Csatolt rendszerek összeomlása

David Clarke 2008-as írásának szabad fordítása, amely azonban aktuálisabb, mint valaha – fordítás általam

A közelgő olajcsúcs várható következményeit sokan sokféleképpen képzelik. Vannak, akik szerint a társadalmunk és gazdasági berendezkedésünk drasztikus mértékű hirtelen összeomlására kell felkészülnünk. Jómagam már számos esetben hangoztattam, hogy nem osztom teljesen ezt a véleményt. Nyilvánvalóan számottevően meg fog változni az életünk, ez a folyamat azonban egy fokozatos lassú folyamat lesz – gondoltam sokáig. Egészen addig, amíg a véleményem részleges felülvizsgálatára nem késztetett egy jelentéktelennek tűnő közelmúltbeli esemény.

Munkahelyem belső számítógépes hálózata már egy ideje nem működött rendesen. Az emailjeimhez és az internethez való hozzáférésem teljesen megbízhatatlanná vált. A rendszer hol működött, hol nem: teljesen kiszámíthatatlanul billegett a „működő” és a „nem működő” állapot között. A két állapot közötti váltás mindig egy pillanat műve volt, ami arra figyelmeztetett, hogy egy rendszer összeomlási sebessége gyakorlatilag megegyezik annak „normális” működési sebességével. Az összeomlás „szélessége”, „mélysége” viszont egy sor olyan tényezőtől függ, mint pl. a rendszert érő terhelés, vagy a más rendszerekkel való összekötöttség, beágyazottság mértéke.

A probléma végül is megoldódott. Mint kiderült, az intranet egyik gépén sérült meg a hálózati kártya meghajtóprogramja, és ez okozta a rendszerhibákat.

Mindennek a hatására egy nagy kérdés merült fel bennem. Az internet protokollt eredetileg úgy tervezték, hogy egy olyan robusztus, redundáns és megbízható rendszert alkosson, mely akár még egy atomtámadás (és ezáltal a rendszert alkotó számítógépek tömeges kiesése) után is képes megőrizni a működőképességét. Hogyan lehetséges akkor mégis az, hogy egy az internet protokollon alapuló, több ezer számítógépből álló hatalmas rendszert egyetlen gép egyetlen szoftverének hibája így össze tudjon omlasztani?

A válasz egyszerű: költséghatékonyság.

Meg lehetett volna úgy is építeni a munkahelyi hálózatunkat, hogy az egy megbízható és reziliens rendszert alkosson. Ehelyett azonban a hálózat kialakításakor a (költség)hatékonyság, a takarékosság elve volt a fő szempont. Intranetünk, mint minden számítógépes hálózat, egymással szoros kapcsolatban álló, de alapjában önálló részegységek (alrendszerek) rendszere. A hatékonyság szempontja miatt a kiszolgáló alegységek mindegyike magas leterheltséggel működött. Így lehet az, hogy amikor egyetlen részegység egy részegysége elromlott, akkor nem volt, ami átvegye a feladatát, és a kialakuló zavar végül az egész rendszert működését felborította.

Mostanában sokszor figyeltem meg hasonló folyamatokat. Volt például tavaly egy jelentős áramszünet a városunkban. Egy délután, amikor az elektromos hálózat terheltsége a csúcson volt, egyetlen kis hiba összeomlasztotta az egész rendszert.


A homokdomb mint modell

A komplex rendszerek összeomlásának kérdésköre tudományosan is megközelíthető, és mindez érdekes összefüggések felismerésére vezethet. Az egyik kísérleti modellezési lehetőség mindannyiunk számára ismerős lehet, aki gyerekkorában szeretett a homokozóban játszani. Ehhez nem kell más csak egy kis vödör száraz homok. Építsünk egy kupacot felülről apránként adagolva a homokot. Egy idő után kisebb-nagyobb lavinák fognak képződni a kupac oldalában. Ezek sokszor egész kicsik, míg néha akár a kupac teljes egészére is kiterjedhetnek, és az egyes lavinák mérete és kiterjedése teljesen véletlennek, előrejelezhetetlennek tűnik.

A kérdés operatív megközelítésére Per Bak mutat egy példát a (magyarul sajnos nem hozzáférhető) „How Nature Works” (kb. „Így működik a világ”) című könyvében. Létezik egy kritikus lejtőszög, amelynél a homokkupac nem válhat meredekebbé. Ott indulnak be a kis lavinák, ahol ennél a szögnél meredekebbé válik a lejtő. Képzeletben színezzük pirosra homokkupacunk azon lejtőit, ahol már eléri a lejtő meredeksége a kritikus szöget. Egy ilyen színes homokdomb oldalán kis piros csápokként jelennének meg azok a területek, melyek már a lavina kialakulásának a határán vannak. Ha egy ilyen területre pottyantunk egy homokszemet, az elkerülhetetlenül lavinához vezet. Hogy mekkora lavinához, az a piros csáp méretétől függ. Ha egy csáp kicsi és elszigetelt, akkor az ott kialakuló lavina is kicsi és elszigetelt lesz. Ha azonban a piros területek behálózzák a homokdomb teljes felszínét, akkor várhatóan a lavina is nagy területet fog érinteni.

Ugyanez a megközelítés a munkahelyi hálózatunk működésének a megértésére is alkalmazható. Amikor egy hálózati útvonal túlterheltté válik (azaz „pirosra színeződik”), akkor egy jól megtervezett rendszerben a további forgalom automatikusan más útvonalak irányába helyeződik át. Ha a rendszerben vannak még redundáns útvonalak és tartalék erőforrások, akkor ez nem probléma. De a mi rendszerünk esetében ilyenek nem voltak. A néhány szóba jöhető alternatív útvonal ugyanúgy túl volt terhelve. És ahogy az összes lehetséges útvonal „pirosba váltott”, a következő „homokszem” hatására a rendszer összeomlott.

A folyamat részletes megértése nagyon fontos. Egy komplex rendszer összeomlasztásához négy fő lépésre van szükség:

1. Készíts egy rendszert (pl. kisebb alrendszerek megfelelő hálózatba kapcsolásával)
2. Ha a rendszer egy része túlterheltté („pirossá”) válik, akkor a hálózati kapcsolatok segítségével tereld a további terhelést a rendszer más, még tartalék kapacitásokkal rendelkező részei irányába.
3. Folytasd mindezt egészen addig, amíg a rendszer minden része pirossá nem válik.
4. Adj még egy kis terhelést a rendszerre.

Amikor a homokot szórtunk a kupacra, a homokszemek véletlenszerűen hullottak a rendszer különböző meredekségű részeire, és így a kialakuló lavinák megjelenése és mérete is véletlenszerűnek tűnt. Ha azonban monitorozni tudjuk a rendszer terheltségi állapotát (pl. látjuk, hogy a homokdomb mely részei váltottak már pirosba), akkor a terheléseket ügyesen a még tartalék kapacitásokkal rendelkező részekre tudjuk irányítani. Ily módon rövid távon elkerülhető a lavinák kialakulása. Hosszabb távon azonban ezáltal csak elodázzuk (és fokozzuk) a problémát, hiszen ahogy a rendszer egyre nagyobb része vált pirosba, előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik egy sokkal súlyosabb, a teljes rendszer romba döntésével fenyegető lavina kialakulása.

Vagy másképpen fogalmazva, ha a terhelések növekedésére a jövőben is számítanunk kell, további kapacitásokat azonban nem tudunk adni a rendszerhez, akkor érdemes elgondolkodni, hogy nem járnánk-e jobban, ha inkább hagyjuk kialakulni a spontán véletlenszerű kis lavinákat a pusztító nagy lavinák elkerülésének a reményében.

A világ pénzügyi piacain jelenleg (2008 januárjában – ford. megj.) tapasztalható helyzet szintén ezt az összefüggést tükrözi. A piac egy sor „befektetési terméket” hozott létre, melyek segítségével a jelzáloghitelezés kockázatai (és remélt hasznai) megoszthatóvá váltak. Ezen eszközök kereskedelme a különböző befektetők között a kölcsönös függések egy komplex rendszerét hozza létre a kockázatok elosztására. A termékeket megvásárló befektetők, úgy érezték, hogy biztos fedezettel rendelkező eszközöket vásárolnak. Nem vették észre, hogy mivel bizonytalan értékkel rendelkező adósságok alkotják a fedezetet, saját biztonságuk (fizetőképességük megőrzése, „túlterheltségük” elkerülése) érdekében további „tartalékkapacitásokat” (likviditást) kell biztosítsanak a hitelek esetleges csődjének esetére. A pénzügyi rendszer egyes szereplői észrevétlenül túlterhelődtek kockázattal, „pirosba váltottak”. Mindennek következtében a csődök formájában megjelenő terhelések most elkezdtek végiggördülni a pénzügyi kapcsolatok komplex hálózatán, összeomlással fenyegetve az egész globális pénzügyi/gazdasági rendszert.


Az emberiség energia-rendszere

Most ugyanezt az analógiát egy kicsit továbbjátszva, vizsgáljuk meg azt is, hogy mit jelent mindez az olajcsúcs és a globális energiahelyzet szempontjából.

Az elmúlt évtizedekben egyre a hagyományosan a kitermelés zömét nyújtó könnyű és édes kőolaj hozzáférhetősége kezdett kissé problémásabbá válni. Mintha megtorpant volna e hagyományosan csak „kőolaj” néven nyersanyag kitermelésének a növekedési üteme. Válaszképpen a szakma fokozatosan elkezdett kőolaj helyett „folyadékokról” (liquids) beszélni, melybe a kőolaj mellett már számos, egyre elterjedtebben használt kőolaj-helyettesítőt is beleértettek, mint pl. a cseppfolyósított földgázterméket (LNG), a kátrányhomokból finomított szintetikus üzemanyagokat, vagy a bioüzemanyagokat.

Mindez lényegében azt jelentette, hogy amikor a gazdaságunk „kőolaj-alrendszere” pirosba váltott, akkor a növekvő folyékony üzemanyagigényünk kielégítése érdekében a terhelések egy részét más szektorok irányába kezdtük el átterhelni.
A terhelések egy részét például a bioüzemanyagok segítségével a mezőgazdaságra vezettük át. A mezőgazdaság és az energiaszektor már korábban is össze volt kapcsolva, hiszen a traktorok üzemanyagot fogyasztanak, így a modern nyugati mezőgazdaság leállna üzemanyag nélkül. A bioüzemanyagok megjelenésével a függés kétirányúvá vált. Képletesen szólva: amíg korábban olajat használtunk arra hogy élelmiszert állítsunk elő, ma már élelmiszert használunk arra, hogy olajat állítsunk elő (vagyis pontosabban helyettesítsünk).

A cseppfolyósított földgáz és kőszéntermékek további kapcsolatokat hoznak létre további lehetséges energiaforrások irányába. Ahogy ez a kapcsolat megerősödik, és újabb terhelések jelentkeznek, a kapcsolt rendszer bármelyik komponensében bekövetkező hiány a rendszer további komponenseiben is hiányokat idézhet elő. Sőt bizonyos mértékig mindez már be is következett.

A kátrányhomok, a bioüzemanyagok és még néhány további helyettesítő nagy területre kiterjedő intenzív előállítása egy további meglepő kapcsolatot hozott létre az energiaszektor és a környezet állapota között. Ez a kapcsolat számos formát felvehet, de az alaphelyzet miden esetben ugyanaz. A könnyű és édes kőolaj sokkal koncentráltabb, tisztább és hatékonyabb energiaforrás, mint a szóba jöhető alternatívák. Ennek megfelelően adott mennyiségű kőolaj kiváltása lényegesen nagyobb környezetterheléssel jár (pl. vízszennyezés, CO₂ kibocsátás, élőhely-pusztítás formájában). Ez az új kapcsolat további fenyegető visszacsatolásokat jelenthet az egész rendszerre nézve. Amennyiben például a kőolaj-helyettesítők fokozódó használata környezeti katasztrófához vezet, akkor ez a mezőgazdasági termelés, az energetikai infrastruktúra, vagy a gazdaság egészének állapotán keresztül további alrendszereket billenthet át nem működő állapotba.

A pénzügyi-gazdasági rendszer kiemelt szerepet játszik ebben az egész folyamatban. Ha az energiaszektor, a mezőgazdaság és a környezet egy nagy komplex rendszer három fontos alrendszerének tekinthető, akkor a globális pénzügyi rendszer egyszerre tekinthető állapotfigyelő (monitorozó) eszköznek és a kommunikációs csatornájának ebben a rendszerben. A pénzügyi rendszer egyik fő feladata hogy jeleket továbbítson a gazdasági élet szereplői között, és koordinálja a korlátozott mértékben rendelkezésre álló erőforrások elosztását a mindig nagy bőségben jelen levő lehetséges felhasználási célterületek között. Ha ez a rendszer nem működik rendesen, akkor nem remélhetjük, hogy más alrendszerek (pl. az energiaszektor) kapacitásproblémáira időben és megfelelő mértékű erőforrások hozzárendelésével (beruházásokkal) reagáljon a világ.

Ha a nagy rendszer valamely részében „túlterheltség” alakul ki (pl. egy földgázmező hirtelen kiesésével a gáztermelés hirtelen lecsökken), akkor a pénzügyi rendszer az árak hirtelen változásával jelzi ezt a változást. A rendszer más részei ekkor, ha tudják, átveszik a terhelés egy részét (pl. a világ más részeiről próbálnak gázt szerezni, biogáz-üzemeket hoznak létre, vagy gázüzemű erőművek helyett más típusúakra helyezik át az áramtermelés súlypontját). Az internet protokollal összehasonlítva azonban ez a rendszer sokkal megbízhatatlanabbul működik. A rendszer tehetetlensége gyakran túl lassú válaszokat eredményez. A zajok mennyisége nagy, a jelek sokszor elvesznek a gazdasági ciklusok, stb. által okozott zajokban. A hibás üzenetek nem kerülnek felülvizsgálatra és korrekcióra, és így tovább.


Az összeomlás sebessége

Az eddigiek fényében világos, hogy a kapacitásokat meghaladó energia-igények önmagukban várhatóan nem vezethetnek a rendszer azonnali összeomlásához. A maximális kapacitáson működő olajkutak egyszerűen csak továbbdolgoznak maximális kapacitáson. Ahol mindez első körben problémákat okoz, az a világ pénzügyi gazdasági rendszere. A kereslet és kínálat egyensúlyának felborulása olyan jeleket indít el a gazdaságban, melyek a terhelések egy részének áthelyeződéséhez vezetnek, ameddig ez lehetséges. A fennmaradó feszültségek a terhelések viszont torzítják és destabilizálják a pénzügyi rendszert, és hamis jeleket indítanak útnak. Mindennek eredményeképpen a kapacitások bővülésének vagy az infrastruktúra karbantartásának a hiánya természetesen az energiaszektor összeomlásához is vezethet. Ez azonban egy viszonylag lassú folyamat.

A nagy rendszer egyetlen részegysége, mely viszonylag gyors összeomlásra képes, az a pénzügyi rendszer. Viszont mivel ez az alrendszer biztosítja a működtetést és a kommunikációt a többi alrendszer számára, a pénzügyi rendszer gyors összeomlása símán maga alá képes temetni az egész nagy rendszert.

De vajon bekövetkezhet-e egy ilyen nagy hirtelen pénzügyi összeomlás? A kőolajtermelés hirtelen leállásához egy hatalmas, a 30-as évek nagy világválságánál jóval mélyebb összeomlás lenne szükséges. A pénzügyi rendszer sebessége nagyságrendekkel nőtt az elmúlt évtizedekben, de még mindig számos fék és ellensúly található a rendszerben, amelyek egy elharapódzó válságot segíthetnek idejében megállítani, vagy legalábbis lefékezni. A nagy gazdasági világválság annak idején több év alatt tudott csak teljesen elmélyülni. Még a mai elektronikus technológiákkal teletűzdelt világunkban sem várható azonban, hogy a globális pénzügyi rendszer egyik napról a másikra teljesen összeomoljon.


Az összeomlás szélessége

Az összeomlás továbbterjedését egyik alrendszerről a másikra annak mértéke, és a rendszerek közötti kapcsolat erőssége határozza meg. A kialakuló lavina annál szélesebb körű lesz, minél több egymással szorosan összekapcsolt alrendszer érte már el kritikus állapotot a folyamat elindulásának a pillanatában. Ez az a pont, ahol számomra ijesztővé kezdenek válni a dolgok.
A világ kőolajtermelése már egy ideje csúcskapacitáson dolgozik, ennek számos jele volt már. A világ élelemiszer-ágazata is óriási problémákkal küzd: a világ gabonakészletei rekord alacsony szinteken vannak, és a tartalékok további csökkenése várható. És mi a helyzet a környezettel? Többek között például az éghajlatváltozás folyamata jelzi, hogy a környezet is túl van már a „kapacitása” határain, és nem képes káros következmények nélkül befogadni az általunk kibocsátott terheléseket.

Az eddigieknek megfelelő perspektívában szemlélve mindez arra utal, hogy civilizációnk nagy rendszere már hanyatlásnak indult. Mind a három bemutatott kulcsfontosságú szektor már „pirosban van”, azaz elérte kapacitása határait. Ha feltehetjük, hogy e nagy rendszer karakterisztikus működési frekvenciája néhány év, akkor azt mondhatjuk, hogy az összeomlás már folyamatban van, és mindazok a látszólag váratlan változások, amelyeket most látunk és megélünk a világban, tulajdonképpen ennek a lassú de megállíthatatlan folyamatnak a tünetei.

Az összeomlás első feltűnő jelei, a pénzügyi rendszerben kell hogy jelentkezzenek. A kőolaj árának emelkednie kell – mint ahogy ezt láttuk is. Az élelmiszerek árának is emelkednie kell – mint ahogy ezt is láttuk. Erőteljes piaci perturbációk és ingadozások várhatók. A fokozatosan leértékelődő környezet „beárazására” tett kísérletek. Hmmmm…


Összefoglalás

Mindent összevetve, sajnos valóban reális lehetőség van egy széleskörű összeomlás bekövetkezésére. Még mindig fenntartom azt az álláspontomat, hogy egy hirtelen összeomlás nem valószínű. De egy már folyamatban lévő összeomlás is könnyen tűnhet hirtelennek, amikor egyszer csak észrevesszük azt és rádöbbenünk, hogy mi is történt.

Készült David Clarke 2008-as írása alapján, kisebb didaktikai és szerkezeti módosításokkal.

Tovább...

Forgatókönyvek II. – Észak Korea, Kuba

Ez a blogbejegyzés az előző bejegyzésem folytatása, mely egy a közelmúltban az Energy Policy című szaklap hasábjain megjelent cikk főbb tanulságait foglalja össze többé-kevésbé röviden, egy két saját gondolattal kiegészítve. Ez a cikk arra keresi a választ, hogy mégis, milyen választási lehetőségek állnak egy energiaforrásaitól megfosztott energiafüggő társadalom előtt. A szerző három fő történelmi analógiát vonultat fel a kérdés megválaszolására. Az első analógiát, a második világháború küszöbén álló Japán „agresszív fegyverkezési” stratégiája szolgáltatta, mely egy (a későbbiekben bekövetkező) olajembargó megelőzéseképpen katonai hódításokkal kívánta megteremteni a szükséges természeti erőforrásokat az ország energiaéhes ipara és gazdasága számára.

A fennmaradó két történelmi példa esetében az 1980-as évek végén történt egy jelentős külpolitikai esemény, amikor is hirtelen töredékére estek vissza a beérkező olajszállítmányok. Észak Korea és Kuba ekkor egyaránt kommunista irányítás alatt álló a szovjet tömbbe tartozó, de attól földrajzilag többé-kevésbé elszigetelt államok voltak, melyek a Szovjetunió széthullásával egyszerre vesztették el olajszállítmányaik és nemzetközi szövetségeseik jelentős részét. Ez mindkét ország esetében jelentős megrázkódtatásokat és társadalmi gazdasági átalakulásokat vont maga után. További párhuzam, hogy végül is mindkét ország államirányítása sikeresen elkerülte a rendszer összeomlását. Viszont a részletekben mégis óriási különbségek vannak a két ország között. Ahhoz hogy megérthessük, hogy mi eredményezte azt, hogy ez az olyan hasonló körülmények közül kiinduló két ország a későbbiekben ennyire különböző pályát futott be, meg kell értenünk ezeket a részleteket.

Totalitárius leépítés (totalitarian retrenchment) – Észak Korea, 1990-2000

A 80-as évek végéig a phenjani vezetés egy szocialista nehéziparra és nagyüzemi mezőgazdaságra alapuló fejlődési pályát igyekezett követni, melynek fő célja az ideológiai jelszavak szintjén is gyakran hangoztatott "önellátó", világpiaci folyamatoktól többé-kevésbé független "erős" gazdaság megteremtése volt. Mindehhez hatalmas szén- és vízierőművekkel kívánták megtermeteni a hátteret, a döntő mértékben városi lakosság élelmezését pedig nagymértékben gépesített és rengeteg vegyszert használó mezőgazdasági nagyüzemekre bízták.

Amikor 1991-ben Oroszország leállította a támogatott olajszállításokat Észak Korea felé, egyből kiderült, hogy valójában a kőolaj volt a koreai gazdaság Achilles sarka. A vezetés a megmaradt beszállítások döntő részét a saját privilégiumainak a fenntartására, és a hadsereg számára tartotta fenn. Mindeközben az ipari és a mezőgazdasági termelés gyakorlatilag teljesen összeomlott. A traktorok leálltak, nem volt műtrágya, növényvédőszer, a korábbi hagyományos technikák pedig már nem működtek. Friedrichs nagyon érzékletesen mutatja be az egymást erősítő negatív folyamatokat:

A különböző gépek, traktorok, szállítóeszközök mind-mind jelentős mennyiségű üzemanyagot igényeltek. Ha nem volt üzemanyag, nem működtek. Így a közlekedés és a szállítás is akadozni kezdett. Üzemanyag nélkül nem jutottak el a műtrágyák a földekre és a mezőgazdasági termények a lakossághoz. (...) A szénbányászat, a szén szállítása és az erőművek üzemeltetése is rengeteg folyékony üzemanyagot követelt, és ezáltal, bár szén elvileg bőségesen állt rendelkezésre, az elektromos áram szolgáltatása is problémássá vált. Az áramellátás akadozása azonban az öntözőrendszerek fenntartását és a vasúti forgalmat is akadozóvá, bizonytalanná tette. Ez még tovább növelte a szállítási ágazat problémáit, tovább súlyosbítva az energia és az élelmiszer szektorok gondjait is. (…).
Az egymásba ágyazott energia- és élelmiszer-hiány valamint az infrastruktúra gyors pusztulása szinte reménytelen helyzetet alakított ki Észak Koreában. Gyakorlatilag az egész gazdaság romokban hevert. A következmények talán a mezőgazdaságban voltak a leginkább drámaiak, ahol az egyik legnagyobb probléma a talajok termőképességének a rohamos csökkenése volt. (…) Elkeseredett próbálkozásképpen a traktorok kiváltása érdekében a rendszer az igavonó ökrök alkalmazása felé fordult, melyek száma lassú, de határozott emelkedésnek indult. Ez viszont megint csak újabb problémát szült: a traktorokkal ellentétben az állatok maguk is földterültetet igényelnek a táplálékuk megtermelése érdekében, mely tovább csökkenti az emberi élelmiszer termelésére fordítható területek mennyiségét. Az energiaválság mindemellett az emberek jelentős részét a biomassza fokozottabb főzési és fűtési igénybevételére is kényszerítette. A biomassza elégetése azonban csak tovább gyengítette a talajok termőképességét, és ezáltal tovább mélyítette a mezőgazdasági válságot.

A veszélyeket felismerve a vezetés már 1991-ben kampányt indított arról, hogy milyen jó és egészséges a napi kétszeri étkezés. Valójában azonban nem ez, hanem az évtized első éveinek igen kedvező időjárása volt az, ami segített még néhány évig elkerülni, elhalasztani a komolyabb válságot. 1995 után azonban, amikor néhány komolyabb árvíz és aszályos periódus egymás után sorozatban tönkretette az amúgy is gyengének ígérkező termést, beköszöntött az az időszak, ami a Nagy Koreai Éhínség néven vonult be a történelemkönyvekbe. Az éhinség több százezer ember életét követelte.

A nagy éhínség nyilvánvalóan az Észak Koreai sztálinista rezsim komoly kudarcának, működési zavarának tekinthető. A föld országainak döntő többségéhez képest Észak-Korea egy nagyon nyomorúságos hellyé vált. Más szemszögből viszont, ha nem a modern nyugati demokráciák elmúlt húsz évéhez viszonyítunk, akkor már nem biztos hogy egyértelműen kudarcnak tekintendő a phenjani vezetés elmúlt húsz éve. A rezsim, ugyan óriási áldozatok és veszteségek árán, de sikerrel hajtott végre egy gyökeres struktúraváltást a pazarló szocialista nagyiparról egy extrém "takarékos" társadalmi berendezkedésre. Ezáltal pedig sikerült megőriznie saját hatalmát. Amíg Szovjetunió és a kor további kommunista államainak a többsége már rég eltűnt a térképről, a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság még mindig jelen van, sőt a közelmúltban atomhatalommá is sikerült válnia. Bármennyire is visszataszítónak tűnhet nyugati szemmel, a társadalmi és gazdasági rendszer erős politikai és katonai kézzel történő drasztikus átalakítása (leépítése) egy valóságos út lehet, amelyen egy energetikailag megsebzett ország vezetése elindulhat. Ennek az észak-koreai típusú útnak a kulcselemei a központi irányítás, a nemzetközi elszigetelődés és az uralkodó rezsim hatalmának aminden áron, minden eszközzel való megőrzése.

Társadalmi adaptáció (socioeconomic adaptation) – Kuba, 1990-2000

Az 1990-es évek elején Kuba egy az Észak Koreaihoz hasonló diktatórikus vezetéssel és gazdasági szerkezettel rendelkezve csöppent bele egy nagyon hasonló mértékű és jellegű energiaválságba, melynek során néhány év alatt a kőolajszállítmányok kevesebb mint harmadukra estek vissza. A következmények szinte a teljes kubai gazdaságot romba döntötték. Üzemanyag és alkatrészek hiányában mindenütt leálltak a gépek. A közlekedés romokban hevert, a munkások nem tudtak eljutni a munkahelyeikre. Gyakori és kiszámíthatatlan áramszünetek tömege sújtotta az üzemeket és a háztartásokat a sziget teljes területén. Válaszképpen Fidel Castro egyfajta több évig tartó „rendkívüli állapotot” ("período especial") hirdetett ki az országban.

Mindennek ellenére Kubában nem volt jellemző az a fajta tömeges éhínség, amely Észak Koreában bekövetkezett. Míg Észak Koreából erőszakról, bűnözésről és általános reménytelenségről szólnak a beszámolók, addig mindez Kubára egyáltalán nem volt jellemző. Bizonyos mértékig nyilván segítették a kubaiakat a válság mérséklésében a természet adottságai, mint pl. az enyhe éghajlat vagy a turisztikai vonzerő és az ebből származó jövedelmek. De a fő különbség valószínűleg nem ebben volt, hanem inkább a társadalmi kohézióban és abban, ahogy a két állam az állampolgáraihoz viszonyult. A phenjani vezetés a nagyobb politikai kontroll érdekében a társadalom tökéletes atomizálására, a különböző közösségek és kezdeményezések teljes elfojtására törekedett. Ezzel szemben a sokkal emberarcúbbnak bizonyuló kubai vezetés a kezdetektől támogatta a helyi közösségek kialakulását, kohéziójának megerősödését. Bár ennek a folyamatnak mindig is célja volt a befolyásolás és a propaganda terjesztése is, de elvitathatatlanul jelentős társadalmi tőke jött így létre, melyre később a nehéz időkben az egész társadalom támaszkodhatott.

Az alkalmazkodás sikerének egy másik tényezője, hogy Kubában a szocializmus építésének legintenzívebb éveiben sem szűnt meg teljesen a hagyományos háztáji mezőgazdaság. A földművesek közel 4%-a mindvégig meg tudta tartani a földjeit, míg további 11% a közös gazdálkodás egy lazább formájába volt csak belekényszerítve. Mindez pedig a hagyományos tudás túléléséhez vezetett. És 1990-ben a kisebb üzemanyag és kemikália-használattal dolgozó, hagyományos fajtákat továbbvivő kisgazdaságok sokkal reziliensebbnek bizonyultak az energiaválság hatásaival szemben. Mindez pedig kiindulási alapjává válhatott egy alulról szerveződő, de fölülről is támogatott mélyreható rendszerátalakulásnak.

A jelentős mértékben városiasodott Kubában egy-egy szomszédság („barrio”), mint egyfajta falu a városban, sajátos közösségként működött. A családok jellemzően évtizedek óta ugyanazon a helyen élnek. A legtöbb háztartásban több generáció él együtt, és az emberek szoros kapcsolatokat ápolnak szomszédságon belül és kívül egyaránt, és így a nehéz időkben is számíthattak egymásra.

Az emberek összefogásából azután valóságos csoda született. A beton és aszfaltkockák között kimaradt terülteken mindenütt apró, de gondosan művelt kertek jelentek meg. Országszerte kertészeti klubok alakultak a vetőmagok, az ötleteket és a vegyszermentes termesztés során szerzett tapasztalatok cseréje céljából. Ahogy az egyik résztvevő beszámol:

Az első kertészeti klubokat maguk a kertészkedők kezdték el megszervezni amikor a „különleges periódus” elkezdődött. (…) Különös hangsúlyt helyeztek arra, hogy minden családtagot be tudjanak vonni a kert körüli tevékenységekbe. (…) Az egymás közötti együttműködés és kölcsönös segítség elmélyítésére is erősen törekedtünk. Magokat, fajtákat és tapasztalatokat cseréltünk. A mezőgazdasági termelésről tanítottuk egymást. Mindeközben pedig a kialakult közöttünk a kölcsönös segítség és a szolidaritás egyre inkább elmélyülő érzése. (forrás: az idézett Friedrichs cikk)

Mindezt természetesen nem szabad teljesen idealizálni. A Havannai rezsimnek is voltak alapjában önző és rövidlátó politikai céljai a helyi közösségek támogatása, befolyásolása során. A bekövetkező mezőgazdasági szerkezetátalakulást nem ökológiai tudatosság, hanem a egyszerűen szükség szülte. A kubai emberek sem feltétlenül értékelték pozitívan a bekövetkező fordulatokat, és a lakosság egy jelentős része még ma is kifejezetten vágyik, vágyna egy nyugati életforma, életszínvonal lehetőségeire. Az 1990es évek második felétől a gazdasági helyzet javulásával párhuzamosan a kubai mezőgazdaság elkezdett fokozatosan visszatérni az intenzív termesztési technológiákhoz. Mindezek ellenére elvitathatatlan tény, hogy komoly társadalmi összefogással a kubai nép több nagyon nehéz évet is képes volt nagyobb megrázkódtatások nélkül áthidalni. És mindez talán reményt és példát adhat az előttünk álló globális energiaválság tekintetében is.

Tovább...

Forgatókönyvek I. – Japán

Nagyon szeretem a tudományos igényességgel végiggondolt és megírt, de mégis közérthető, valódi problémákra reflektáló cikkeket. Különösen azokat, melyek olyan témákról szólnak, melyekről amúgy jelentőségükhöz képest keveset beszélünk. A közelmúltban épen egy ilyen írásra bukkantam az Energy Policy című szaklap hasábjain Jörg Friedrichsnek, az oxfordi egyetem egy munkatársának a tollából. (Egy alternatív verzió itt látható, egy rövidebb összefoglaló pedig itt olvasható.)

Szerte a világon sokan figyelmeztetnek arra, hogy az emberiség energiafelhasználása jelenlegi formájában nem fenntartható. (Ebben a blogban én is szinte folyton ezt teszem.) Az elemzők jelentős része szerint különösen a kőolajkészletek világszintű fogyása tűnik egy olyan kritikus folyamatnak, mely már a közeljövőben is komoly következményekkel fenyegeti az egész emberiséget. E folyamat hátteréről, a helyzet súlyosságáról, lehetséges következményeiről komoly nemzetközi vita folyik. Jörg Friedrichs cikke e vita egyik kevésbé feltárt pontjához tesz hozzá további szempontokat, azáltal hogy potenciális történelmi analógiákat keres arra, hogy mi történhet egy kritikus erőforrásaitól megfosztott társadalommal. Friedrichs nem vizsgálja az olajkészletek mennyiségét, a csúcs várható bekövetkezésének időpontját, a lehetséges alternatív technológiákat, stb. Ő csak analógiákat keres, hogy ha mégis bekövetkezik a „legrosszabb” akkor tudjuk, hogy mire számíthatunk.

Az analógiakeresés kiindulópontja egy olyan keret-szcenárió, mely szerint a világ kőolajkitermelése évi 2-5%-os ütemben csökken körülbelül két évtizeden keresztül, és nem fog rendelkezésre állni semmilyen egyszerű közvetlen lehetőség a kieső kőolaj kiváltására. Ez a forgatókönyv a legtöbb peak oil témájú elemzés tanulságaival teljesen összhangban van. Ilyen jellegű esemény mindeddig még soha sem következett be a világtörténelemben („a kőkorszak sem a kövek elfogyása miatt ért véget”). Ugyanakkor különböző államok életében, nemzeti szinten, már volt példa a hozzáférhető üzemanyagkészletek ilyen mértékű (és még jelentősebb) megcsappanására. E nemzeti szintű események tanulmányozása segítségével talán megérthető, hogy melyek voltak azok a tényezők, amelyek meghatározták egy-egy az energiahiány miatt kényszerpályára sodródott ország sorsának alakulását.

Friedrichs első történelmi példáját Japánnak a második világháborút megelőzően és annak során követett stratégiája szolgáltatja.

Agresszív fegyverkezés (predatory militarism) – Japán, 1918-1945

A második világháború végére Japánban olyan mértékű üzemanyaghiány alakult ki, hogy Tojo miniszterelnök 1945 szeptemberi öngyilkossági kísérlete után alig lehetett egy működőképes gépjárművet találni, hogy kórházba szállítsák őt. A Japán haditengerészet végső kétségbeesésében fenyők gyökereit próbálta meg üzemanyag előállítására felhasználni – kevés sikerrel. A Japán légierő hírhedt kamikaze akcióinak is az egyik mozgatórugója is az üzemanyaghiány volt: ily módon nagyobb egyszeri hatást lehetett elérni a hosszabb távon úgyis fenntarthatatlan gépállománnyal, ráadásul az üzemanyaggal is lehetett valamennyit spórolni (elég volt csak az odaútra megtankolni a támadó gépeket).

A háború végére kialakult helyzet tulajdonképpen az önbeteljesítő jóslatok tipikus esete volt. Az első világháború legfontosabb tanulsága ugyanis az volt a japán katonai vezetés számára, hogy egy erőforrások és nyersanyagok nélküli ország egy háborús helyzetben hosszabb távon mindenképpen vesztésre van ítélve. Az ásványkincsekben meglehetősen szegény szigetország ezért, nem kívánva lemondani a nagyhatalmi ambícióiról, egy olyan hosszú távú stratégiát tűzött ki maga elé, melynek célja egy Japán vezetés alatt álló erős és önellátó Kelet-Ázsiai blokk kialakítása volt.

Az 1930-as években Mandzsúria, majd később Kína véres megszállásával Japán a tettek mezejére lépett. A japán hadvezetés azonban bizonyos értelemben nem túl bölcsen választotta meg katonai célpontjait. Amíg az elfoglalt területek élelmiszerből, kőszénből és vasércből bőséges készleteket ontottak magukból, addig folyékony üzemanyagokból szinte semmit nem termeltek. Ily módon az elfoglalt területek gyakorlatilag csak még inkább megnövelték a „Japán birodalom” függőségét a külföldi (ebben az időben zömében amerikai) olajszállítmányoktól. Japán számára a kaliforniai olaj egyetlen alternatívájának a holland és brit kelet indiai gyarmatok (Borneó és Szumátra) elfoglalása tűnt.

Japán növekvő agresszivitása és az egyre szaporodó érdekkonfliktusok következtében az addig meglehetősen elnéző amerikai vezetés fokozatosan valódi gazdasági szankciókat vezetett be a terjeszkedő szigetországgal szemben. Az esetleges amerikai embargó fenyegető réme és az európai események miatt emelkedő kőolajárak mind egyre vonzóbbá tették a déli terjeszkedés opcióját a japán hadvezetés számára. Így amikor 1941-ben végül tényleg bekövetkezett már jó ideje várt teljes körű embargó, Japán mindezt egyfajta hadüzenetnek vette, és elindította déli offenzíváját. Mindenek előtt azonban egy váratlannak tűnő és később nagyon elhíresült „megelőző csapást” tett az amerikai hadiflottára annak érdekében, hogy oldalról bebiztosítsa magát a Kelet-Indiai szigetvilág megtámadása előtt.

A történet vége ismerős, a részletek brutálisan kegyetlenek. A felismert összegfüggések nem magyarázzák meg, csupán érthetőbbé teszik Japánnak a második világháború előtt és után követett politikáját. És különösen nem adnak felhatalmazást az elkövetett bűnökre. Japán egyértelműen katonai agresszorként lépett föl, és még ha esetleg bizonyos szempontból kényszerpályán sodródott is az ország, ez egy tudatosan választott kényszerpálya volt. És bár Japán esetében az agresszió nem bizonyult eredményes stratégiának az energiaválság hosszútávú leküzdésére, mindez nem zárja ki hogy a jövőben olyan államok, melyek hasonló szituációba kerülnek hasonló pályát válasszanak. Ki tudja.

Itt akár véget is érhetne ez a történet, de ha tovább gondoljuk, akkor újabb érdekes kapcsolódási pontokat találhatunk a mai kor, a mai világ problémái felé. A fentebb részletesen leírt alaphelyzetből kiindulva azonban a mai Japán társadalom és gazdaság számos sajátossága is jól megérthetővé válik. Például az, hogy miért éppen Japán a világ harmadik legnagyobb atomerőmű kapacitásával rendelkező állama (az USA és a természeti erőforrásokban szintén nagyon szegény Franciaország után).

Az, hogy a nyersanyagok és az energiahordozók hiánya egyúttal komoly kulturális hagyományokkal és kifinomult társadalmi intézményrendszerrel találkozik, részben megmagyarázza Japán korai és mélységes elköteleződését a szabad piac, a globalizáció és kifinomult technológiai megoldások iránt. Mindezek sikeresen változtatták ezt az államot a jelenlegi nemzetközi pénzügyi és gazdasági rendszer egyik legerősebb bástyájává. És ezáltal az is érthetővé válik, hogy hogyan indíthat el egy ezt az országot ért közelmúltbeli természeti, társadalmi és gazdasági katasztrófa nemzetközi szinten is tovagyűrűző veszélyes folyamatokat, melyek az egész globális társadalmi gazdasági rendszer destabilizálódásához vezethetnek. (Persze nem önmagukban – ha egészséges lenne a rendszer, akkor mindettől még nem lenne semmi baja. De ez már egy másik történet. Ennek a Friedrichs cikke nyomán történelmi analógiákat bemutató bejegyzésnek pedig hamarosan folytatása következik…)

Tovább...

A csapda

Már régóta adós vagyok azzal, hogy példát nyújtok a természeti-társadalmi-gazdasági problémák egy olyan halmazára, melyek együttesen megoldhatatlan komplexet jelentenek a jelenlegi társadalmi-gazdasági berendezkedésünk és problémakezelési mechanizmusaink számára. Az alábbiakban megpróbálom ezt, bár hozzá kell tennem, bármennyit is pepecseltem az alábbi poszttal, nem vagyok teljesen elégedett az eredménnyel. Nehéz ez a téma, minden szempontból.
Számos "a rendszerből kifelé mutató" problémahalmaz létezhet, és állítom (egyelőre különösebb bizonyítás vagy bizonygatás nélkül), hogy a világban ma egyre inkább eluralkodni látszó természeti, társadalmi és gazdasági válságtünetek mögött is ilyen problémahalmazok állnak. Ez abban nyivánul meg, hogy az egyik probléma kezelésére foganatosított intézkedéseink a rendszer valamely más pontján viszont újabb problémákat idéznek elő. (Minden igyekezetem ellenére nem tudom megállni azért, hogy ne linkeljem ide a kedvenc esszéim egyikét.)
Na lássunk hát egy ilyen problémaláncolatot -- talán éppen azt, amely a leghamarabb és a leginkább közvetlenül fenyegeti az emberiséget globális "biliborítással":

1. Földünk kőolajkészletei jelenleg "merülnek ki" (azaz pontosabban: a kitermelésük nem fokozható, elkerülhetetlenül csökkenni fog)
2. A kőolajnak (és a további fosszilis energiahordozóknak) nincsenek reális alternatívái
3. A mai társadalmi-gazdasági berendezkedésünk működése teljesen energiafüggő (sőt, pontosabban az energiabázis növekedésétől függ!)

Mindhárom említett pont önmagában is egy-egy meglehetősen komplex, de azért nem áttekinthetetlen terület, melyről az interneten számos jobbnál jobb írás, értékelés, statisztika, stb. található. Tőlem most annyi telik, hogy logikus vázlatpontok (mintegy tézisek) sorozatába szedem az összefüggő problémák esszenciáját. Akiben kérdések merülnek fel, azt bátorítom, hogy olvasson utána. Ennek elősegítésére, már az egyes tézisekhez is igyekszem némi háttéranyagot nyújtani (az érdeklődő olvasók némi google-özéssel további háttéranyagok garmadáját találhatják az interneten, minden pont mellet, pro és kontra is). Lássuk tehát:

1. Földünk kőolajkészletei jelenleg "merülnek ki" (azaz pontosabban: a kitermelésük nem fokozható, elkerülhetetlenül csökkenni fog)
   
   1. A fosszilis energiahordozók csak korlátozott mennyiségben állnak rendelkezésre a földkéregben, fogyásuk már a kitermelésük megkezdésekor elkezdődött.
   2. Földünk konvencionális kőolajkészleteinek jelentős részét (a becslések többsége szerint megközelítőleg a felét) mára már elhasználtuk.*
      
      1. Az ismert kőolajkészletek kitermelés miatti fogyásának üteme ~1980 óta meghaladja azoknak az új felfedezések miatti gyarapodásának ütemét.
   3. Mint annyi mindenből, kőolajból is először a könnyen hozzáférhető és jó minőségű készletek kerültek kitermelésre, azaz a hátralévő 50% az első 50%-nál csak sokkal nehezebben (nagyobb energiaráfordítással, környezeti kockázattal, stb) termelhető csak ki. *
   4. Az egyes kőolaj és földgázmezők kitermelési ütemének fizikai korlátai is vannak. Ezek azt eredményezik, hogy a kitermelés csak körülbelül az eredeti készletek felének elfogyasztásáig fokozható, ezután viszont mindenképpen csökkenésnek indul. A készletek második fele már csak lassuló ütemben, hosszú idő alatt fokozatosan hozható felszínre. Nagyobb tartományok (pl. egyes országok, kontinensek) vagy akár az egész Föld kőolajtermelése ugyanilyen mintázatot követ.*
   5. Van egy kitüntetett pillanat, amikor a kőolaj-kitermelés világszinten tetőzik. Ez a pillanat (kb.) most van.
      
      1. Tény, hogy az eddigi legnagyobb olajkitermelés 2008 júliusában volt, napi 74,7 millió hordó kitermelési csúccsal, mely azonban csak minimálisan haladta meg a 2005 májusában mért korábbi kiermelési csúcsot. * *
      2. A Föld legjelentősebb kőolajmezőinek és kőolajkitermelő országainak többsége jelenleg már dokumentáltan hanyatló fázisban van.* *
      3. Tényleges geológiai adatokon, geofizikai és statisztikai modelleken nyugvó elemzések alapján a globális olajcsúcs (a kitermelés hanyatlásának a kezdete) nagy valószínűséggel valamikor 2005 és 2020 közé tehető. *
2. II) A kőolajnak (és a további fosszilis energiahordozóknak) nincsenek reális alternatívái
   
   1. A kőolaj energetikai kiváltására alternatívaként szóba jöhető megoldások mindegyike maga is a következő három probléma valamelyikétől (esetleg többtől is) szenved:
      1. Szintén kimerülnek (pl. kőszén, földgáz, atomenergia, geotermikus energia...)
      2. Alacsony nettó energia-kihozatal (pl. biomassza, nemkonvencionális kőolaj-források, napenergia, szélenergia, stb...) * *
      3. Nagy beruházásigény (bonyolult infrastruktúra, magas nyersanyagszükségletű és energiagényű(!) beruházások -- pl. napenergia, szélenergia, mélytengeri kőolaj, atomenergia, geotermikus energia, stb.), amely különösen a következő pont fényében kérdésessé teszi az érdemi megvalósíthatóságot.
   2. Hihetetlen sok energiát kellene alternatív forrásból kiváltanunk (lásd az ábrát), és egyetlen szóba jöhető technológia sem valósítható meg problémamentesen ezen a skálán (vagy, ha mégis, akkor annak várhatóan igen komoly káros mellékhatásai lennének...) *
      
      
      
      Az emberiség jelenleg évente ~1 köbmérföld (~4 km3, azaz mintegy két Balatonnyi) kőolajat használ el. Az ábra az ezen kőolajmennyiség energetikai kiváltásához szükséges beruházások nagyságát illusztrálja. Ahhoz például, hogy ezt a kőolajmennyiséget fokozatosan vízierőművekkel váltsuk ki, ahhoz 50 éven keresztül minden évben négy akkora erőművet kell felépíteni, mint a ma létező legnagyobb vízierőmű. Hasonlóképpen, atomerőművekből, szélerőművekből stb. is 50 éven keresztül minden évben az ábrán látható mennyiségeket kellene üzembe állítani. * *
      
      
      
   3. Ráadásul a különböző energiahordozók/források egymást csak korálátozott mértékben képesek helyettesíteni.
      1. A kőolaj és a belőle finomított üzemanyagok a legkoncentráltabb energiahordozók közé tartoznak, mely ideálissá teszi őket a közlekedési üzemanyagokként való felhasználásra. Erre a célra minden alternatív megoldás (pl. akkumulátorok, hidrogén) igen problémás.
      2. A kőolajat nemcsak energetikai célokra hasznosítjuk, hanem közvetlenül vagy közvetve szinte minden civilizációs vívmányunk kőolaj-származéknak tekinthető (műanyagok, műtrágyák, növényvédőszerek, gyógyszerek, számítógépek, távközlés, palackozott víz, eldobható pelenka, stb.)

Egyetlen alternatívaként tehát a kőolaj- (és energia-)fogyasztásunk elkerülhetetlennek látszó csökkentése marad nyitva az emberiség számára. De úgy tűnik, hogy ennek a megoldásnak a kivitelezhetőségével is gondok vannak a jelenlegi társadalmi gazdasági rendszerünk keretein belül:

III) A mai társadalmi-gazdasági berendezkedésünk működése teljesen energiafüggő (sőt, pontosabban az energiabázis növekedésétől függ!) * * * *
1) Jelenlegi globális pénzrendszerünk alapja a hitel. A világon forgalomban lévő összes pénzmennyiség óriási többsége mögött nincsen semmiféle fedezet csak a jövőbeni visszafizetés ígérete. (Kamattal!)*
2) A tőke+a kamatok jövendőbeli visszafizetéséhez a gazdasági növekedés (hite) biztosítja a kereteket. Egy növekvő gazdaságban a hitelek (és a kamatok) többsége visszafizethető. Egy csökkenő méretű gazdaságban még a tőketartozás visszafizetése is sokak számára lehetetlenné válik. *
3) A gazdaság növekedése a gazdasági rendszer metabolizmusának (a természeti erőforrások felhasználásának) a növekedésével jár.
--3a Az energiaforrások kitüntetett fontosságú és igen nehezen helyettesíthető erőforrások, (legfeljebb csak egymással helyettesíthetők, azt is csak korlátozottan).
--3b A kőolaj, koncentrált energiatartalma és könnyű kezelhetősége miatt különösen kiemelkedő jelentőségű és nehezen helyettesíthető energiaforrás
4) Az elérhető természeti erőforrások összmennyiségének csökkenése a gazdaság mögötti maradék fedezet elolvadásához és a jövőbeli növekedés hitének összeomlásához vezet. Ez pedig az egész gazdasági rendszer válságát majd összeomlását (átalakulását?) vonja maga után. (És ez a folyamat már elkezdődött...)

P.S. Nem szokásom utólag hozzányúlni a bejegyzéseimhez, de ennél a bejegyzésnél most szeretném fenntartani magamnak a későbbi kiegészítések és pontosítások jogát. Az ok: szeretném, hogyha ebben a kulcsfontosságú témában a lehető legátgondoltabb, megalapozott és hosszabb távon is naprakész anyagot sikerülne összeállítanom. És egyúttal kérném is ehhez a Ti olvasói segítségeteket: kommentáljátok ezt az oldalt, írjátok meg, ha valami szerintetek kimaradt, vagy egy új jó írás jelent meg valahol valamelyik pontnak az alátámasztására...

P.S.2. Minden kedves olvasónak boldog Karácsonyt!

Tovább...

Miért éppen Haiti?

"The world doesn't have any idea how bad this situation is getting here; nobody's paying any attention to Haiti. And at the heart of it is the very severe environmental crisis in this country. The Haitian case is really quite unique in the world now; you have too many people living on land that can no longer support them."

Alain Grimard, UNDP Haiti, 2003

2010 január 12-én helyi idő szerint 16:53-kor egy meglehetősen erős, 7.0-ás erősségű földrengés rázta meg Haiti dél-keleti részét, mely mind emberéletekben, mind az ország infrastruktúrájában különösen nagy áldozatokat követelt. Az ország azóta is igen súlyos helyzetben van, és a nemzetközi közvélemény is kitüntetett figyelemmel kíséri a Haiti eseményeket. A katasztrófa hatására szinte példátlan nagyságrendű humanitárius akciók és nemzetközi összefogás bontakozott ki, szép példáját adva a nemes célok érdekében végzett áldozatvállalás és az összefogás erejének. Haiti esete azonban a vájt szeműek számára számos további különös tanulsággal is szolgálhat.

Ilyen és ennél nagyobb földrengés már máshol is történt a világon (többek között szinte a szomszédban is). Az azonban nem szokványos hogy az épített infrastruktúra mellett a társadalmi "infrastruktúra" is ilyen mértékben és módon összeomoljon. Haitin a kormányzás romokban hever, a közszolgáltatások alig működnek, a közlekedés szinte lehetetlen, a közbiztonság nulla. És alig van remény, hogy belátható időn belül normalizálódjon a helyzet. Miért
történhetett mindez?



Haitin az elmúlt évtizedekben egy világméretekben is szinte páratlan mértékű ökológiai és társadalmi válság bontakozott ki. Bár az ország történelme dicsőségesen látszott indulni (Haiti volt az első független állam latin-amerikában), ez nagyon hamar diktatúrák, puccsok és megszállások hosszú sorozatába fulladt, megy gyakorlatilag máig tart. Mindeközben óriási társadalmi problémák keletkeztek és tömegek nyomorogtak, illetve nyomorognak máig is.

Eredmény: 2006-ra az országot eredetileg borító dús trópusi erdők több, mint 98%-át letermelték. Az erdőirtások és a mezőgazdasági túlhasználat nyomán felerősödött a talajerózió, és az eredetileg mezőgazdasági művelésre alkalmas talajok ~50%-a mára már megsemmisült. Az áradások és a földcsuszamlások mindennaposak. A pusztítás már az űrből is látszik: az alábbi kép bal oldalán Haiti, a jobb oldalán a Dominikai köztársaság látható.

Az elmúlt évekre nyilvánvalóvá vált, hogy a "természeti tőke" pusztulása Haitin oly mértékű, hogy a környezeti válság kezelése előfeltétele az ország társadalmi-gazdasági talpraállításának. Az alapjában nem környezetvédelmi fókuszú International Crisis Group
például azt emeli ki tavaly áprilisi jelentésének központi üzeneteként, hogy Haiti környezeti problémái olyan időzített bombát jelentenek, amellyel feltétlenül foglalkozni kell, ha az ország meg kívánja őrizni társadalmi és gazdasági stabilitását: "Haiti's environmental destruction is a time bomb that needs urgent attention if the country is to preserve its social and economic stability" (a jelentést beharangozó sajtóanyag első mondata).

Érdemes figyelmesen elolvasni ezt a mondatot még egyszer. Na ez az igazi "én megmondtam előre". Olyat, hogy geológiai törésvonalaknál földrengések lesznek, már régóta jeleznek előre a geofizikusok, több-kevesebb sikerrel. De hogy egy társadalom egy viszonylag súlyos, de mégiscsak egyszeri természeti katasztrófa után ne tudjon
talpraállni -- na ezt megjósolni, az már valami.

És mi a tanulság mindebből?

(1) Haiti esete jól példázza, hogy az emberiség mennyire rá van utalva a természet számos alapvető szolgáltatására, az úgynevezett ökoszisztéma szolgáltatásokra. Olyan szolgáltatásokra, melyeket a hétköznapi életben szinte észre sem veszünk, annyira természetesnek tartjuk őket: mint például a talajképzés és az eróziógátlás, a széndioxid és számos szennyezőanyag megkötése és közömbösítés, a kártevők fékentartása természetes ellenségekkel, a növények megporzása és magterjesztése, vagy a genetikai sokféleség fenntartása. Mindezek csak akkor válnak feltűnővé ha már nincsenek. Ne feledkezzünk meg róluk, különben -- mint azt Haiti lakosai is tették -- magunk alatt vágjuk a fát.

(2) A társadalmi intézményrendszerek leépülése (összeomlása) elkerülhetetlenül együtt jár a természeti környezet válságával. Az alapvető létbizonytalanságban élők nem tudnak (nem is akarnak) foglakozni a javak fenntartható használatával.
Túlnépesedett populáció --> túlhasznált környezeti erőforrások --> csökkenő eltartóképesség --> nyomor.
De az igazán szomorú, hogy egy ilyen esetben még a nyomor szülte populációcsökkenés (elvándorlás, humanitárius katasztrófák) sem tudja könnyen egyenesbe hozni a rendszert, mert a csökkent eltartóképességhez képest már egy kisebb populáció is túlságosan nagy lehet. Ez ugyanaz az "ökológiai katasztrófa" forgatókönyv, mely már igen sok virágzó civilizációt eltüntetett a bolygónk felszínéről (Húsvét szigetek, Maják, Mezopotámia, stb).

(3) Mindezek kapcsán nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy Haiti csak az első egy hosszú sorban. Egy olyan társadalomban, ahol évről évre több forrást használunk fel, mint amennyit a bolygónk megtermel, ahol a fenntarthatóság rendszeresen csak másodlagos szempont a "gazdaságosság" mögött, ott ugyanúgy a természeti tőke fokozatos felélése zajlik, mint a közelmúltban a kaotikus kormányzású, gazdaságilag elmaradott, és emiatt a világtól elszigetelt Haitiban. Azok számára, akik az esti tévéműsornál messzebbre tekintenek, már sokasodnak a fenntarthatatlanság jelei, és nyilvánvaló, hogy a jelenlegi társadalmi intézményrendszerünk nem képes érdemben kezelni a közeljövő nagy társadalmi-környezeti kihívásait (pl. éghajlatváltozás, erőforrások kimerülése (peak oil), növekedésfüggőség, stb.) Ezek elégtelen kezelése előbb-utóbb szükségszerűen válságokhoz, konfliktusokhoz vezet. A folyamatok, melyek az említett ősi civilizációk vesztét jelentették, és a világtól viszonylag elzárt kicsiny Haitin is megfigyelhetők, sajnos már nálunk is beindultak. Mint ahogy Haitin is együtt járnak a környezeti / társadalmi / politikai válságok, és egymás hatását erősítve alakítanak ki egy borzalmas csapdahelyzetet, amelyben egyre mélyebbre kerül az ország, úgyanúgy a világ más tájain is újabb terültekre gyűrűzhetnek át az egyes területeken kialkuló problémák. Az így kialakuló lejtőn azután nehéz megállni. És mivel egy ezernyi szállal összekapcsolt globalizált világban élünk, a világ semelyik része nem tud tartósan
kimaradni ezekből a folyamatokból.

Magyarország sem. A klímaváltozás és a peak oil hatásai bennünket sem fognak elkerülni. A társadalmi-politikai válság jelei is sokasodnak: a nyugdíjrendszer inog, az egészségügy finanszírozása fenntarthatatlan, az etnikai konfliktusok eszkalálódnak, a politikai populista demagógiába süllyed.

Ebből kellene kitörni. Vajon sikerülni fog?

További adalékok:
Egy elég jó összefoglaló Haiti környezeti válságáról
Egy hosszabb, érzékletesebb cikksorozat ugyanerről még 2003-ból (az amerikaiak szerepét egy kicsit szépíti, de ez a téma szempontjából most nem sokat számít)

Tovább...

Az energia mint mérték

Írásaim egy viszza-visszatérő motívuma a „teli Föld” vagy „kinőttük a Földet” gondolat. Ez a gondolatsor sokak számára nagyon absztraktnak, és megalapozatlannak tűnhet, hiszen elég kihajtani a városból, és máris kellemes és többé-kevésbé háborítatlannak tűnő természeti környezet veszi körül az embert. Rengeteg hely van még – gondolhatnánk – vagy a „kinőttük” nem földrajzi értelemben értendő? Akkor hát hogyan? A „kinőttük” ige valamiféle összemérhetőséget feltételez – de mit lehet itt összemérni? A természetes ökoszisztémák és a humán társadalom szinte csak abban hasonlítanak, hogy mind a kettő meglehetősen komplex rendszer, de ezen túl felépítésük, építőelemeik, folyamataik szinte minden tekintetben gyökeresen különböznek. Ahhoz, hogy a kettőt mégis össze lehessen hasonlítani egy megfelelő összegző mérőszámra van szükség. Szerencsére a fizika törvényei, melyeknek mind a két rendszer alá van vetve, kínálnak ilyen mérőszámot: az energiát. Lássuk hát, mit mond a fizika az emberiség és a természet viszonyáról! Az energia egy viszonylag egyszerűen megérthető, ám szabatosan annál nehezebben definiálható fizikai fogalom. Legegyszerűbben talán egyfajta „változtatóképesség”-ként foghatjuk fel. Mennyiségét és átalakulásait szabatos fizikai törvények határozzák meg, melyek egyformán érvényesek a világegyetem minden részén az élettelen és az élő rendszerekre, köztük természetesen az emberi társadalomra is. E rendszerek közös sajátossága, hogy „működésük” közben folyamatosan energia áramlik rajtuk keresztül, ami eközben folyamatosan átalakul, és egyre egyenletesebb eloszlásúvá válik, felhígul és „elvész” (hasznosíthatatlanná válik az élőlények és a társadalom számára). Eközben sokszor átalakulhat, és különbözőképpen hasznosulhat (pl. növekedést vagy minőségi fejlődést eredményezve), de több sohasem lesz. A rendszer lehetőségeit ily módon alapjában meghatározza az, hogy mennyi energiát tud felmutatni az alapjainál. (Sőt az önszerveződő rendszerekben gyakorlatilag az energiaáramok megszerzéséért megy a verseny – de erről többet majd egy későbbi posztban…) Így tehát a különböző rendszerek, alrendszerek esetében az „energiabázis” (az összes beáramló energia) mérésével egy általános, összehasonlítható, a rendszer „méretére” jellemző mérőszámot kaphatunk. Nos mit mutat egy ilyen energetikai összehasonlítás az ember és a természet viszonyáról? A teljes Földet a Nap felől másodpercenként 1,74*10¹⁷ J energia éri [1]. Ennek jelentős része visszaverődik a légkörről vagy a földfelszínről, illetve közvetlenül hővé alakul, és csak körülbelül 0,04 %-a hasznosul fotoszintetikusan a zöld növényzetben. Ez azonban még mindig hatalmas szám, mely mintegy 70 TW teljesítménynek, azaz éves szinten ~2,4* 10²¹ J = ~2400 EJ energiának felel meg, ami nagyjából az élővilág számára rendelkezésre álló teljes energiabázisnak feleltethető meg [2-4]. A régi időkben, amikor az ember még egy volt a sok faj közül, az ember energiabázisa az önmaga által elfogyasztott táplálék volt. Az ember azonban az állatvilágban egyedülálló módon tanulásra és a tanult ismeretek generációkon átívelő átadására képes („extraszomatikus adaptáció”), melyek révén jelentős külső fizikai és társadalmi struktúrákat képes kiépíteni maga körül („extraszomatikus test”), és ezáltal újabb és újabb erőforrások, energiaáramok megcsapolására, irányítására lesz képes, melyeket saját struktúráinak építésére fenntartására fordít („extraszomatikus energia-használat”) [5]. És az extraszomatikusan felhasznált energia mennyisége az emberiség esetében ma már sokszorosan felülmúlja a szomatikusan (táplálkozással) elfogyasztott energiát. A következő táblázatban a mai ember által felhasznált, birtokolt energiabázist mutatom be energiaipari statisztikák és lektorált tudományos közleményekben szereplő számadatok segítségével. Amint láthatjuk, az emberiség jelenlegi éves energiabázisa ~3/8 része a teljes élővilág összes többi részének az éves energiabázisának. Azaz a kettő egy nagyságrenden van!!! Egyetlen faj energiahasználata az egész élővilág számára hozzáférhető összes energiával! Csoda-e hogy a „növekedésnek” különböző nem kívánatos mellékhatásai vannak? És vajon mennyi gazdasági növekedés fér még bele, mielőtt végérvényesen felborítjuk bolygónk ökológiai rendszerét? És vajon felfogja-e az emberiség, hogy milyen tétje van egy ilyen borulásnak? Felülről lehet a legnagyobbat esni. Mivel mi, emberek vagyunk jelenleg a legmagasabban, ezért bármilyen borulásnak a legnagyobb vesztesei is csak mi lehetünk. Jegyzetek: [1] http://en.wikipedia.org/wiki/Sunlight#Solar_constant [2] Haberl, H. (2006). The global socioeconomic energetic metabolism as a sustainability problem. Energy, 31(1), 87-99. [3] Wright, D. H. (1990). Human impacts on energy flow through natural ecosystems, and implications for species endangerment. Ambio, 19(4)189-194. [4] A kép valójában nem teljes, nem veszi figyelembe, hogy a fajok egy része bizonyos körülmények között közvetlenül a fizikai környezetből is képes korlátozott mértékben energiát felvenni pl. gyíkok sütkérezése a napon, albatrosz vég nélküli vitorlázása a szelek szárnyán, stb). Az ilyen „fizikai energia” közvetlenül általában nem épül be a fajok szervezetébe, és így a táplálékláncba sem, hanem az embernél említett „extraszomatikus energiához” többé-kevésbé hasonlóan közvetve hasznosul, hiszen segítségével más szűkösebb energiaforrásokat (táplálékot) képesek kiváltani. Ez a fizikai energiafelvétel azonban ökoszisztéma szinten szerintem többé-kevésbé elhanyagolható (persze jó lenne ezt azért megvizsgálni…). [5] Price, D. (1995). Energy and human evolution. Population & Environment, 16(4), 301-319. [6] BP (2009). Statistical Review of World Energy – June 2009. BP Shareholder Services. (www.bp.com/statisticalreview). [7] REN21 (2009). Renewables Global Status Report – 2009 Update. Renewable Energy Policy Network for the 21st Century. Table R1, p. 23. (www.ren21.net/pdf/RE_GSR_2009_Update.pdf – A napenergia esetén a névleges kapacitás 50%-át vettem valódi teljesítménynek.) [8] World Wind Energy Association (2009). World Wind Energy Report 2008. p. 4. (www.wwindea.org) [9] International Geothermal Association (iga.igg.cnr.it – 2005 ill. 2001 évi adatok) [10] Haberl (2006, [2]) 70 GJ/év/fő becslése alapján, 6,77 milliárd fővel számolva (2009) [11] 2800 kcal/nap/fő (www.fao.org/docrep/004/y3557e/y3557e15.htm – 1999 évi adat) * 6.77 milliárd fő (2009 évi adat) * 365 nap [12] Az összegzés tudatosan nem tökéletes (nem is lehet az), hiszen a különböző típusú, koncentráltságú és használhatóságú energiafajták összeadása olyan mintha almákat hasonlítanánk össze körtékkel vagy dinnyékkel. Egy logikusabb, a hordozott energia „minőségét” is jobban figyelembe vevő összegzési mód az lehetne, hogyha a magasabb minőségű (koncentráltabb, jobban tárolható, szállítható, univerzálisabban használható és általában kívánatosabb) energiafajták mennyiségét az azok előállításához szükséges „rosszabb minőségű” energiahordozó mennyiségében adják meg. Ez történik tulajdonképpen, amikor az energiaiparban az atomenergia vagy a vízenergia részarányát kőolaj-egyenértékben fejezik ki (pl. [6], 41.o.), és ennek során 2,63-szoros energiatartalmú kőolajjal veszik ekvivalensnek az erőművek elektromos teljesítményét, arra utalva ezzel, hogy hogyha ugyanezt az árammennyiséget kőolajból kellene előállítani, akkor ezt csak 38 %-os hatásfokon lehetne megtenni. És ez az alapja az energia-könyvelés (energy accounting) egyik gyakran használt módozatának, az ún. emergia-számításoknak is, ahol egyfajta közös nevezőként minden energiafajtát napenergia-egyenértékekre próbálnak visszavezetni (nem véletlenül, hiszen a földi energiaáramlás alapjánál ez a bőséges, ám meglehetősen „híg”, diszperz energiaforma áll). Tekintve hogy a modern ember elsősorban jó minőségű, koncentrált energiaformákat használ, egy ilyen jellegű, közös nevezőre hozó összegzésnél az emberiség által felhasznált energiabázis arányaiban még nagyobb lenne, és elérné, sőt talán meg is haladná a természet összes többi részének energiabázisát. (Jó lenne ténylegesen is elvégezni egy ilyen elemzést, ami – ha alapos, igényes munkáról van szó – tudományos szakmai szempontból egy óriási feladat!) És ez pedig – ha így van – a fosszilis örökségünk felélésén alapuló jelenlegi energiagazdagságunk fenntarthatatlanságának egy újabb brutális bizonyítéka lenne.

Tovább...

Hol téved az IPCC

Le a kalappal az IPCC előtt. Munkám során egyre fokozódó elismeréssel követtem e szervezet munkáját. Nem kis dolgot vállaltak ugyanis magukra: azt, hogy objektíven, tényszerűen és tudományos alapossággal szintetizálják és tárják a döntéshozók és a világ közvéleménye elé az éghajlatváltozás komplex kérdéskörét. Ez pedig ennek a szerteágazó, a jövőre utaló, és tipikusan posztnormális kérdéskörnek az esetében egyáltalán nem könnyű. Sőt, a számtalan bizonytalanság, érdek és ellenérdek között, nagyon-nagyon nehéz objektívnek és tényszerűnek maradni, ráadásul mindezt tudományos alapossággal. Az IPCC-nek viszont mindez sikerült, és ez a tevékenysége az évek során igen nagy mértékben hozzájárult, hogy az emberiség világszerte felismerje és jelentőségéhez mérten kezelje ezt a hatalmas XXI. századi kihívást. Ezt ismerte el a világ a tavaly előtti Nobel-díjjal. Mégis akkor miről beszélek a címben? Lehetséges, hogy egy Nobel-díjas munkába hibák kerüljenek??? Igen, sajnos, mint minden emberi munkába, ebbe is kerülhetnek kisebb hibák, vagy akár koncepcionális tévedések is, és az mutatja az igazi nagyságot, ha felismerik azokat és tudnak tanulni a belőlük. És mint Niels Bohr óta tudjuk, az előrejelzés nehéz dolog, különösen amikor a jövőről van szó... Mivel az éppen beindulóban lévő éghajlatváltozást emberi tevékenység okozza, ahhoz hogy a jövő várható éghajlatáról előrejelzések készülhessenek, először valamiféle "forgatókönyvekkel", feltételezett jövőképekkel kell rendelkezzünk az emberi tevékenység jövőbeli alakulásáról. Ilyen jövőképek konzisztens megalkotása egyáltalán nem könnyű dolog, hiszen a társadalom teljes komplexitásának megértésére, modellezésére van szükség hozzá. Éppen ezért a 90-es évek végén az IPCC vállalta e forgatókönyvek létrehozásának koordinálását. Ennek során megpróbáltak minden lehetséges bizonytalanságot megjeleníteni a készülő forgatókönyvek rendszerében, ez azonban csak részben sikerült. A évtized végét ugyanis különös és megalapozatlan optimizmus jellemezte a fosszilis energiahordozókkal kapcsolatban -- a hivatalos véleményformálókét legalábbis mindenképpen (lásd pl. itt vagy itt vagy itt). Ezt az optimista nézetet pedig, mint arra a következőkben rá fogok mutatni, az IPCC is kritikátlanul átvette. Nos, nézzük hát meg egy kissé alaposabban, mit is takar ez a dolog, amit én (némileg nagyképűen) az IPCC tévedéseként harangoztam be. A következő ábrán az emberiség XXI. századi fosszilis energiafogyasztását mutatom be (vékony szürke vonalak) az IPCC különböző forgatókönyvei szerint. (Azért van ilyen sok vonal, mert a forgatókönyvekhez eredetileg 40 különböző modellfuttatásokon alapuló számszerű jövőkép készült, és azután ezek lettek később a 4(-6) jól ismert forgatókönyv formájába kötegelve.) Mint látható a kumulatív energiafogyasztás szépen növekszik végig a század folyamán, nincs ebben semmi meglepő. Meglepőt csak akkor láthatunk, ha ezeket az adatokat valamely újabb hivatalos energiahordozó leltár számadataival összevetjük: én az ábrán erre a célra a BP 2008 évi "Statistical Review of World Energy"-ját használtam. A kőolaj-, földgáz- és a kőszén-készletekre vonatkozó számokat az ugyanezen jelentés 44. oldalán található váltószámok segítségével konvertáltam energiadatokká. Az 1990 és 2007 közötti fogyasztást -- az IPCC forgatókönyveknek ugyanis az 1990 a bázisévük -- az amerikai kormány energiaügyi hivatalának adatiból vettem, és hasonló módszerrel összegeztem. Amennyire egyszerű tehát a számítás (kb. egy óra rászánásával bárki utánam tudja csinálni, melyre bátorítok is mindenkit), annyira megdöbbentőek az eredmények: látható, hogy a XXI. század végére az IPCC által előrejelzett fogyasztás gyakorlatilag az összes forgatókönyv szerint meghaladja a rendelkezésre álló készletek mennyiségét! A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy a problémák, mint az logikus is, nem az utolsó grammok elfogyása után kezdődnek, hanem már jóval korábban úgy a készletek felénél is komoly nehézségek jelentkezhetnek azáltal, hogy a kitermelés üteme nem fokozható. Ez egyből a jelenlegi növekedés-alapú gazdasági rendszer halálát jelentené, és mint az ábráról látható, 2030-2040 körültől már a forgatókönyvek többsége ezen a területen mozog. Ráadásul a BP előrejelzései meglehetősen optimisták, ugyanis az iparág önbevalláson alapuló készletadatai alapján készülnek, tehát lehetséges, hogy még ennél is sokkal hamarabb érkezünk a megrázkódtatások pontjához. Az IPCC viszont szemlátomást nem számol semmilyen korlátokkal a XXI. századra nézve. Ahhoz ez a látszólag tarthatatlan álláspont némileg érthetőbbé váljon, azt kell megérteni, hogy a geológia a potenciális készleteknek két fő típusával számol: az első a "reserves": ez az ami a rendelkezésre álló technológiákkal, és piaci körülmények (ár) mellett gazdaságosan kitermelhető. "Resources"-nak tekintik viszont azokat az előfordulásokat, melyek valamilyen okból (pl. túl nagy mélység, túl kis koncentráció) nem termelhetőek ki gazdaságosan. Szerves szénvegyületekből a földkéregnek még valóban bőven vannak tartalékai, ezek zöme azonban jelenleg a "resource" kategóriába esik. Az IPCC jövőképe tehát ebből e perspektívából egy, a technológiai fejlődésbe és a gazdasági folyamatokba vetett erős hitnek feletehető meg. Nos, ez az a hit, amely a 90-es évekre kornukopiánus hangulatára oly jellemző volt. De vajon mennyi alapja van egy ilyen hitnek? Egy tetszőleges ásvány esetén az egyre kisebb koncentrációjú előfordulások egyre költségesebb kitermelése valóban sokáig működhet, és természetesen az árak és igények emelkedésével a hulladékok reciklálására is sor kerülhet. Az energia azonban nem egy átlagos ásvány: amit elfogyasztunk belőle az végérvényesen elvész, és a kitermelés energiaigénye egy egyértelmű és meglehetősen fix gazdaságossági korlátot támaszt. Más szóval: bárhogy is változzanak igények és az árak, ha egy kalóriányi energia csak ennél nagyobb energia befektetése árán lesz kitermelhető, akkor az bizony jobb ha a földben marad. És sajnos a fosszilis energiahordozók esetében a "resources" (kátrányhomokok, olajpalák, mélytengeri metánhidrátok, stb.) zömében ilyen problémás "készleteket" jelentenek, különösen akkor, ha kitermelés környezeti mellékhatásait is figyelembe vesszük és kompenzálni akarjuk. Mindez tehát azt mutatja, hogy az a feltételezés, hogy a fosszilis "resource"-okból megfelelő időben kitermelhető "reserve"-ök lesznek, az csupán egy lehetőség, egyfajta forgatókönyv, mely, ha jól meggondoljuk még csak nem is tűnik nagyon valószínűnek. Ennek ellenére az IPCC összes forgatókönyve egyedül ezt a lehetőséget kódolja. Mivel azonban a forgatókönyvek sokféleségének elvileg az a szerepe, hogy együtt felöleljék, reprezentálják a valószínű jövőt annak "jelentősebb bizonytalanságaival" együtt, így mindezek alapján már joggal mondhatjuk, hogy az IPCC forgatókönyvei nem felelnek meg a saját belső követelményeiknek, vagy ha úgy tetszik, "tévednek". És innentől mindennek messzemenő éles következményei vannak. Egy lánc, ugye, éppen annyira erős, mint a leggyengébb láncszeme. Azáltal, hogy az IPCC kritikátlanul átvette a hurrá-optimista kornukopiánus nézetet, bebetonozta azt a következő évtized összes éghajlati előrejelzésébe és hatástanulmányába. Sőt, mivel nem divat minden elemzéshez új forgatókönyveket csinálni, meg egyébként is a klíma az mindenhol fontos faktor, ez a torz alapállás tulajdonképpen minden kisebb-nagyobb, a jövőre irányuló és társadalmi és természeti folyamatokat feltárni igyekvő vizsgálatba belekerült. Ráadásul teljesen rejtetten, kimondatlanul és többnyire észrevétlenül is. A világon gyakorlatilag minden ilyen vizsgálatéba. Így ha véletlenül kiderülne, hogy mégis vannak közeli korlátok a fosszilis energiahordozók elérhetőségében (egyelőre akár csak olyan szinten, hogy a kínálat nem tud lépést tartani a növekvő kereslettel), akkor ez első közelítésben azt jelentené, hogy elmúlt évtizedben készült kutatások és elemzések jelentős része nagy ívben mehet a kukába. Márpedig ez egyelőre sajnos nem kizárható, sőt egészen komoly jelek utalnak rá (csak néhány egészen friss anyag példának: 1, 2, 3)... Mindebben pedig éppen az a legszomorúbb, hogy az éghajlatváltozás körüli tudományos párbeszéd és összefogás igazán példaértékű. Az IPCC tevékenysége valóban sok szempontból mintaértékű, sokszor kívánom, hogy bár más szervezetek is olyan jól végeznék a dolgukat, mint ők. Sőt, valahol talán éppen az az oka az egész problémának, hogy a fosszilis energiahordozók kimerülésének az éghajlatváltozáséhoz hasonló posztnormális kérdéskörével nem foglalkozik "senki" hasonló elvek alapján működő "tényfeltáró" nemzetközi szervezet. És íme, lám úgy látszik most az IPCC-re ütnek vissza ennek következményei. Az ember nem lehet elég óvatos, különösen ha a jövőről beszél. De a tények ettől még tények maradnak, én pedig egyre határozottabban állítom: az IPCC pedig téved...

Tovább...

Egy általános diagnózis

Íme első blogbejegyzésem, melyben korunk legfontosabb válságjelenségeit próbálom meg összekapcsolni: a gazdasági válságot, az éghajlatváltozást, az egyelőre csak viszonylag szűk körben "népszerű" olajcsúcs-elméletet, valamint azt az ökológiai válságot, melyet Földünk élővilágának egyre gyorsuló eltűnése okoz. Ezek mindegyikéről szeretnék majd a későbbiekben részletesebben is írni, hiszen külön-külön is megérnek nemcsak egy, hanem akár több misét is. Most azonban a részletekbe való túlzott elmélyedés nélkül, a gyökerek felől megközelítve próbálom megtalálni mi az ami a közös a fenti válságjelenségek körében. Ehhez az ökológiai közgazdaságtan eszköztárát, és azon belül is az egykori Világbanki közgaszdászból neves ökológiai gazdásszá előlépett Herman Daly műveit hívom segítségül. Társadalmunk felfokozott anyagcseréjét Földünk önszabályozó rendszerei már nem nagyon képesek elviselni. Az hogy hogyan és miért alakult ez így ki, igen összetett és sokrétű. Társadalmi belső folyamataink összehangolására sikerült egy igen-igen hatékony rendszert kitalálni: ez a (piac-)gazdaság. Ez az a rendszer, amely a rendelkezésre álló erőforrásokat az azokra igényt tartó egyedek és csoportok, valamint a lehetséges felhasználási célok között kifinomult módon elosztja. A folyamat eredményeképpen egyfajta egyensúly jön létre, melyben többé-kevésbé mindenki megtalálja a pozícióját, és feladatát, és ami a nagy csoda: a rendszer önfenntartó. A legtöbb közgazdaságtan tankönyv így mutatja be a piacgazdaság alapvető működési sémáját:

Íme tehát egy működőképes rendszer, mely beszabályozva önmagát, hosszú távra megoldja az emberiség boldogulását – tartják a neoliberális közgazdaságtan szószólói. Igaz, vannak még átmeneti nehézségek – ismerik el – például a javak elosztása körül, de ezek nem alapvető problémák, idővel a piac majd beszabályozza ezeket is, mint ahogy már annyi mindent megoldott. Nézzük csak meg a két évtizede még brutális szegénységben elakadni látszó Kínát vagy Indiát például – érvelnek. A növekedés majd segít. Sőt a rendszer jelenleg elterjedt („neoliberális”) formájának lételeme a növekedés, ugyanis ez a „garancia” a jövendőbeli teljesítmények hitel formájában való megelőlegezésének a hátterében, mely az egész elosztási folyamat egyik kulcseleme. A „növekedve fejlődés” csodálatos gépezete azonban – mint ahogyan a kibontakozóban lévő példátlan gazdasági válság is figyelmeztet erre bennünket – elakadni látszik. De hol lehet a hiba a rendszerben?

A valóság az, hogy ez a neoliberális gazdasági modell sajnos jelentős elhanyagolásokat tartalmaz. Olyan elhanyagolásokat, melyek a rendszer megalkotásakor még talán racionálisnak tűnhettek, azonban időközben, éppen a rendszer működésének következtében egyre nagyobb mértékű „hibát” vittek a rendszerbe. A társadalom és a gazdaság ugyanis nem egy légüres térben létezik és növekedik, hanem ezer szálon kötődik a körülvevő természeti környezethez, mely maga is egy bonyolult fizikai, kémiai és biológiai visszacsatolások sokaságát tartalmazó önszabályozó ökológiai rendszert alkot (vagy ha úgy tetszik, egymásba ágyazott rendszerek sokaságát). A befoglaló nagyobb rendszerhez energia és anyagáramok sokasága köti:

Ezt a modellt szemlélve már nyilvánvaló, hogy hogyan sodorhatja kitartó növekedéssel mélységesen kritikus helyzetbe magát az emberiség:

Mint látható a társadalmunk alapjában két oldalról kerül kapcsolatba a természettel: forrásként és nyelőként. Ez egyben azt jelenti, hogy a növekedésünk határaival is alapjában ezen a két oldalon kerülhetünk összeütközésbe, és sajnos, mind a kettő bekövetkezett. Forrásoldalon itt az energiaválság: legfontosabb energiaforrásaink, a fosszilis energiahordozók kiapadóban vannak, és nincs sok remény a helyettesítésükre. Nyelő oldalon pedig a légkör széndioxid-befogadó képességét lépjük túl egyre veszélyesebb mértékben, felborítva ezáltal a globális ökológiai rendszer egyik legfontosabb önszabályozó mechanizmusát, mely a Földgolyó éghajlatát beállította és emberi időléptékben stabilan tartotta. Ha tehát a növekedési határok megközelítésének tünetei kell legyenek, akkor határozottan állíthatjuk, hogy itt vannak a tünetek, ezek szerint a határok sem lehetnek már messze… És az említett két tünet mellett mindjárt adódik egy harmadik is: mi történik vajon a gazdasággal, ha növekedni szeretne, de határokba ütközik? Pl. szeretne elvenni a természetből, de már nem tud annyit, amennyit szeretne? Nos, ekkor csökken a növekedés üteme, és ezáltal összeomlik a növekedésbe vetett hit. Ez pedig a hiten alapuló befektetések (hitelpiac), és (mivel a jelenlegi rendszerben ennek a részelemnek kulcsszerepe van az egész gazdaság szempontjából) az egész gazdaság összecsuklásához vezet. A negyedik fő válságtünet pedig a bolygó „megmaradó” gazdaságon kívüli részéhez kötődik. Itt vajon mi fog történni az egyre növekedő emberi gazdaság hatására? Nyilván, ahogyan a társadalmi gazdasági rendszerünk egyre nagyobb teret és egyre több forrást elvon a természetes ökoszisztémáktól, azok úgy fognak egyre leromlottabbakká, szegényebbekké és egyre egyszerűbbekké válni. Ez a degradáció ma például a biológiai sokféleség minden szinten vészesen felgyorsult pusztulásaként érhető tetten. És ahogyan az elszegényedő ökológiai rendszerek egyre kevésbé képesek korábbi funkcióikat betölteni, és úgynevezett ökoszisztéma szolgáltatásokat közvetíteni az emberiség számára, ez mind a forrás- mind a nyelőoldalon további zavarokat tud okozni az emberi társadalom és gazdaság működése szempontjából. Íme, tehát így fonódik össze napjaink „top 4” globális problémája ugyanaköré az alapvető ok köré: kinőttük a Földet. Irodalom: 1. Daly, H. E. (2005). Economics in a full world. Scientific American, 293(3), 100-107. [pdf] 2. http://www.adbusters.org/magazine/81/the_crisis.html

Tovább...