Hol téved az IPCC

Le a kalappal az IPCC előtt. Munkám során egyre fokozódó elismeréssel követtem e szervezet munkáját. Nem kis dolgot vállaltak ugyanis magukra: azt, hogy objektíven, tényszerűen és tudományos alapossággal szintetizálják és tárják a döntéshozók és a világ közvéleménye elé az éghajlatváltozás komplex kérdéskörét. Ez pedig ennek a szerteágazó, a jövőre utaló, és tipikusan posztnormális kérdéskörnek az esetében egyáltalán nem könnyű. Sőt, a számtalan bizonytalanság, érdek és ellenérdek között, nagyon-nagyon nehéz objektívnek és tényszerűnek maradni, ráadásul mindezt tudományos alapossággal. Az IPCC-nek viszont mindez sikerült, és ez a tevékenysége az évek során igen nagy mértékben hozzájárult, hogy az emberiség világszerte felismerje és jelentőségéhez mérten kezelje ezt a hatalmas XXI. századi kihívást. Ezt ismerte el a világ a tavaly előtti Nobel-díjjal. Mégis akkor miről beszélek a címben? Lehetséges, hogy egy Nobel-díjas munkába hibák kerüljenek??? Igen, sajnos, mint minden emberi munkába, ebbe is kerülhetnek kisebb hibák, vagy akár koncepcionális tévedések is, és az mutatja az igazi nagyságot, ha felismerik azokat és tudnak tanulni a belőlük. És mint Niels Bohr óta tudjuk, az előrejelzés nehéz dolog, különösen amikor a jövőről van szó... Mivel az éppen beindulóban lévő éghajlatváltozást emberi tevékenység okozza, ahhoz hogy a jövő várható éghajlatáról előrejelzések készülhessenek, először valamiféle "forgatókönyvekkel", feltételezett jövőképekkel kell rendelkezzünk az emberi tevékenység jövőbeli alakulásáról. Ilyen jövőképek konzisztens megalkotása egyáltalán nem könnyű dolog, hiszen a társadalom teljes komplexitásának megértésére, modellezésére van szükség hozzá. Éppen ezért a 90-es évek végén az IPCC vállalta e forgatókönyvek létrehozásának koordinálását. Ennek során megpróbáltak minden lehetséges bizonytalanságot megjeleníteni a készülő forgatókönyvek rendszerében, ez azonban csak részben sikerült. A évtized végét ugyanis különös és megalapozatlan optimizmus jellemezte a fosszilis energiahordozókkal kapcsolatban -- a hivatalos véleményformálókét legalábbis mindenképpen (lásd pl. itt vagy itt vagy itt). Ezt az optimista nézetet pedig, mint arra a következőkben rá fogok mutatni, az IPCC is kritikátlanul átvette. Nos, nézzük hát meg egy kissé alaposabban, mit is takar ez a dolog, amit én (némileg nagyképűen) az IPCC tévedéseként harangoztam be. A következő ábrán az emberiség XXI. századi fosszilis energiafogyasztását mutatom be (vékony szürke vonalak) az IPCC különböző forgatókönyvei szerint. (Azért van ilyen sok vonal, mert a forgatókönyvekhez eredetileg 40 különböző modellfuttatásokon alapuló számszerű jövőkép készült, és azután ezek lettek később a 4(-6) jól ismert forgatókönyv formájába kötegelve.) Mint látható a kumulatív energiafogyasztás szépen növekszik végig a század folyamán, nincs ebben semmi meglepő. Meglepőt csak akkor láthatunk, ha ezeket az adatokat valamely újabb hivatalos energiahordozó leltár számadataival összevetjük: én az ábrán erre a célra a BP 2008 évi "Statistical Review of World Energy"-ját használtam. A kőolaj-, földgáz- és a kőszén-készletekre vonatkozó számokat az ugyanezen jelentés 44. oldalán található váltószámok segítségével konvertáltam energiadatokká. Az 1990 és 2007 közötti fogyasztást -- az IPCC forgatókönyveknek ugyanis az 1990 a bázisévük -- az amerikai kormány energiaügyi hivatalának adatiból vettem, és hasonló módszerrel összegeztem. Amennyire egyszerű tehát a számítás (kb. egy óra rászánásával bárki utánam tudja csinálni, melyre bátorítok is mindenkit), annyira megdöbbentőek az eredmények: látható, hogy a XXI. század végére az IPCC által előrejelzett fogyasztás gyakorlatilag az összes forgatókönyv szerint meghaladja a rendelkezésre álló készletek mennyiségét! A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy a problémák, mint az logikus is, nem az utolsó grammok elfogyása után kezdődnek, hanem már jóval korábban úgy a készletek felénél is komoly nehézségek jelentkezhetnek azáltal, hogy a kitermelés üteme nem fokozható. Ez egyből a jelenlegi növekedés-alapú gazdasági rendszer halálát jelentené, és mint az ábráról látható, 2030-2040 körültől már a forgatókönyvek többsége ezen a területen mozog. Ráadásul a BP előrejelzései meglehetősen optimisták, ugyanis az iparág önbevalláson alapuló készletadatai alapján készülnek, tehát lehetséges, hogy még ennél is sokkal hamarabb érkezünk a megrázkódtatások pontjához. Az IPCC viszont szemlátomást nem számol semmilyen korlátokkal a XXI. századra nézve. Ahhoz ez a látszólag tarthatatlan álláspont némileg érthetőbbé váljon, azt kell megérteni, hogy a geológia a potenciális készleteknek két fő típusával számol: az első a "reserves": ez az ami a rendelkezésre álló technológiákkal, és piaci körülmények (ár) mellett gazdaságosan kitermelhető. "Resources"-nak tekintik viszont azokat az előfordulásokat, melyek valamilyen okból (pl. túl nagy mélység, túl kis koncentráció) nem termelhetőek ki gazdaságosan. Szerves szénvegyületekből a földkéregnek még valóban bőven vannak tartalékai, ezek zöme azonban jelenleg a "resource" kategóriába esik. Az IPCC jövőképe tehát ebből e perspektívából egy, a technológiai fejlődésbe és a gazdasági folyamatokba vetett erős hitnek feletehető meg. Nos, ez az a hit, amely a 90-es évekre kornukopiánus hangulatára oly jellemző volt. De vajon mennyi alapja van egy ilyen hitnek? Egy tetszőleges ásvány esetén az egyre kisebb koncentrációjú előfordulások egyre költségesebb kitermelése valóban sokáig működhet, és természetesen az árak és igények emelkedésével a hulladékok reciklálására is sor kerülhet. Az energia azonban nem egy átlagos ásvány: amit elfogyasztunk belőle az végérvényesen elvész, és a kitermelés energiaigénye egy egyértelmű és meglehetősen fix gazdaságossági korlátot támaszt. Más szóval: bárhogy is változzanak igények és az árak, ha egy kalóriányi energia csak ennél nagyobb energia befektetése árán lesz kitermelhető, akkor az bizony jobb ha a földben marad. És sajnos a fosszilis energiahordozók esetében a "resources" (kátrányhomokok, olajpalák, mélytengeri metánhidrátok, stb.) zömében ilyen problémás "készleteket" jelentenek, különösen akkor, ha kitermelés környezeti mellékhatásait is figyelembe vesszük és kompenzálni akarjuk. Mindez tehát azt mutatja, hogy az a feltételezés, hogy a fosszilis "resource"-okból megfelelő időben kitermelhető "reserve"-ök lesznek, az csupán egy lehetőség, egyfajta forgatókönyv, mely, ha jól meggondoljuk még csak nem is tűnik nagyon valószínűnek. Ennek ellenére az IPCC összes forgatókönyve egyedül ezt a lehetőséget kódolja. Mivel azonban a forgatókönyvek sokféleségének elvileg az a szerepe, hogy együtt felöleljék, reprezentálják a valószínű jövőt annak "jelentősebb bizonytalanságaival" együtt, így mindezek alapján már joggal mondhatjuk, hogy az IPCC forgatókönyvei nem felelnek meg a saját belső követelményeiknek, vagy ha úgy tetszik, "tévednek". És innentől mindennek messzemenő éles következményei vannak. Egy lánc, ugye, éppen annyira erős, mint a leggyengébb láncszeme. Azáltal, hogy az IPCC kritikátlanul átvette a hurrá-optimista kornukopiánus nézetet, bebetonozta azt a következő évtized összes éghajlati előrejelzésébe és hatástanulmányába. Sőt, mivel nem divat minden elemzéshez új forgatókönyveket csinálni, meg egyébként is a klíma az mindenhol fontos faktor, ez a torz alapállás tulajdonképpen minden kisebb-nagyobb, a jövőre irányuló és társadalmi és természeti folyamatokat feltárni igyekvő vizsgálatba belekerült. Ráadásul teljesen rejtetten, kimondatlanul és többnyire észrevétlenül is. A világon gyakorlatilag minden ilyen vizsgálatéba. Így ha véletlenül kiderülne, hogy mégis vannak közeli korlátok a fosszilis energiahordozók elérhetőségében (egyelőre akár csak olyan szinten, hogy a kínálat nem tud lépést tartani a növekvő kereslettel), akkor ez első közelítésben azt jelentené, hogy elmúlt évtizedben készült kutatások és elemzések jelentős része nagy ívben mehet a kukába. Márpedig ez egyelőre sajnos nem kizárható, sőt egészen komoly jelek utalnak rá (csak néhány egészen friss anyag példának: 1, 2, 3)... Mindebben pedig éppen az a legszomorúbb, hogy az éghajlatváltozás körüli tudományos párbeszéd és összefogás igazán példaértékű. Az IPCC tevékenysége valóban sok szempontból mintaértékű, sokszor kívánom, hogy bár más szervezetek is olyan jól végeznék a dolgukat, mint ők. Sőt, valahol talán éppen az az oka az egész problémának, hogy a fosszilis energiahordozók kimerülésének az éghajlatváltozáséhoz hasonló posztnormális kérdéskörével nem foglalkozik "senki" hasonló elvek alapján működő "tényfeltáró" nemzetközi szervezet. És íme, lám úgy látszik most az IPCC-re ütnek vissza ennek következményei. Az ember nem lehet elég óvatos, különösen ha a jövőről beszél. De a tények ettől még tények maradnak, én pedig egyre határozottabban állítom: az IPCC pedig téved...

Tovább...

Koppenhágai üzenet

Egy hete jöttem haza Koppenhágából, ahol március 10 és 12 között az elmúlt két(-három) év legjelentősebb éghajlatváltozással kapcsolatos tudományos konferenciája zajlott. A nem titkolt apropót a tudósok világméretű összeröffenésére az adta, hogy az idén decemberben, immár politikusok részvételével, egy még jelentősebb nemzetközi csúcsnak ad majd színteret ugyanez a város, ahol a médiában is sokat emlegetett, és a bolygónk jövője szempontjából kulcsfontosságú "Kyotói folyamat" fennamradása, megerősödése vagy feloldódása lesz a tét. A mostani tudóskongresszus célja a legfrisseb tudományos ismeretek összefoglalása volt a politikusok számára. Mivel még ha szürke résztvevőként is de jelen voltam az eseményen, és most kihasználom friss blogom nyilvánosságát, hogy röviden hírt adjak az eseményen szerzett tapasztalataimról, benyomásaimról. Három évvel a 2007-es IPCC jelentés anyagának zárása után sajnos úgy tűnik, hogy az éghajlat változása minden tekintetben a lehető legrosszabb forgatókönyvek szerint látszik haladni. Egyedül a viszonylag jól előrejelezhtő globális középhőmérséklet az, ami mindenben az elvárásoknak megfelelően alakul. Ezzel szemben áll viszont számos olyan jelenség (pl. a gleccserek olvadása, a tengeri jégmezők feldarabolódása vagy a tengerszintemelkedés), mely még a legborúlátóbb forgatókönyveknél is gyorsabb ütemben látszik előrehaladni. Még aggasztóbb, hogy az új megfigyelések alapján is továbbfejlesztett modellek milyen képet vetítenek elénk a közeljövőben várható változásokról. Modelleredmények szerint például könnyen elképzelhető, hogy az Amazóniai esőerdők helyét száz éven belül egy száraz, cserjés, szavanna-szerű vegetációs öv váltja föl. Egy ilyen átlakulásnak a mértéke és hatása semmihez sem mérhető -- talán egyedül csak a Szahara 4-6000 évvel ezelőtti elsivatagosodásához, mely több virágzó civilizáció pusztulásához vezetett, és amelyet az említett modellek szintén jól rekonstruálni tudtak. A trópusi esőerdők mellett még számos más, nagy kiterjedésű és ma még jól működő ökoszisztéma (tundraövezetek, lápvidékek, korallzátonyok) is veszélybe kerülhet, és ez a folyamat többek között üvegházgázok kibocsátásához és további gyorsuló melegedéshez vezethet. A konferencia tiszteletbeli "elnöke" a koppenhágai egyetem rektorasszonya (maga is természettudós) azzal próbált meg némi optimizmust vinni a szavaiba, hogy igaz ugyan, hogy a fizika, kémia, biológia oldaláról minden eddiginél rosszabbnak tűnik a helyzet, de a társadalomtudományok által bemutatott adaptációs erőfeszítések és a szintén nagy számban felvonuló különféle zöld technológiák azt sugallják: van még remény. A gazdasági válság is számtalanszor előkerült -- az olajcsúcsról viszont, úgy tűnik egyelőre klímás körökben kifejezetten nem akarnak tudomást venni. Lord Nicholas Stern, az egyik jelenlevő híres közgazdász pl. kifejezetten azt állította, hogy a gazdasági válság szerinte kegyelmi időszakát most arra kéne használni, hogy most végzünk el mindenféle zöld beruházást, hiszen most jó beruházni, mivel most a nyersanyagárak amúgy is alacsonyak. Bármennyire nem vagyok gazdasági szakember, és bármennyire is nagy tisztelettel tekintek Stern úrra az éghajlatváltozás témakörének a közgazdasági diskurzus fő sodrába való beemeléséért, ez az érvelés nekem erősen sántított. Érdekes színfoltja volt még az eseményeknek, és talán a tanácstalanságot (vagy a közgazdászok megosztottságát?) is jól illusztrálja egy éles szóváltás, mely a nyílt színen zajlott le a már említett Stern úr és egy másik világhíres közgazdász, William Nordhaus között. Nordhaus nem hisz a globális emissziókereskedelmben, és a Kyotói elszámolási rendszert is inkább hókuszpókusznak tartja, mint valódi hatékonyságnövelő tényezőnek -- sőt mivel az emissziókereskedelem sokkal nagyobb szintű nemzetközi koordinációt igényel, mint a szén dioxid világszerte többé-kevésbé egységes megadóztatása, ezért kifejezetten azt állítja, hogy márcsak egyszerű geopolitikai okokból is az adórendszer hatékonyabb (egyszerűbb, lokálisabb, kisebb a "belépési küszöb"). Ezek után Lord Nicholas stern olyan élesen adott hangot az egyetnemértésének, ami már szinte egy lehülyézéssel is felért -- és ha a tömeg zúgásából jól ítéltem meg, a jelen lévő közgazdászok egy jelentős része sajnos vele értett egyet. Kár, mert én amennyire meg tudom ítélni, Nordhaus elég lényeges pontokra tapintott rá, és attól tartok, hogy ezúttal neki van igaza (mondjuk én már egyik megoldásban sem tudok igazán hinni)... Úgy tűnik tehát, hogy amennyire egységesek a természettudósok a probléma okainak, mechanizmusainak és jelentőségének az értékelésében, annyira megosztottak a társadalomtudományok a felkészülés és az alkalmazkodás teendőivel kapcsolatban. De ha még ez nem lenne elég, még nagyobb káoszt véltem felfedezni az alkalmazkodás-felkészülés oldal gyakorlati műszaki-technológiai részével kapcsolatban. Itt az egyes technológiákkal kapcsolatban egyszerre voltak jelen a hurrá-optimisták ("itt van a megoldás, már csak meg kell csinálni") és az aggódó szkeptikusok, akik egyenként rámutattak az egyébként nagyszerűnek mutatkozó megoldások gyenge pontjaira. Talán a szponzorok mindent kitöltő jelenlétének és a pazar körülményeknek (én nem voltam még ilyen elit konferencián) is hála, azért inkább a mérsékelt optimizmus irányába billent az általános hangulat -- legalábbis én így éreztem, de osztani már nem igazán tudtam. A kongresszus végére azért a legfontosabb dolgokban: a folyamatok irányát, a kockázatok mértékét, és a feladatok nagyságrendjét illetően azért helyreállt az összhang. A legprominensebb résztvevők kis csapata által megfogalmazott üzenet szerint az éghajlatváltozás a következő évtizedekben olyan mértékű kockázatot jelent az emberiség számára, amellyel szemben megengedhetetlen a tétlenség. Nincs, nem lehet többé passzív, "business as usual" megoldásokat keresni -- ez az út a gazdasági válság mellett a fenyegető éghajlati válság miatt is zsákutca. Mindenképpen új utakra és új megoldásokra van tehát szükség -- a jövő nem lesz már olyan, mint amilyennek megszoktuk.

Tovább...

Egy általános diagnózis

Íme első blogbejegyzésem, melyben korunk legfontosabb válságjelenségeit próbálom meg összekapcsolni: a gazdasági válságot, az éghajlatváltozást, az egyelőre csak viszonylag szűk körben "népszerű" olajcsúcs-elméletet, valamint azt az ökológiai válságot, melyet Földünk élővilágának egyre gyorsuló eltűnése okoz. Ezek mindegyikéről szeretnék majd a későbbiekben részletesebben is írni, hiszen külön-külön is megérnek nemcsak egy, hanem akár több misét is. Most azonban a részletekbe való túlzott elmélyedés nélkül, a gyökerek felől megközelítve próbálom megtalálni mi az ami a közös a fenti válságjelenségek körében. Ehhez az ökológiai közgazdaságtan eszköztárát, és azon belül is az egykori Világbanki közgaszdászból neves ökológiai gazdásszá előlépett Herman Daly műveit hívom segítségül. Társadalmunk felfokozott anyagcseréjét Földünk önszabályozó rendszerei már nem nagyon képesek elviselni. Az hogy hogyan és miért alakult ez így ki, igen összetett és sokrétű. Társadalmi belső folyamataink összehangolására sikerült egy igen-igen hatékony rendszert kitalálni: ez a (piac-)gazdaság. Ez az a rendszer, amely a rendelkezésre álló erőforrásokat az azokra igényt tartó egyedek és csoportok, valamint a lehetséges felhasználási célok között kifinomult módon elosztja. A folyamat eredményeképpen egyfajta egyensúly jön létre, melyben többé-kevésbé mindenki megtalálja a pozícióját, és feladatát, és ami a nagy csoda: a rendszer önfenntartó. A legtöbb közgazdaságtan tankönyv így mutatja be a piacgazdaság alapvető működési sémáját:

Íme tehát egy működőképes rendszer, mely beszabályozva önmagát, hosszú távra megoldja az emberiség boldogulását – tartják a neoliberális közgazdaságtan szószólói. Igaz, vannak még átmeneti nehézségek – ismerik el – például a javak elosztása körül, de ezek nem alapvető problémák, idővel a piac majd beszabályozza ezeket is, mint ahogy már annyi mindent megoldott. Nézzük csak meg a két évtizede még brutális szegénységben elakadni látszó Kínát vagy Indiát például – érvelnek. A növekedés majd segít. Sőt a rendszer jelenleg elterjedt („neoliberális”) formájának lételeme a növekedés, ugyanis ez a „garancia” a jövendőbeli teljesítmények hitel formájában való megelőlegezésének a hátterében, mely az egész elosztási folyamat egyik kulcseleme. A „növekedve fejlődés” csodálatos gépezete azonban – mint ahogyan a kibontakozóban lévő példátlan gazdasági válság is figyelmeztet erre bennünket – elakadni látszik. De hol lehet a hiba a rendszerben?

A valóság az, hogy ez a neoliberális gazdasági modell sajnos jelentős elhanyagolásokat tartalmaz. Olyan elhanyagolásokat, melyek a rendszer megalkotásakor még talán racionálisnak tűnhettek, azonban időközben, éppen a rendszer működésének következtében egyre nagyobb mértékű „hibát” vittek a rendszerbe. A társadalom és a gazdaság ugyanis nem egy légüres térben létezik és növekedik, hanem ezer szálon kötődik a körülvevő természeti környezethez, mely maga is egy bonyolult fizikai, kémiai és biológiai visszacsatolások sokaságát tartalmazó önszabályozó ökológiai rendszert alkot (vagy ha úgy tetszik, egymásba ágyazott rendszerek sokaságát). A befoglaló nagyobb rendszerhez energia és anyagáramok sokasága köti:

Ezt a modellt szemlélve már nyilvánvaló, hogy hogyan sodorhatja kitartó növekedéssel mélységesen kritikus helyzetbe magát az emberiség:

Mint látható a társadalmunk alapjában két oldalról kerül kapcsolatba a természettel: forrásként és nyelőként. Ez egyben azt jelenti, hogy a növekedésünk határaival is alapjában ezen a két oldalon kerülhetünk összeütközésbe, és sajnos, mind a kettő bekövetkezett. Forrásoldalon itt az energiaválság: legfontosabb energiaforrásaink, a fosszilis energiahordozók kiapadóban vannak, és nincs sok remény a helyettesítésükre. Nyelő oldalon pedig a légkör széndioxid-befogadó képességét lépjük túl egyre veszélyesebb mértékben, felborítva ezáltal a globális ökológiai rendszer egyik legfontosabb önszabályozó mechanizmusát, mely a Földgolyó éghajlatát beállította és emberi időléptékben stabilan tartotta. Ha tehát a növekedési határok megközelítésének tünetei kell legyenek, akkor határozottan állíthatjuk, hogy itt vannak a tünetek, ezek szerint a határok sem lehetnek már messze… És az említett két tünet mellett mindjárt adódik egy harmadik is: mi történik vajon a gazdasággal, ha növekedni szeretne, de határokba ütközik? Pl. szeretne elvenni a természetből, de már nem tud annyit, amennyit szeretne? Nos, ekkor csökken a növekedés üteme, és ezáltal összeomlik a növekedésbe vetett hit. Ez pedig a hiten alapuló befektetések (hitelpiac), és (mivel a jelenlegi rendszerben ennek a részelemnek kulcsszerepe van az egész gazdaság szempontjából) az egész gazdaság összecsuklásához vezet. A negyedik fő válságtünet pedig a bolygó „megmaradó” gazdaságon kívüli részéhez kötődik. Itt vajon mi fog történni az egyre növekedő emberi gazdaság hatására? Nyilván, ahogyan a társadalmi gazdasági rendszerünk egyre nagyobb teret és egyre több forrást elvon a természetes ökoszisztémáktól, azok úgy fognak egyre leromlottabbakká, szegényebbekké és egyre egyszerűbbekké válni. Ez a degradáció ma például a biológiai sokféleség minden szinten vészesen felgyorsult pusztulásaként érhető tetten. És ahogyan az elszegényedő ökológiai rendszerek egyre kevésbé képesek korábbi funkcióikat betölteni, és úgynevezett ökoszisztéma szolgáltatásokat közvetíteni az emberiség számára, ez mind a forrás- mind a nyelőoldalon további zavarokat tud okozni az emberi társadalom és gazdaság működése szempontjából. Íme, tehát így fonódik össze napjaink „top 4” globális problémája ugyanaköré az alapvető ok köré: kinőttük a Földet. Irodalom: 1. Daly, H. E. (2005). Economics in a full world. Scientific American, 293(3), 100-107. [pdf] 2. http://www.adbusters.org/magazine/81/the_crisis.html

Tovább...