalábbis az emberi lélekszámhoz és a tevékenységének mértékéhez képest – a természet javai bőségesek és a befogadóképessége korlátlan: ez az „üres Föld” állapota. Ezek a viszonyok a bolygó nagy részét tekintve egészen a XIX. század végéig, a XX. századig megmaradtak, és csupán az elmúlt néhány évtized hozott gyökeres változást e téren. Mostanra az emberiség létszáma 6,7 milliárd fő fölé emelkedett, és az emberi tevékenység – az egyes emberek hatása a környezetre – is minden eddiginél nagyobb mértéket öltött. Ennek során olyan mértékben módosítjuk, használjuk a környezetünket, hogy veszélybe kerülnek mindazok a bolygónk ökológiai rendszere által nyújtott alapvető „szolgáltatások”, melyek az emberiség fennmaradását és jólétét, életminőségét az elmúlt évezredek során megalapozták. Vagy másképp megfogalmazva: mindenütt a határainkba ütközünk – a növekedés határaiba, legyen szó akár élelmezésről, éghajlatváltozásról, energiaforrásokról vagy környezetszennyezésről. Ez már nem az üres Föld állapota: ember és környezete megváltozott viszonya alapján sokkal inkább „teli” Földnek nevezhetjük ezt az új állapotot. És ahhoz hogy társadalmunk az új viszonyok között is működőképes legyen, alkalmazkodnunk kell a megváltozott viszonyokhoz. Egy komplex rendszerben, mint amilyen a Föld ökológiai rendszere, minden mindennel összefügg. Ha valamilyen tevékenység áttételes (térben vagy időben nagyobb területen, illetve elnyújtva jelentkező) hatásai egy hatalmas pufferen keresztül érvényesülnek csak, akkor ezekkel a hatásokkal nem kell számolni a tevékenység optimalizálásánál (üres állapot). Ha a puffer mindehhez ráadásul egy önszabályozó ökológiai rendszer is, akkor még jobb: az ilyen rendszerek dinamikus „egyensúlyi” állapotukból nem könnyen billenthetők ki. Egészen más azonban a helyzet, ha a külső behatás már nem elhanyagolható a rendszer egészéhez, a benne zajló folyamatok nagyságrendjéhez képest (teli állapot). Ilyenkor könnyen borul az egyensúly. Ezért a teli állapotban a korábban elhanyagolt mellékhatások döntő jelentőségűek lesznek. Az éghajlatváltozás, a sztratoszférikus ózon pusztulása, a talajvízkészletek elszennyeződése vagy a tengerek túlhalászata (stb, stb.) tulajdonképpen mind-mind ilyen egyensúlyborulások tünetei, melyek egyértelműen bizonyítják, hogy az emberiség a Földön már jócskán átlépte az üres és a teli állapotot elválasztó képzeletbeli küszöböt. Társadalmunk és gazdaságunk, sőt egész kultúránk azonban még az üres Föld állapotához van berendezkedve – azokhoz a körülményekhez, melyek között kialakult, amelyekre történetileg optimalizálódott. Az egykor praktikus megoldások azonban a teli földön már nem hatékonyak, sőt az immár puffereletlen környezeti rendszeren keresztül kifejezetten káros, önpusztító visszacsatolások indulnak el. Ha fenn szeretnénk tartani (fenntarthatóság!) a „teli Föld” állapotát, akkor alkalmazkodnunk kell ehhez az új állapothoz. Ellenkező esetben a rendszer a beinduló negatív visszacsatolások révén az egész rendszer könnyen visszabillen az „üres” állapotba. (folyt köv…)

Tovább...