Összeesküvés

Valami nem megy jól a világban. Ez nyilvánvaló. De miért nem? Mi a gond? Látszólag mehetne minden úgy ahogy megszoktuk. Nincs pénz? Nincs energia? Felmelegedés van? Ugyanmár, gondoljunk a hírekre, bankokat mentenek, olaj úszik a tengerben, a szaudiak is megígérték, a július meg amúgy is mennyire hideg volt. De akkor mégis mi lehet a bajok oka? Nyilván csak egy épeszű magyarázat lehet: valakik így akarják. Ez szerepel a titkos forgatókönyvekben, már régen megtervezték és most megcsinálják. És közben milyen ügyesen manipulálják a népet is! Az agymosott tömeg még mindig nem látja mi van a színfalak mögött. A többség birka módjára dolgozik a mátrixban, míg egyesek valamiféle zavaros képeket szőnek holmi biofizikai korlátokról, amibe a világ beleütközött. De mi, beavatottak tudjuk: sötét erők játszanak velünk.

Hogy kik csinálják mindezt? Na ez az a pont, ahol az elméletek elkezdenek divergálni. De leginkább a magasabb/felelősebb pozícióban lévők, illetve azok gyanúsak, akiknek valamivel jobban megy az átlagosnál (bankárok, politikusok, zsidók, szabadkőművesek, kommunisták, katolikusok, kulákok, stb. – nem kívánt törlendő). Na ők a nagy játékosok, világ igazi urai. Velünk kicsikkel pedig az történik, amit a nagyok megengednek, hogy történjen.

Rendszeres olvasóim többségének, azt hiszem nem lesz meglepő amit mondok: nem így működik a világ. Régen sem így működött, ma sem így működik. Értsétek jól: mindig is voltak nagyhatalmú szereplők a világ politikai-gazdasági játszóterén, akik természetesen a saját többi-kevésbé leplezett érdekeik és világfelfogásuk mentén próbáltak élni a befolyásukkal. Ilyenek voltak és vannak. Ám, mint minden szereplőnek, nekik is nagyon korlátozott a mozgásterük. Miért? Mert a rendszer, amiben "kavarnak" önszabályozó. (Zárójel: éppen ez a nyugati demokráciák és a kapitalista piacgazdaság sikerének a titka: a lehető legnagyobb mértékben önszabályozó visszacsatolásokra alapoztak, ami a természetes rendszerek működését utánozza. Mindez a központi irányításhoz képest összességében sokkal rugalmasabb, sokkal reziliensebb rendszereket eredményez.) Egy nagy multi vagy a CIA vezetője, de még Obama vagy Orbán sem tehet meg akármit. Ezek az emberek mind a "székeik foglyai": amennyiben olyasmit próbálnának tenni, ami szerepükkel ellentétes, akkor már ott állnak mögöttük sorban a többiek, hogy a helyükre üljenek. Nem tehetnek meg bármit, amit jónak látnak, külön-külön sem és egymással összeszövetkezve sem. Még olyan dolgokat sem, amik pedig a természet törvényei alapján elvileg megtehetők lennének – ha a szerepeik (=a társadalmi rendszer működése) nem engedik. Nem is beszélve az olyan dolgokról, amiket viszont a természet nem enged – mert pl. nincs elég olaj, vagy nem esik eső egy fél évig, vagy leolvad egy reaktor (ha pl. magára hagyják). Erről szól ez a blog.

Ha valamit nem értenek az emberek, akkor azt hajlamosak a háttérben megbúvó rejtélyes erők hatásának betudni (pl. a bolygókat angyalok mozgatják az égbolton). Az ilyen magyarázatok kitalálása és elfogadása több szempontból is egy kellemes pszichológiailag vonzó lehetőséget jelenthet az azokban hívők számára:

1. A titkos összeesküvők, mozgató-emberek feltételezése nyújt azokra a negatív vagy furcsa tapasztalásokra, amikre a hétköznapi világ látszólag nem kínál magnyugtató magyarázatot (pl. miért van élelmiszerhiány, amikor annyi a parlagon hagyott földterület? vagy Miért marad annyi föld bevetetlenül, amikor élelmiszerhiány van?) Mindez persze rendszerekben gondolkodva, spontán folyamatokkal is megmagyarázható, de ehhez gondolkodni kell. Sokaknak kényelmesebbek az instant magyarázatok.
2. A felelősök megjelölése az ember egy régi feszültségoldó konfliktuskezelő és közérzetjavító eszköze. Azáltal, hogy távoli összeesküvők egy csoportjában megláthatjuk a felelősöket a bajokért, megnyugodhatunk. A világ kettéoszlott jókra és gonoszokra, és mi magunk természetesen mindig az előbbiek között vagyunk. Sőt egyből egy receptet is kapunk, hogy "ki ellen" kell küzdenünk a problémák megoldása érdekében, ami adott döntéseink motivációjául is szolgálhat, és a "tettem valamit" jóleső érzésével is eltölthet.
3. Aki elkezd így gondolkodni, az könnyen egyfajta "titkos tudás" birtokában érezheti magát, amit csak a "beavatottak", akiknek már "felnyílt a szemük" érthetnek meg. Egy ilyen "közösség" tagjának érezni magunkat pedig, ugyebár, jó dolog…

Az is természetes valahol, hogy azok a csoportok vagy rétegek, melyekkel fizikai, kulturális, társadalmi, nyelvi, vagy bármilyen más távolság okán nincs közvetlen kapcsolat, idővel rejtélyesekké, gyanúsakká válnak, különösen akkor, ha valamilyen érdekkonfliktus merül fel, vagy egyszerűen csak jobban megy nekik valamilyen szempontból, mint nekünk, akik "jól tudjuk, hogy mennyire keményen megdolgozunk az eredményeinkért".

Miért gáz mindez?

Ahhoz hogy megoldjunk egy problémát, ahhoz először is egy jó diagnózis kell, arról hogy mi is a probléma. Ha rossz a diagnózis, meghal a beteg, legyenek akármilyen profik is a műtét végzői. Ha összeesküvők ellen harcolunk, de valójában más a probléma, akkor legyünk akármilyen kitartóak a harcosok, a siker garantáltan elmarad. Most a középkori orvosok jutnak az eszembe, akik minden probléma esetén eret mindjárt vágtak… Nem is volt túl jó a túlélési arány.

A mai világunk óriási problémáktól terhes. Nagyon jó úton haladunk a szakadék felé. Nincs már sok időnk és az eszközeink is korlátozottak. A látszólag érthetetlen módon egyre nehezebbé váló körülmények különösen hajlamossá teszik az embert a másokra mutogatásra és a felelősök keresésére. Ha ez a viselkedés társadalmilag felerősödik és tömegessé válik, akkor abból nagyon csúnya dolgok lehetnek. Csúnya dolgok, amik semmilyen megoldáshoz nem visznek közelebb, és aki üt az végül éppen úgy megszívja, mint akit ütnek. Ha még ezt a kis időt és a maradék erőforrásainkat is arra használjuk, hogy délibábokat vagy fantomokat kergessünk, akkor mindannyian nagyon megszívtuk.

Emberek, ismerjük fel, hogy egy olyan pontjához érkezett a történelem, ahol már nem mi irányítunk! A szemek sürgős felnyílására van szükség, minden értelemben. Egy rendszer foglyai vagyunk, éppúgy mint a bankárok, a zsidók, az olajsejkek vagy a hivatalnokok. Ezt a rendszert eddig együtt építettük, mindannyian. Versengésben foglaltuk el benne a legjobb "pozíciókat", ki-ki képességei és lehetőségei szerint. Ha őszintén belegondolunk, az egész eddigi életünk erről szólt. És ez a rendszer éppen összedőlőben van, mindannyiunkkal együtt. Ennek most nem lesznek nyertesei, legfeljebb túlélői.

Irányítói sincsenek a folyamatnak, hacsak nem a fizikai törvények. Így nem bűnbakokat kell keresni. Ahhoz, hogy életben maradhassunk, meg kell tanulnunk ebből a rendszerből kilépni. Ehhez pedig összefogásra van szükség, nem mutogatásra, elméletek felállítására, és felelősök keresésére.

(A bejegyzés részben Norbi előző bejegyzésemhez fűzött megjegyzésére válaszul született...)

Tovább...

Csatolt rendszerek összeomlása

David Clarke 2008-as írásának szabad fordítása, amely azonban aktuálisabb, mint valaha – fordítás általam

A közelgő olajcsúcs várható következményeit sokan sokféleképpen képzelik. Vannak, akik szerint a társadalmunk és gazdasági berendezkedésünk drasztikus mértékű hirtelen összeomlására kell felkészülnünk. Jómagam már számos esetben hangoztattam, hogy nem osztom teljesen ezt a véleményt. Nyilvánvalóan számottevően meg fog változni az életünk, ez a folyamat azonban egy fokozatos lassú folyamat lesz – gondoltam sokáig. Egészen addig, amíg a véleményem részleges felülvizsgálatára nem késztetett egy jelentéktelennek tűnő közelmúltbeli esemény.

Munkahelyem belső számítógépes hálózata már egy ideje nem működött rendesen. Az emailjeimhez és az internethez való hozzáférésem teljesen megbízhatatlanná vált. A rendszer hol működött, hol nem: teljesen kiszámíthatatlanul billegett a „működő” és a „nem működő” állapot között. A két állapot közötti váltás mindig egy pillanat műve volt, ami arra figyelmeztetett, hogy egy rendszer összeomlási sebessége gyakorlatilag megegyezik annak „normális” működési sebességével. Az összeomlás „szélessége”, „mélysége” viszont egy sor olyan tényezőtől függ, mint pl. a rendszert érő terhelés, vagy a más rendszerekkel való összekötöttség, beágyazottság mértéke.

A probléma végül is megoldódott. Mint kiderült, az intranet egyik gépén sérült meg a hálózati kártya meghajtóprogramja, és ez okozta a rendszerhibákat.

Mindennek a hatására egy nagy kérdés merült fel bennem. Az internet protokollt eredetileg úgy tervezték, hogy egy olyan robusztus, redundáns és megbízható rendszert alkosson, mely akár még egy atomtámadás (és ezáltal a rendszert alkotó számítógépek tömeges kiesése) után is képes megőrizni a működőképességét. Hogyan lehetséges akkor mégis az, hogy egy az internet protokollon alapuló, több ezer számítógépből álló hatalmas rendszert egyetlen gép egyetlen szoftverének hibája így össze tudjon omlasztani?

A válasz egyszerű: költséghatékonyság.

Meg lehetett volna úgy is építeni a munkahelyi hálózatunkat, hogy az egy megbízható és reziliens rendszert alkosson. Ehelyett azonban a hálózat kialakításakor a (költség)hatékonyság, a takarékosság elve volt a fő szempont. Intranetünk, mint minden számítógépes hálózat, egymással szoros kapcsolatban álló, de alapjában önálló részegységek (alrendszerek) rendszere. A hatékonyság szempontja miatt a kiszolgáló alegységek mindegyike magas leterheltséggel működött. Így lehet az, hogy amikor egyetlen részegység egy részegysége elromlott, akkor nem volt, ami átvegye a feladatát, és a kialakuló zavar végül az egész rendszert működését felborította.

Mostanában sokszor figyeltem meg hasonló folyamatokat. Volt például tavaly egy jelentős áramszünet a városunkban. Egy délután, amikor az elektromos hálózat terheltsége a csúcson volt, egyetlen kis hiba összeomlasztotta az egész rendszert.


A homokdomb mint modell

A komplex rendszerek összeomlásának kérdésköre tudományosan is megközelíthető, és mindez érdekes összefüggések felismerésére vezethet. Az egyik kísérleti modellezési lehetőség mindannyiunk számára ismerős lehet, aki gyerekkorában szeretett a homokozóban játszani. Ehhez nem kell más csak egy kis vödör száraz homok. Építsünk egy kupacot felülről apránként adagolva a homokot. Egy idő után kisebb-nagyobb lavinák fognak képződni a kupac oldalában. Ezek sokszor egész kicsik, míg néha akár a kupac teljes egészére is kiterjedhetnek, és az egyes lavinák mérete és kiterjedése teljesen véletlennek, előrejelezhetetlennek tűnik.

A kérdés operatív megközelítésére Per Bak mutat egy példát a (magyarul sajnos nem hozzáférhető) „How Nature Works” (kb. „Így működik a világ”) című könyvében. Létezik egy kritikus lejtőszög, amelynél a homokkupac nem válhat meredekebbé. Ott indulnak be a kis lavinák, ahol ennél a szögnél meredekebbé válik a lejtő. Képzeletben színezzük pirosra homokkupacunk azon lejtőit, ahol már eléri a lejtő meredeksége a kritikus szöget. Egy ilyen színes homokdomb oldalán kis piros csápokként jelennének meg azok a területek, melyek már a lavina kialakulásának a határán vannak. Ha egy ilyen területre pottyantunk egy homokszemet, az elkerülhetetlenül lavinához vezet. Hogy mekkora lavinához, az a piros csáp méretétől függ. Ha egy csáp kicsi és elszigetelt, akkor az ott kialakuló lavina is kicsi és elszigetelt lesz. Ha azonban a piros területek behálózzák a homokdomb teljes felszínét, akkor várhatóan a lavina is nagy területet fog érinteni.

Ugyanez a megközelítés a munkahelyi hálózatunk működésének a megértésére is alkalmazható. Amikor egy hálózati útvonal túlterheltté válik (azaz „pirosra színeződik”), akkor egy jól megtervezett rendszerben a további forgalom automatikusan más útvonalak irányába helyeződik át. Ha a rendszerben vannak még redundáns útvonalak és tartalék erőforrások, akkor ez nem probléma. De a mi rendszerünk esetében ilyenek nem voltak. A néhány szóba jöhető alternatív útvonal ugyanúgy túl volt terhelve. És ahogy az összes lehetséges útvonal „pirosba váltott”, a következő „homokszem” hatására a rendszer összeomlott.

A folyamat részletes megértése nagyon fontos. Egy komplex rendszer összeomlasztásához négy fő lépésre van szükség:

1. Készíts egy rendszert (pl. kisebb alrendszerek megfelelő hálózatba kapcsolásával)
2. Ha a rendszer egy része túlterheltté („pirossá”) válik, akkor a hálózati kapcsolatok segítségével tereld a további terhelést a rendszer más, még tartalék kapacitásokkal rendelkező részei irányába.
3. Folytasd mindezt egészen addig, amíg a rendszer minden része pirossá nem válik.
4. Adj még egy kis terhelést a rendszerre.

Amikor a homokot szórtunk a kupacra, a homokszemek véletlenszerűen hullottak a rendszer különböző meredekségű részeire, és így a kialakuló lavinák megjelenése és mérete is véletlenszerűnek tűnt. Ha azonban monitorozni tudjuk a rendszer terheltségi állapotát (pl. látjuk, hogy a homokdomb mely részei váltottak már pirosba), akkor a terheléseket ügyesen a még tartalék kapacitásokkal rendelkező részekre tudjuk irányítani. Ily módon rövid távon elkerülhető a lavinák kialakulása. Hosszabb távon azonban ezáltal csak elodázzuk (és fokozzuk) a problémát, hiszen ahogy a rendszer egyre nagyobb része vált pirosba, előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik egy sokkal súlyosabb, a teljes rendszer romba döntésével fenyegető lavina kialakulása.

Vagy másképpen fogalmazva, ha a terhelések növekedésére a jövőben is számítanunk kell, további kapacitásokat azonban nem tudunk adni a rendszerhez, akkor érdemes elgondolkodni, hogy nem járnánk-e jobban, ha inkább hagyjuk kialakulni a spontán véletlenszerű kis lavinákat a pusztító nagy lavinák elkerülésének a reményében.

A világ pénzügyi piacain jelenleg (2008 januárjában – ford. megj.) tapasztalható helyzet szintén ezt az összefüggést tükrözi. A piac egy sor „befektetési terméket” hozott létre, melyek segítségével a jelzáloghitelezés kockázatai (és remélt hasznai) megoszthatóvá váltak. Ezen eszközök kereskedelme a különböző befektetők között a kölcsönös függések egy komplex rendszerét hozza létre a kockázatok elosztására. A termékeket megvásárló befektetők, úgy érezték, hogy biztos fedezettel rendelkező eszközöket vásárolnak. Nem vették észre, hogy mivel bizonytalan értékkel rendelkező adósságok alkotják a fedezetet, saját biztonságuk (fizetőképességük megőrzése, „túlterheltségük” elkerülése) érdekében további „tartalékkapacitásokat” (likviditást) kell biztosítsanak a hitelek esetleges csődjének esetére. A pénzügyi rendszer egyes szereplői észrevétlenül túlterhelődtek kockázattal, „pirosba váltottak”. Mindennek következtében a csődök formájában megjelenő terhelések most elkezdtek végiggördülni a pénzügyi kapcsolatok komplex hálózatán, összeomlással fenyegetve az egész globális pénzügyi/gazdasági rendszert.


Az emberiség energia-rendszere

Most ugyanezt az analógiát egy kicsit továbbjátszva, vizsgáljuk meg azt is, hogy mit jelent mindez az olajcsúcs és a globális energiahelyzet szempontjából.

Az elmúlt évtizedekben egyre a hagyományosan a kitermelés zömét nyújtó könnyű és édes kőolaj hozzáférhetősége kezdett kissé problémásabbá válni. Mintha megtorpant volna e hagyományosan csak „kőolaj” néven nyersanyag kitermelésének a növekedési üteme. Válaszképpen a szakma fokozatosan elkezdett kőolaj helyett „folyadékokról” (liquids) beszélni, melybe a kőolaj mellett már számos, egyre elterjedtebben használt kőolaj-helyettesítőt is beleértettek, mint pl. a cseppfolyósított földgázterméket (LNG), a kátrányhomokból finomított szintetikus üzemanyagokat, vagy a bioüzemanyagokat.

Mindez lényegében azt jelentette, hogy amikor a gazdaságunk „kőolaj-alrendszere” pirosba váltott, akkor a növekvő folyékony üzemanyagigényünk kielégítése érdekében a terhelések egy részét más szektorok irányába kezdtük el átterhelni.
A terhelések egy részét például a bioüzemanyagok segítségével a mezőgazdaságra vezettük át. A mezőgazdaság és az energiaszektor már korábban is össze volt kapcsolva, hiszen a traktorok üzemanyagot fogyasztanak, így a modern nyugati mezőgazdaság leállna üzemanyag nélkül. A bioüzemanyagok megjelenésével a függés kétirányúvá vált. Képletesen szólva: amíg korábban olajat használtunk arra hogy élelmiszert állítsunk elő, ma már élelmiszert használunk arra, hogy olajat állítsunk elő (vagyis pontosabban helyettesítsünk).

A cseppfolyósított földgáz és kőszéntermékek további kapcsolatokat hoznak létre további lehetséges energiaforrások irányába. Ahogy ez a kapcsolat megerősödik, és újabb terhelések jelentkeznek, a kapcsolt rendszer bármelyik komponensében bekövetkező hiány a rendszer további komponenseiben is hiányokat idézhet elő. Sőt bizonyos mértékig mindez már be is következett.

A kátrányhomok, a bioüzemanyagok és még néhány további helyettesítő nagy területre kiterjedő intenzív előállítása egy további meglepő kapcsolatot hozott létre az energiaszektor és a környezet állapota között. Ez a kapcsolat számos formát felvehet, de az alaphelyzet miden esetben ugyanaz. A könnyű és édes kőolaj sokkal koncentráltabb, tisztább és hatékonyabb energiaforrás, mint a szóba jöhető alternatívák. Ennek megfelelően adott mennyiségű kőolaj kiváltása lényegesen nagyobb környezetterheléssel jár (pl. vízszennyezés, CO₂ kibocsátás, élőhely-pusztítás formájában). Ez az új kapcsolat további fenyegető visszacsatolásokat jelenthet az egész rendszerre nézve. Amennyiben például a kőolaj-helyettesítők fokozódó használata környezeti katasztrófához vezet, akkor ez a mezőgazdasági termelés, az energetikai infrastruktúra, vagy a gazdaság egészének állapotán keresztül további alrendszereket billenthet át nem működő állapotba.

A pénzügyi-gazdasági rendszer kiemelt szerepet játszik ebben az egész folyamatban. Ha az energiaszektor, a mezőgazdaság és a környezet egy nagy komplex rendszer három fontos alrendszerének tekinthető, akkor a globális pénzügyi rendszer egyszerre tekinthető állapotfigyelő (monitorozó) eszköznek és a kommunikációs csatornájának ebben a rendszerben. A pénzügyi rendszer egyik fő feladata hogy jeleket továbbítson a gazdasági élet szereplői között, és koordinálja a korlátozott mértékben rendelkezésre álló erőforrások elosztását a mindig nagy bőségben jelen levő lehetséges felhasználási célterületek között. Ha ez a rendszer nem működik rendesen, akkor nem remélhetjük, hogy más alrendszerek (pl. az energiaszektor) kapacitásproblémáira időben és megfelelő mértékű erőforrások hozzárendelésével (beruházásokkal) reagáljon a világ.

Ha a nagy rendszer valamely részében „túlterheltség” alakul ki (pl. egy földgázmező hirtelen kiesésével a gáztermelés hirtelen lecsökken), akkor a pénzügyi rendszer az árak hirtelen változásával jelzi ezt a változást. A rendszer más részei ekkor, ha tudják, átveszik a terhelés egy részét (pl. a világ más részeiről próbálnak gázt szerezni, biogáz-üzemeket hoznak létre, vagy gázüzemű erőművek helyett más típusúakra helyezik át az áramtermelés súlypontját). Az internet protokollal összehasonlítva azonban ez a rendszer sokkal megbízhatatlanabbul működik. A rendszer tehetetlensége gyakran túl lassú válaszokat eredményez. A zajok mennyisége nagy, a jelek sokszor elvesznek a gazdasági ciklusok, stb. által okozott zajokban. A hibás üzenetek nem kerülnek felülvizsgálatra és korrekcióra, és így tovább.


Az összeomlás sebessége

Az eddigiek fényében világos, hogy a kapacitásokat meghaladó energia-igények önmagukban várhatóan nem vezethetnek a rendszer azonnali összeomlásához. A maximális kapacitáson működő olajkutak egyszerűen csak továbbdolgoznak maximális kapacitáson. Ahol mindez első körben problémákat okoz, az a világ pénzügyi gazdasági rendszere. A kereslet és kínálat egyensúlyának felborulása olyan jeleket indít el a gazdaságban, melyek a terhelések egy részének áthelyeződéséhez vezetnek, ameddig ez lehetséges. A fennmaradó feszültségek a terhelések viszont torzítják és destabilizálják a pénzügyi rendszert, és hamis jeleket indítanak útnak. Mindennek eredményeképpen a kapacitások bővülésének vagy az infrastruktúra karbantartásának a hiánya természetesen az energiaszektor összeomlásához is vezethet. Ez azonban egy viszonylag lassú folyamat.

A nagy rendszer egyetlen részegysége, mely viszonylag gyors összeomlásra képes, az a pénzügyi rendszer. Viszont mivel ez az alrendszer biztosítja a működtetést és a kommunikációt a többi alrendszer számára, a pénzügyi rendszer gyors összeomlása símán maga alá képes temetni az egész nagy rendszert.

De vajon bekövetkezhet-e egy ilyen nagy hirtelen pénzügyi összeomlás? A kőolajtermelés hirtelen leállásához egy hatalmas, a 30-as évek nagy világválságánál jóval mélyebb összeomlás lenne szükséges. A pénzügyi rendszer sebessége nagyságrendekkel nőtt az elmúlt évtizedekben, de még mindig számos fék és ellensúly található a rendszerben, amelyek egy elharapódzó válságot segíthetnek idejében megállítani, vagy legalábbis lefékezni. A nagy gazdasági világválság annak idején több év alatt tudott csak teljesen elmélyülni. Még a mai elektronikus technológiákkal teletűzdelt világunkban sem várható azonban, hogy a globális pénzügyi rendszer egyik napról a másikra teljesen összeomoljon.


Az összeomlás szélessége

Az összeomlás továbbterjedését egyik alrendszerről a másikra annak mértéke, és a rendszerek közötti kapcsolat erőssége határozza meg. A kialakuló lavina annál szélesebb körű lesz, minél több egymással szorosan összekapcsolt alrendszer érte már el kritikus állapotot a folyamat elindulásának a pillanatában. Ez az a pont, ahol számomra ijesztővé kezdenek válni a dolgok.
A világ kőolajtermelése már egy ideje csúcskapacitáson dolgozik, ennek számos jele volt már. A világ élelemiszer-ágazata is óriási problémákkal küzd: a világ gabonakészletei rekord alacsony szinteken vannak, és a tartalékok további csökkenése várható. És mi a helyzet a környezettel? Többek között például az éghajlatváltozás folyamata jelzi, hogy a környezet is túl van már a „kapacitása” határain, és nem képes káros következmények nélkül befogadni az általunk kibocsátott terheléseket.

Az eddigieknek megfelelő perspektívában szemlélve mindez arra utal, hogy civilizációnk nagy rendszere már hanyatlásnak indult. Mind a három bemutatott kulcsfontosságú szektor már „pirosban van”, azaz elérte kapacitása határait. Ha feltehetjük, hogy e nagy rendszer karakterisztikus működési frekvenciája néhány év, akkor azt mondhatjuk, hogy az összeomlás már folyamatban van, és mindazok a látszólag váratlan változások, amelyeket most látunk és megélünk a világban, tulajdonképpen ennek a lassú de megállíthatatlan folyamatnak a tünetei.

Az összeomlás első feltűnő jelei, a pénzügyi rendszerben kell hogy jelentkezzenek. A kőolaj árának emelkednie kell – mint ahogy ezt láttuk is. Az élelmiszerek árának is emelkednie kell – mint ahogy ezt is láttuk. Erőteljes piaci perturbációk és ingadozások várhatók. A fokozatosan leértékelődő környezet „beárazására” tett kísérletek. Hmmmm…


Összefoglalás

Mindent összevetve, sajnos valóban reális lehetőség van egy széleskörű összeomlás bekövetkezésére. Még mindig fenntartom azt az álláspontomat, hogy egy hirtelen összeomlás nem valószínű. De egy már folyamatban lévő összeomlás is könnyen tűnhet hirtelennek, amikor egyszer csak észrevesszük azt és rádöbbenünk, hogy mi is történt.

Készült David Clarke 2008-as írása alapján, kisebb didaktikai és szerkezeti módosításokkal.

Tovább...

A csapda

Már régóta adós vagyok azzal, hogy példát nyújtok a természeti-társadalmi-gazdasági problémák egy olyan halmazára, melyek együttesen megoldhatatlan komplexet jelentenek a jelenlegi társadalmi-gazdasági berendezkedésünk és problémakezelési mechanizmusaink számára. Az alábbiakban megpróbálom ezt, bár hozzá kell tennem, bármennyit is pepecseltem az alábbi poszttal, nem vagyok teljesen elégedett az eredménnyel. Nehéz ez a téma, minden szempontból.
Számos "a rendszerből kifelé mutató" problémahalmaz létezhet, és állítom (egyelőre különösebb bizonyítás vagy bizonygatás nélkül), hogy a világban ma egyre inkább eluralkodni látszó természeti, társadalmi és gazdasági válságtünetek mögött is ilyen problémahalmazok állnak. Ez abban nyivánul meg, hogy az egyik probléma kezelésére foganatosított intézkedéseink a rendszer valamely más pontján viszont újabb problémákat idéznek elő. (Minden igyekezetem ellenére nem tudom megállni azért, hogy ne linkeljem ide a kedvenc esszéim egyikét.)
Na lássunk hát egy ilyen problémaláncolatot -- talán éppen azt, amely a leghamarabb és a leginkább közvetlenül fenyegeti az emberiséget globális "biliborítással":

1. Földünk kőolajkészletei jelenleg "merülnek ki" (azaz pontosabban: a kitermelésük nem fokozható, elkerülhetetlenül csökkenni fog)
2. A kőolajnak (és a további fosszilis energiahordozóknak) nincsenek reális alternatívái
3. A mai társadalmi-gazdasági berendezkedésünk működése teljesen energiafüggő (sőt, pontosabban az energiabázis növekedésétől függ!)

Mindhárom említett pont önmagában is egy-egy meglehetősen komplex, de azért nem áttekinthetetlen terület, melyről az interneten számos jobbnál jobb írás, értékelés, statisztika, stb. található. Tőlem most annyi telik, hogy logikus vázlatpontok (mintegy tézisek) sorozatába szedem az összefüggő problémák esszenciáját. Akiben kérdések merülnek fel, azt bátorítom, hogy olvasson utána. Ennek elősegítésére, már az egyes tézisekhez is igyekszem némi háttéranyagot nyújtani (az érdeklődő olvasók némi google-özéssel további háttéranyagok garmadáját találhatják az interneten, minden pont mellet, pro és kontra is). Lássuk tehát:

1. Földünk kőolajkészletei jelenleg "merülnek ki" (azaz pontosabban: a kitermelésük nem fokozható, elkerülhetetlenül csökkenni fog)
   
   1. A fosszilis energiahordozók csak korlátozott mennyiségben állnak rendelkezésre a földkéregben, fogyásuk már a kitermelésük megkezdésekor elkezdődött.
   2. Földünk konvencionális kőolajkészleteinek jelentős részét (a becslések többsége szerint megközelítőleg a felét) mára már elhasználtuk.*
      
      1. Az ismert kőolajkészletek kitermelés miatti fogyásának üteme ~1980 óta meghaladja azoknak az új felfedezések miatti gyarapodásának ütemét.
   3. Mint annyi mindenből, kőolajból is először a könnyen hozzáférhető és jó minőségű készletek kerültek kitermelésre, azaz a hátralévő 50% az első 50%-nál csak sokkal nehezebben (nagyobb energiaráfordítással, környezeti kockázattal, stb) termelhető csak ki. *
   4. Az egyes kőolaj és földgázmezők kitermelési ütemének fizikai korlátai is vannak. Ezek azt eredményezik, hogy a kitermelés csak körülbelül az eredeti készletek felének elfogyasztásáig fokozható, ezután viszont mindenképpen csökkenésnek indul. A készletek második fele már csak lassuló ütemben, hosszú idő alatt fokozatosan hozható felszínre. Nagyobb tartományok (pl. egyes országok, kontinensek) vagy akár az egész Föld kőolajtermelése ugyanilyen mintázatot követ.*
   5. Van egy kitüntetett pillanat, amikor a kőolaj-kitermelés világszinten tetőzik. Ez a pillanat (kb.) most van.
      
      1. Tény, hogy az eddigi legnagyobb olajkitermelés 2008 júliusában volt, napi 74,7 millió hordó kitermelési csúccsal, mely azonban csak minimálisan haladta meg a 2005 májusában mért korábbi kiermelési csúcsot. * *
      2. A Föld legjelentősebb kőolajmezőinek és kőolajkitermelő országainak többsége jelenleg már dokumentáltan hanyatló fázisban van.* *
      3. Tényleges geológiai adatokon, geofizikai és statisztikai modelleken nyugvó elemzések alapján a globális olajcsúcs (a kitermelés hanyatlásának a kezdete) nagy valószínűséggel valamikor 2005 és 2020 közé tehető. *
2. II) A kőolajnak (és a további fosszilis energiahordozóknak) nincsenek reális alternatívái
   
   1. A kőolaj energetikai kiváltására alternatívaként szóba jöhető megoldások mindegyike maga is a következő három probléma valamelyikétől (esetleg többtől is) szenved:
      1. Szintén kimerülnek (pl. kőszén, földgáz, atomenergia, geotermikus energia...)
      2. Alacsony nettó energia-kihozatal (pl. biomassza, nemkonvencionális kőolaj-források, napenergia, szélenergia, stb...) * *
      3. Nagy beruházásigény (bonyolult infrastruktúra, magas nyersanyagszükségletű és energiagényű(!) beruházások -- pl. napenergia, szélenergia, mélytengeri kőolaj, atomenergia, geotermikus energia, stb.), amely különösen a következő pont fényében kérdésessé teszi az érdemi megvalósíthatóságot.
   2. Hihetetlen sok energiát kellene alternatív forrásból kiváltanunk (lásd az ábrát), és egyetlen szóba jöhető technológia sem valósítható meg problémamentesen ezen a skálán (vagy, ha mégis, akkor annak várhatóan igen komoly káros mellékhatásai lennének...) *
      
      
      
      Az emberiség jelenleg évente ~1 köbmérföld (~4 km3, azaz mintegy két Balatonnyi) kőolajat használ el. Az ábra az ezen kőolajmennyiség energetikai kiváltásához szükséges beruházások nagyságát illusztrálja. Ahhoz például, hogy ezt a kőolajmennyiséget fokozatosan vízierőművekkel váltsuk ki, ahhoz 50 éven keresztül minden évben négy akkora erőművet kell felépíteni, mint a ma létező legnagyobb vízierőmű. Hasonlóképpen, atomerőművekből, szélerőművekből stb. is 50 éven keresztül minden évben az ábrán látható mennyiségeket kellene üzembe állítani. * *
      
      
      
   3. Ráadásul a különböző energiahordozók/források egymást csak korálátozott mértékben képesek helyettesíteni.
      1. A kőolaj és a belőle finomított üzemanyagok a legkoncentráltabb energiahordozók közé tartoznak, mely ideálissá teszi őket a közlekedési üzemanyagokként való felhasználásra. Erre a célra minden alternatív megoldás (pl. akkumulátorok, hidrogén) igen problémás.
      2. A kőolajat nemcsak energetikai célokra hasznosítjuk, hanem közvetlenül vagy közvetve szinte minden civilizációs vívmányunk kőolaj-származéknak tekinthető (műanyagok, műtrágyák, növényvédőszerek, gyógyszerek, számítógépek, távközlés, palackozott víz, eldobható pelenka, stb.)

Egyetlen alternatívaként tehát a kőolaj- (és energia-)fogyasztásunk elkerülhetetlennek látszó csökkentése marad nyitva az emberiség számára. De úgy tűnik, hogy ennek a megoldásnak a kivitelezhetőségével is gondok vannak a jelenlegi társadalmi gazdasági rendszerünk keretein belül:

III) A mai társadalmi-gazdasági berendezkedésünk működése teljesen energiafüggő (sőt, pontosabban az energiabázis növekedésétől függ!) * * * *
1) Jelenlegi globális pénzrendszerünk alapja a hitel. A világon forgalomban lévő összes pénzmennyiség óriási többsége mögött nincsen semmiféle fedezet csak a jövőbeni visszafizetés ígérete. (Kamattal!)*
2) A tőke+a kamatok jövendőbeli visszafizetéséhez a gazdasági növekedés (hite) biztosítja a kereteket. Egy növekvő gazdaságban a hitelek (és a kamatok) többsége visszafizethető. Egy csökkenő méretű gazdaságban még a tőketartozás visszafizetése is sokak számára lehetetlenné válik. *
3) A gazdaság növekedése a gazdasági rendszer metabolizmusának (a természeti erőforrások felhasználásának) a növekedésével jár.
--3a Az energiaforrások kitüntetett fontosságú és igen nehezen helyettesíthető erőforrások, (legfeljebb csak egymással helyettesíthetők, azt is csak korlátozottan).
--3b A kőolaj, koncentrált energiatartalma és könnyű kezelhetősége miatt különösen kiemelkedő jelentőségű és nehezen helyettesíthető energiaforrás
4) Az elérhető természeti erőforrások összmennyiségének csökkenése a gazdaság mögötti maradék fedezet elolvadásához és a jövőbeli növekedés hitének összeomlásához vezet. Ez pedig az egész gazdasági rendszer válságát majd összeomlását (átalakulását?) vonja maga után. (És ez a folyamat már elkezdődött...)

P.S. Nem szokásom utólag hozzányúlni a bejegyzéseimhez, de ennél a bejegyzésnél most szeretném fenntartani magamnak a későbbi kiegészítések és pontosítások jogát. Az ok: szeretném, hogyha ebben a kulcsfontosságú témában a lehető legátgondoltabb, megalapozott és hosszabb távon is naprakész anyagot sikerülne összeállítanom. És egyúttal kérném is ehhez a Ti olvasói segítségeteket: kommentáljátok ezt az oldalt, írjátok meg, ha valami szerintetek kimaradt, vagy egy új jó írás jelent meg valahol valamelyik pontnak az alátámasztására...

P.S.2. Minden kedves olvasónak boldog Karácsonyt!

Tovább...

Reziliencia

Olyan korban élünk itt a Földön, amikor néhány éven(!) belül gyökeres átalakulások fognak beindulni. Komoly a veszély, hogy az emberiség nem fogja tudni irányítani ezeket a változásokat, sőt, amennyire nem készülünk ezekre a változásokra, sajnos az is megeshet, hogy még csak lépést sem tud tartani velük. De hogyan lehet felkészülni valamiféle "váratlan" változásokra? És hogyan lehet egy egész társadalmat felkészíteni ilyesmire? Vajon a természet kínál valamiféle receptet erre?

Az emberiség jelenleg teljes gőzzel azon dolgozik hogy minél tökéletesebben kiaknázza, kimerítse Földünk véges erőforrásait. Ahogy fogynak a tartalékok, úgy csúszik bele civilizációnk mind inkább egy számos tünettel járó, többkomponensű globális válságba. Bármit is hozzon a következő 1-2 évtized, biztosak lehetünk benne, hogy kicsit sem fog hasonlítani az elmúlt 10-20 évre. Ha minden az eddigiekhez hasonlóan menne tovább (azaz pl. évi 3,5%-os növekedéssel számolva), akkor a következő ~20 évben az emberiség több forrást fog elhasználni és több hulladékot kibocsátani, mint amennyit az idők kezdetétől máig élt valamennyi ember valaha is összesen elhasznált és kibocsátott. Ez természetesen már nem következhet be, mert nincsen miből bekövetkezzen. Az erőforrásválsággal (peak oil) elértük a forrásaink határait, az éghajlatváltozással pedig a bioszféra hulladék-befogadóképességének határait kezdtük el feszegetni.

A következő évtizedek tehát a "nagy változások kora" lesz az emberiség számára. Elkerülhetetlenül megváltozik az a külső környezet, melyhez társadalmunk mindennapi tevékenységével alkalmazkodott. Mi kell ahhoz, hogy egy komplex rendszer viszonylag stabil tudjon maradni jelentős külső változások közepette is? Az ökológusok elvileg tudják a választ: ez a tulajdonság a reziliencia. Egy rendszert akkor nevezhetünk reziliensnek, ha a főbb "funkciók" sérülése nélkül képes a külső "sokkok" elviselésére. Rendszer, mint pl. az ökoszisztémák vagy társadalmi rendszerek, illetve funkciók, mint pl. az anyagáramlások fenntartása, struktúrák és az információ megőrzése. A sokkokról már beszéltünk.

Milyen rendszerek tekinthetők reziliensnek és melyek nem? Az ökológia a következő útmutatást adja:
(1) Minél kisebb önállóan is működőképes egységekből áll egy rendszer, annál reziliensebb. Az anyagáramlási ciklusok minél kisebb tér és időskálán alkossanak zárt körfolyamatokat (önellátás képessége, saját hulladékok feldolgozása) A jelenleg tartó éghajlatváltozás vizsgálatának egyik tanulsága az, hogy pl. a nagyobb távolságra vonuló madarak vagy a hosszabb életciklusú fák sérülékenyebbek, mint a kisebb tér- illetve időléptékben gondolkodó társaik.
(2) A generalisták könnyebben túlélik a nagy változásokat, a túlzott specializáció sebezhetővé tesz (nevezhető ez a "több lábon állás" elvének vagy "kockázatmegosztási" elvnek is).
(3) Nagy változások időszakában a komplexitás minimalizálódik (a túlspecializált szereplők/intézmények kiesnek, a lehetséges szerepek és kapcsolati viszonyok száma visszaesik, a felhalmozott információ elvész).

A hosszútávon stabil környezeti viszonyok a komplexitás növekedésének és a specializációnak kedveznek (gondoljunk pl. a trópusi esőerdőkre), ellenben a változó környezet a "több lábon álló" (generalista) szereplőkből álló egyszerűbb közösségeknek kedvez (pl. a jégkorszakok által ide-oda hajtott mérsékeltövi lomboserdők). Az erőforrások bősége szintén a komplexitás kialakulásának kedvez (gondoljunk itt a fényben és vízben gazdag trópusi esőerdőkre, vagy akár a kőolajban tocsogó saját társadalmunkra). A komplexitás és a specializáció jó dolgok: a források hatékonyabb kihasználását teszik lehetővé. Számos vizsgálat azt is kimutatta, hogy a komplexebb, több fajjal és összetettebb fajok közötti kapcsolatrendszerrel rendelkező közösségek stabilabbak, azaz kisebb térbeli és időbeli kilengéseket, ingadozásokat mutatnak, mint az egyszerűbb rendszerek. Ennek a hatékonyságnak és stabilitásnak azonban ára van: a reziliencia elvesztése. Ez egy nagyon nagy ár. Egy összeomló komplex rendszer ugyanis nem egy reziliens rendszerré egyszerűsödik, hanem ezen túlzuhan, és szinte teljesen eltűnik (a helyét pedig valamilyen másik a környezetében már meglévő reziliensebb közösség veszi át, mint ahogyan ezt jelenleg a brazíliai esőerdők cerrado ökoszisztémákra való lecserélődése esetén láthatjuk). A reziliens struktúrák ugyanis nem szükségszerűen részhalmazai a komplex struktúráknak. Mind a kettő hosszú evolúciós fejlődés eredményeképp tud kialakulni különböző környezeti viszonyok között (bőség, stabil környezet: komplexitás, forrásszegényebb, változékonyabb környezet: reziliencia).

És itt jön a lényeg.
Az elmúlt évtizedekben a modern nyugati társadalmak szinte maradéktalanul feláldozták rezilienciájukat a hatékonyság, versenyképesség, méretgazdaságosság, a készletmentes "just in time" megoldások, valamint a globalizáció oltárán. Társadalmunk és ezáltal mindannyiunk élete, életben maradása alapvető függőségbe került több nagy (globális) ellátórendszertől. A rossz hír azonban az, hogy ezek az ellátórendszerek fenntarthatatlanok. Az elvonási tünetek pedig kegyetlenek lesznek.

Sok szó esik manapság a fenntarthatóságról, elsősorban, mint áhított elérendő célról. Ebből logikailag következik az a (többnyire kimondatlan) tény, hogy a jelenlegi rendszer viszont nem tekinthető fenntarthatónak. És ami nem fenntartható, az garantáltan nem fog fennmaradni -- így vagy úgy, de meg fog változni. Ennek ellenére a világ abszolút nem készül semmiféle változásra. Mintha miden a status quo fennmaradásáról szólna. Mindenki erre készül. A rezilencia építésével senki sem foglalkozik, az erőforrások nagy része mindenféle "felesleges" (utólag majd ezt fogjuk gondolni) "fejlesztésre" megy el, melyek a régi csapásvonalat követve inkább csökkentik, mint növelik a társadalmi rezilienciát. Globalizáció, méretgazdaságosság, hatékonyságnövelés, újabb intézményi szintek bevezetése az újabb és újabb válságjelenségek tüneti kezelésére. Őrület.

Ahogy a természetes ökoszisztémáknál sem részhalmaza a reziliens alrendszer a teljes komplex rendszernek, úgy a mai komplex társadalmi-gazdasági rendszer esetén sem. A rezilienciát célzottan kell megteremteni, mert pillanatnyilag nincs jelen, és magától nem jön létre. Ha nem lépünk időben, akkor nem valamilyen békés XIX. századi vagy középkori állapot fog visszatérni, hanem egy sosem látott totális összeomlás feneketlen mélysége felé zuhan az emberiség. A helyünket pedig majd elfoglalja valami.

(Van itt ebben a témában egy nagyon jónak tűnő valódi tudományos igényességgel megírt (sajnos ez mostanában nem magától értetődő) helyzetértékelő jelentés, melyet még én is most olvasok, emésztek. Ha beválik és megihlet, akkor talán még egy-két önálló bejegyzést is kaphat a későbbiekben ezen a blogon -- ha még jut rá idő ebben az összeomlás előtt álló világban...)

Tovább...

Normális vagy, ember?

Ezúttal egy ökológus szakmai körökben is alig ismert, de igen érdekes cikkre szeretném felhívni a figyelmet. A cikk nem új, immár hat éves, de az üzenete mit sem vesztett aktualitásából. Fowler és Hobbs (2003) [1] különböző fajok leíró ökológiai mérőszámait (mint pl. a biomassza-fogyasztás, CO2 kibocsátás, földrajzi elterjedés vagy teljes populációméret) vizsgálva végeztek széleskörű statisztikai összehasonlításokat. A vizsgált fajok között azonban minden esetben ott volt az ember is. Abból a feltételezésből indult ki, hogy az emberek, mint az ökológiai rendszer részei, maguk is hasonló folyamatok során fejlődtek ki, és hasonló törvényeknek vannak alávetve, mint a többi faj. Ennek megfelelően tehát az emberi fajra jellemző különböző mérőszámoknak statisztikailag valahol a többi hasonló jellegű faj mérőszámai között kell lenni. Nézzük mit kaptak.

Az emberiség biomassza-fogyasztása (t/év) 96 további emlősfaj összesített fogyasztűásával összevetve. A szürke terület a 95%-os konfidencia-intervallumot jelzi, amelyen belül az emberi biomassza fogyasztás még nem különbözne szignifikánsan a töbii fajétól

A szerzők az elemzésükhöz széleskörű adatkeresést folytattak, és ennek során ~20 mérőszám tekintetében találtak értékelhető adatokat. Az adatok mennyisége és megbízhatósága mellett szempont volt az is, hogy csak ökológiailag értelmes összehasonlításokat végezzenek, azaz bizonyos kérdéseket csak emlősökre, míg másokat csak az emberhez hasonló testméretű emlősfajokra szűkítettek. Végül 31 különböző statisztikai tesztet állítottak fel [2]. Az eredmény megdöbbentő: az emeberi faj szinte minden esetben határozottan kilógott a többi faj közül. Ez a "kilógás" többnyire statisztikailag is szignifikáns volt: 99%-os szignifikanciaszinten 22 változóra, de 95%-on már 29, és 90%-on pedig 30 változó esetében, azaz emberiség egy kivételével minden változó/teszt esetében erősen kilóg a többi faj sorából.

Ime még néhány szép ábra a "kilógás" mértékének érzékeltetésére:

 

 [3]

Mindez pedig a szerzők szerint súlyos dolgokat árul el az emberiség helyzetéről, ökológiai "egészségi állapotáról", és ezen keresztül talán sorsáról, jövőjéről is. Mikor működik ugyanis jól egy komplex rendszer, és mi alapján dönthertjük el ezt? A tökéletes diagnózishoz a rendszer állapotának és belső folyamatainak pontos ismerete lenne szükséges: de erre általában nincs lehetőség. Gondoljunk pl. egy emberi testre, amelyben nem ismerhetjük meg minden sejt állapotát, nem mérhetünk meg minden kocentrációértéket, anyagáramot, stb. De erre általában nincs is szükség: számos olyan az egész rendszerre jellemző makroszkópikusan vizsgálható tulajdonság létezik, amelyet meg lehet mérni (az orvosi hasonlatnál maradva ilyenek pl. a testhőmérséklet, vérnyomás, vércukorszint, stb.). Ezek alapján már többnyire viszonylag pontos diagnózist lehet felállítani. Igen ám, de honnan lehet tudni, hogy mikor számít egy adott érték (testhőmérséklet, vérnyomás, stb) normálisnak, és mikor kórosnak? Nos, össze kell vetni a populáció többi egyedének hasonló értékeivel! Az "átlagos" értékek megfelelőnek tekinthetők, míg a "kilógó" értékek általában valamilyen bajt jeleznek.

Nos, Fowler és Hobbs szerint ami igaz kicsiben az igaz nagyban is. A kilógó értékek kóros állapotot jeleznek az emberiség egészére nézve. Az ilyen kóros állapotok pedig az egyedek szintjén általában nem szoktak túl sokáig tartani. Két kimenetelük lehet: a gyógyulás vagy a halál.

Quo vadis, emberiség?
Látod-e a diagnózist?
Össze tudod-e szedni magad a gyógyulás érdekében?

Jegyzetek:
[1] Fowler, C. W. & Hobbs, L. (2003). Is humanity sustainable?, Proceedings of the Royal Society of London, Series B: Biological Sciences, 270(1533), 2579–2583.
[2] A vizsgált változók, a tesztek és eredményeik részletesebben a következő publikációkban találhatók meg:
Fowler, C. W. & Hobbs, L. (2002).. Limits to natural variation: implications for systemic management. Animal Biodiversity and Conservation, 25(2), 7-45.
Fowler, C. W. (2002) Sustainability. In W. F. Perrin, B. Würsig & J. G. M. Thewissen (Eds.), Encyclopedia of marine mammals (1. ed., pp. 1205-1208). San Diego, CA, USA: Academic Press.
A 31 teszt soknak tűnhet, de ezek többsége koránt sem tekinthető függetlennek: pl. az első 17 teszt különböző tengeri ökoszisztémák emberi lehalászását veti össze különböző madárfajok, ragadozó halak és tengeri emlősök hasonló irányú tevékenységével. A további tesztek között is több esetben megfigyelhető erős párhuzamosság. Ennek ellenére az összes változó/teszt együttese azért legalább 6-7 független szempontot felvonultat, így az eredmények mindenképpen elég robusztusnak tekinthetők.
[3] Az "Encyclopedia of marine mammals" 2. kiadás 1133. oldaláról (a többi ábra az [1] alatt idézett cikkből származik)

Tovább...

Egy könyv mindenkinek…

…aki meg akarja érteni a világ működését. Na ez az első mondat meglehetősen fellengzősre sikeredett ezen első „könyvajánló” jellegű blogbejegyzésemben – de mentségemre szolgáljon, hogy ez tényleg egy nagyon jó könyv. Nagy bölcsességek emészthető esszenciája egy hiteles szerző tollából, aki az egész életét arra szentelte, hogy modellezze, és ezáltal megértse, érthetővé tegye a komplex rendszerek viselkedését. Donella Meadows neve a Római klub, és az általuk az 1970-es években közreadott „Növekedés határai” című jelentés nevével forrott össze. Tavaly megjelent könyvében (melyet amúgy még a 90-es évek elején elején írt, de máig teljesen aktuális, sőt még aktuálisabb mint valaha) egész életművét foglalja öszze sgyszerű közérthető nyelven, ismertetterjesztő stílusban. Vigyázat, nagyon nehezen letehető könyv! (Viszont szerencsére (sajnos?) nem hosszú.)

Kedvcsinálónak íme néhány részlet:

Ever since the Industrial Revolution, Western society has benefited from science, logic, and reductionism over intuition and holism. Psychologically and politically we would much rather assume that the cause of a problem is “out there,” rather than “in here.” It’s almost irresistible to blame something or someone else, to shift responsibility away from ourselves, and to look for the control knob, the product, the pill, the technical fix that will make a problem go away. (…) However, some of our “solutions” have created further problems. And some problems, (…) (for example) hunger, poverty, environmental degradation, economic instability, unemployment, chronic disease, drug addiction, and war, for example, persist in spite of the analytical ability and technical brilliance that have been directed toward eradicating them. No one deliberately creates those problems, no one wants them to persist, but they persist nonetheless. That is because they are intrinsically systems problems—undesirable behaviors characteristic of the system structures that produce them. They will yield only as we reclaim our intuition, stop casting blame, see the system as the source of its own problems, and find the courage and wisdom to restructure it.

Suppose you are for some reason lifted out of your accustomed place in society and put in the place of someone whose behavior you have never understood. Having been a staunch critic of government, you suddenly become part of government. Or having been a laborer in opposition to management, you become management (or vice versa). Perhaps having been an environmental critic of big business, you find yourself making environmental decisions for big business. Would that such transitions could happen much more often, in all directions, to broaden everyone’s horizons!
In your new position, you experience the information flows, the incentives and disincentives, the goals and discrepancies, the pressures—the bounded rationality—that goes with that position. It’s possible that you could retain your memory of how things look from another angle, and that you burst forth with innovations that transform the system, but it’s distinctly unlikely. If you become a manager, you probably will stop seeing labor as a deserving partner in production, and start seeing it as a cost to be minimized. If you become a financier, you probably will overinvest during booms and underinvest during busts, along with all the other financiers. If you become very poor, you will see the short-term rationality, the hope, the opportunity, the necessity of having many children. If you are now a fisherman with a mortgage on your boat, a family to support, and imperfect knowledge of the state of the fish population, you will overfish.

Strengthening and clarifying market signals, such as full-cost accounting, don’t get far these days, because of the weakening of another set of balancing feedback loops—those of democracy. This great system was invented to put self-correcting feedback between the people and their government. The people, informed about what their elected representatives do, respond by voting those representatives in or out of office. The process depends on the free, full, unbiased flow of information back and forth between electorate and leaders. Billions of dollars are spent to limit and bias and dominate that flow of clear information. Give the people who want to distort market-price signals the power to influence government leaders, allow the distributors of information to be self-interested partners, and none of the necessary balancing feedbacks work well. Both market and democracy erode. (…) Democracy works better without the brainwashing power of centralized mass communications. Traditional controls on fishing were sufficient until sonar spotting and drift nets and other technologies made it possible for a few actors to catch the last fish. The power of big industry calls for the power of big government to hold it in check; a global economy makes global regulations necessary.

…human cultures (…) are the store of behavioral repertoires, accumulated over not billions, but hundreds of thousands of years. They are a stock out of which social evolution can arise. Unfortunately, people appreciate the precious evolutionary potential of cultures even less than they understand the preciousness of every genetic variation in the world’s ground squirrels. I guess that’s because one aspect of almost every culture is the belief in the utter superiority of that culture.

Ja igen, ha nem mondtam volna, a könyv sajnos angolul van – de igen szép egyszerű lecsiszolt kiforrott köznapi angolsággal, semmi flanc, középfokú nyelvismerettel is jól követhető. (Apropó – fordítására nem vállalkozik valaki? Szerintem a mai magyar szomorú rögvalóság számára is igen komoly üzenete lenne…)

És végére hagytam a lényeget: a könyv (a szürkeszférából) ingyenesen letölthető innen.

Tovább...

bizalom

A mai embernek nincs ideje, energiája sőt igénye sem arra, hogy megpróbálja megérteni annak a bonyolult természeti és társadalmi rendszernek a működését, amelynek a részeként ő is a tevékenységét végzi. Idejét teljesen kitölti mindaz a tevékenység, amit ennek a komplex rendszernek a keretében és játékszabályai szerint végez a különböző szükségleteinek a biztosítására. Mindeközben teljesen rábízza magát a rendszerre. Ez a bizalom a múlt tapasztalatain alapul, az emberiség hosszú történelmi fejlődésének tapasztalatain, amely során kialakultak mindazok a megoldások (technológiák és intézményrendszerek), melyek társadalmunkat hatékonyan működtették [1]. És hát miért ne gondolhatnánk, hogy ami eddig jól működött, az a jövőben is működni fog.




A mai ember gondolkodását gyökerében áthatja a fejlődésbe vetett mélységes és öntudatlan hit. A jövőt el sem tudjuk képzelni másmilyennek, mint ami egyenes folytatása mindannak a folyamatnak, amit életünk során mi is (valamint szüleink, nagyszüleink,... is) mindeddig megtapasztaltunk. E csodálatos fejlődés motorjaként mindezidáig a tudomány szolgált, melynek segítségével az ember fokozatosan megtanulta megérteni és uralni a környezetében zajló folyamatokat. Éppen ezért különösen idegesítő, hogyha éppen a tudomány részéről bukkannak elő olyan állítások, melyek szerint léteznek olyan leigázhatatlan folyamatok is, amelyeket kemény fizikai korlátot jelenthetnek a megállíthatatlannak gondolt fejlődésünk előtt [2]. Olyan apró felkiáltójelek, amelyek mellett a mindennapok létfenntartási küzdelmébe belefáradó ember könnyen átsiklik. Ha azonban csak egy kicsi bizonytalanság is van az uralkodó világkép érvényességével kapcsolatban, akkor a racionális gondolkodás (aminek ez a világkép, és az e szerint élő emberiség a sikerét köszönheti!) azt súgja, hogy nem csukhatjuk be a szemünket [3].

Ebben a blogban az általam meglátott apró felkiáltójeleket szeretném másokkal megosztani. Teszem ezt abban a hitben, hogy ahol természet és társadalom "törvényei" ütköznek, ott egyértelműen a társadalom fogja a rövidebbet húzni. Továbbá azt is gondolom, hogy mindennek mindannyiunk, köztük a saját és a szeretteim életére nézve is óriási jelentősége lesz, a nem is olyan távoli jövőben. Jó lenne tisztán látni. Ehhez azonban ki kell nyitnunk a szemünket. Figyelnünk kell. És meg kell beszélnünk amit látunk. Amit én látok az egy őszintén szólva nem túl rózsás -- sőt egy kifejezetten ijesztő kép. De a pontokat mindenkinek magának kell összekötni. Ehhez szeretnék én némi "segítséget" nyújtani a blogommal, józan hangvételű, megfontolt és megalapozott "tudományos szösszenetek" közlésével. Teszem ezt abban a reményben, hogy a megértés már fél siker az előttünk tornyosuló problémák kezelésében [4], és ha kellő számban és időben tudatára ébredünk annak, hogy milyen nehéz helyzetben is van az emberiség, talán maga a helyzet is valamivel könnyebbé válik.

Jegyzetek:
[1] A megismerésnek mindenképpen vannak korlátai, és egy ponton túl szükségszerűen belép a "hit", mint egyfajta "bizonyítatlan munkahipotézis", amelynek az adja meg az értékét ha "működik". Evolúciós szempontból a "túl sok" (vakbizalom, fanatizmus) és a "túl kevés" hit (bizalmatlanság és az ebből fakadó elszigetlődés) egyformán hátrányos. Valószínűleg mind egyéni, mind közösségi szinten létezik a megismerés és az elfogadás egyfajta "optimális" aránya, melyet a racionális megismerésbe fektetett energia "határhaszna" alakít ki. (Érdekes lenne továbbvinni ezt a filozófiai jellegű gondolatsort, de ez itt most túl messzire vezet...)
[2] A társadalom belső logikája (ami szintén vizsgálható és leírható a tudomány eszközeivel!) az uralkodó világképpet megerősítő folyamatokat felerősíti, míg az azt gyengítő hatásokat viszont tompítja. Ilyen önerősítő visszacsatolások fellelhetők például a gazdaság és a média világában, de ilyennek tekinthető maga a tudomány finanszírozása is, ugyanis mind a termelő és szolgáltató tevékenységet, mind az információáramlást de akár a tudományos kutatómunkát is azok a társadalmi igények irányítják, melyek lényegében az aktuális világképben és az ember alaptermészetében gyökereznek.
[3] A különböző kockázatokat a súlyuknak (bekövetkezés valószínűsége * okozott kár nagysága) megfelelően érdemes kezelni. És mivel a fennálló társadalmi berendezkedésünknek az azt körülvevő világ fizikai tövényeivel való ütközése esetén a lehetséges következmények egy igen súlyosak (pl. társadalmi összeomlás), így ezzel még akkor is érdemes komolyan foglalkozni, ha magunkban viszonylag "kis valószínűséget" rendelünk egy ilyen eseménysor bekövetkeztéhez.
[4] http://thinkexist.com/quotation/a_problem_well_stated_is_a_problem_half/159095.html

Tovább...

Az energia mint mérték

Írásaim egy viszza-visszatérő motívuma a „teli Föld” vagy „kinőttük a Földet” gondolat. Ez a gondolatsor sokak számára nagyon absztraktnak, és megalapozatlannak tűnhet, hiszen elég kihajtani a városból, és máris kellemes és többé-kevésbé háborítatlannak tűnő természeti környezet veszi körül az embert. Rengeteg hely van még – gondolhatnánk – vagy a „kinőttük” nem földrajzi értelemben értendő? Akkor hát hogyan? A „kinőttük” ige valamiféle összemérhetőséget feltételez – de mit lehet itt összemérni? A természetes ökoszisztémák és a humán társadalom szinte csak abban hasonlítanak, hogy mind a kettő meglehetősen komplex rendszer, de ezen túl felépítésük, építőelemeik, folyamataik szinte minden tekintetben gyökeresen különböznek. Ahhoz, hogy a kettőt mégis össze lehessen hasonlítani egy megfelelő összegző mérőszámra van szükség. Szerencsére a fizika törvényei, melyeknek mind a két rendszer alá van vetve, kínálnak ilyen mérőszámot: az energiát. Lássuk hát, mit mond a fizika az emberiség és a természet viszonyáról! Az energia egy viszonylag egyszerűen megérthető, ám szabatosan annál nehezebben definiálható fizikai fogalom. Legegyszerűbben talán egyfajta „változtatóképesség”-ként foghatjuk fel. Mennyiségét és átalakulásait szabatos fizikai törvények határozzák meg, melyek egyformán érvényesek a világegyetem minden részén az élettelen és az élő rendszerekre, köztük természetesen az emberi társadalomra is. E rendszerek közös sajátossága, hogy „működésük” közben folyamatosan energia áramlik rajtuk keresztül, ami eközben folyamatosan átalakul, és egyre egyenletesebb eloszlásúvá válik, felhígul és „elvész” (hasznosíthatatlanná válik az élőlények és a társadalom számára). Eközben sokszor átalakulhat, és különbözőképpen hasznosulhat (pl. növekedést vagy minőségi fejlődést eredményezve), de több sohasem lesz. A rendszer lehetőségeit ily módon alapjában meghatározza az, hogy mennyi energiát tud felmutatni az alapjainál. (Sőt az önszerveződő rendszerekben gyakorlatilag az energiaáramok megszerzéséért megy a verseny – de erről többet majd egy későbbi posztban…) Így tehát a különböző rendszerek, alrendszerek esetében az „energiabázis” (az összes beáramló energia) mérésével egy általános, összehasonlítható, a rendszer „méretére” jellemző mérőszámot kaphatunk. Nos mit mutat egy ilyen energetikai összehasonlítás az ember és a természet viszonyáról? A teljes Földet a Nap felől másodpercenként 1,74*10¹⁷ J energia éri [1]. Ennek jelentős része visszaverődik a légkörről vagy a földfelszínről, illetve közvetlenül hővé alakul, és csak körülbelül 0,04 %-a hasznosul fotoszintetikusan a zöld növényzetben. Ez azonban még mindig hatalmas szám, mely mintegy 70 TW teljesítménynek, azaz éves szinten ~2,4* 10²¹ J = ~2400 EJ energiának felel meg, ami nagyjából az élővilág számára rendelkezésre álló teljes energiabázisnak feleltethető meg [2-4]. A régi időkben, amikor az ember még egy volt a sok faj közül, az ember energiabázisa az önmaga által elfogyasztott táplálék volt. Az ember azonban az állatvilágban egyedülálló módon tanulásra és a tanult ismeretek generációkon átívelő átadására képes („extraszomatikus adaptáció”), melyek révén jelentős külső fizikai és társadalmi struktúrákat képes kiépíteni maga körül („extraszomatikus test”), és ezáltal újabb és újabb erőforrások, energiaáramok megcsapolására, irányítására lesz képes, melyeket saját struktúráinak építésére fenntartására fordít („extraszomatikus energia-használat”) [5]. És az extraszomatikusan felhasznált energia mennyisége az emberiség esetében ma már sokszorosan felülmúlja a szomatikusan (táplálkozással) elfogyasztott energiát. A következő táblázatban a mai ember által felhasznált, birtokolt energiabázist mutatom be energiaipari statisztikák és lektorált tudományos közleményekben szereplő számadatok segítségével. Amint láthatjuk, az emberiség jelenlegi éves energiabázisa ~3/8 része a teljes élővilág összes többi részének az éves energiabázisának. Azaz a kettő egy nagyságrenden van!!! Egyetlen faj energiahasználata az egész élővilág számára hozzáférhető összes energiával! Csoda-e hogy a „növekedésnek” különböző nem kívánatos mellékhatásai vannak? És vajon mennyi gazdasági növekedés fér még bele, mielőtt végérvényesen felborítjuk bolygónk ökológiai rendszerét? És vajon felfogja-e az emberiség, hogy milyen tétje van egy ilyen borulásnak? Felülről lehet a legnagyobbat esni. Mivel mi, emberek vagyunk jelenleg a legmagasabban, ezért bármilyen borulásnak a legnagyobb vesztesei is csak mi lehetünk. Jegyzetek: [1] http://en.wikipedia.org/wiki/Sunlight#Solar_constant [2] Haberl, H. (2006). The global socioeconomic energetic metabolism as a sustainability problem. Energy, 31(1), 87-99. [3] Wright, D. H. (1990). Human impacts on energy flow through natural ecosystems, and implications for species endangerment. Ambio, 19(4)189-194. [4] A kép valójában nem teljes, nem veszi figyelembe, hogy a fajok egy része bizonyos körülmények között közvetlenül a fizikai környezetből is képes korlátozott mértékben energiát felvenni pl. gyíkok sütkérezése a napon, albatrosz vég nélküli vitorlázása a szelek szárnyán, stb). Az ilyen „fizikai energia” közvetlenül általában nem épül be a fajok szervezetébe, és így a táplálékláncba sem, hanem az embernél említett „extraszomatikus energiához” többé-kevésbé hasonlóan közvetve hasznosul, hiszen segítségével más szűkösebb energiaforrásokat (táplálékot) képesek kiváltani. Ez a fizikai energiafelvétel azonban ökoszisztéma szinten szerintem többé-kevésbé elhanyagolható (persze jó lenne ezt azért megvizsgálni…). [5] Price, D. (1995). Energy and human evolution. Population & Environment, 16(4), 301-319. [6] BP (2009). Statistical Review of World Energy – June 2009. BP Shareholder Services. (www.bp.com/statisticalreview). [7] REN21 (2009). Renewables Global Status Report – 2009 Update. Renewable Energy Policy Network for the 21st Century. Table R1, p. 23. (www.ren21.net/pdf/RE_GSR_2009_Update.pdf – A napenergia esetén a névleges kapacitás 50%-át vettem valódi teljesítménynek.) [8] World Wind Energy Association (2009). World Wind Energy Report 2008. p. 4. (www.wwindea.org) [9] International Geothermal Association (iga.igg.cnr.it – 2005 ill. 2001 évi adatok) [10] Haberl (2006, [2]) 70 GJ/év/fő becslése alapján, 6,77 milliárd fővel számolva (2009) [11] 2800 kcal/nap/fő (www.fao.org/docrep/004/y3557e/y3557e15.htm – 1999 évi adat) * 6.77 milliárd fő (2009 évi adat) * 365 nap [12] Az összegzés tudatosan nem tökéletes (nem is lehet az), hiszen a különböző típusú, koncentráltságú és használhatóságú energiafajták összeadása olyan mintha almákat hasonlítanánk össze körtékkel vagy dinnyékkel. Egy logikusabb, a hordozott energia „minőségét” is jobban figyelembe vevő összegzési mód az lehetne, hogyha a magasabb minőségű (koncentráltabb, jobban tárolható, szállítható, univerzálisabban használható és általában kívánatosabb) energiafajták mennyiségét az azok előállításához szükséges „rosszabb minőségű” energiahordozó mennyiségében adják meg. Ez történik tulajdonképpen, amikor az energiaiparban az atomenergia vagy a vízenergia részarányát kőolaj-egyenértékben fejezik ki (pl. [6], 41.o.), és ennek során 2,63-szoros energiatartalmú kőolajjal veszik ekvivalensnek az erőművek elektromos teljesítményét, arra utalva ezzel, hogy hogyha ugyanezt az árammennyiséget kőolajból kellene előállítani, akkor ezt csak 38 %-os hatásfokon lehetne megtenni. És ez az alapja az energia-könyvelés (energy accounting) egyik gyakran használt módozatának, az ún. emergia-számításoknak is, ahol egyfajta közös nevezőként minden energiafajtát napenergia-egyenértékekre próbálnak visszavezetni (nem véletlenül, hiszen a földi energiaáramlás alapjánál ez a bőséges, ám meglehetősen „híg”, diszperz energiaforma áll). Tekintve hogy a modern ember elsősorban jó minőségű, koncentrált energiaformákat használ, egy ilyen jellegű, közös nevezőre hozó összegzésnél az emberiség által felhasznált energiabázis arányaiban még nagyobb lenne, és elérné, sőt talán meg is haladná a természet összes többi részének energiabázisát. (Jó lenne ténylegesen is elvégezni egy ilyen elemzést, ami – ha alapos, igényes munkáról van szó – tudományos szakmai szempontból egy óriási feladat!) És ez pedig – ha így van – a fosszilis örökségünk felélésén alapuló jelenlegi energiagazdagságunk fenntarthatatlanságának egy újabb brutális bizonyítéka lenne.

Tovább...

A szükséges átalakulás II.

A közelmúltban az amerikai tudományos akadémia vezető lapjában megjelent írásukban Beddoe és munkatársai a „kultúra” kifejezést az uralkodó világkép, az ebben foglalt célok elérése érdekében kialakított intézményrendszer, valamint a mindehhez felhasznált technológiák hármasaként definiálják. A világkép a világ működéséről, az ember szerepéről, lehetőségeiről, feladatairól, céljáról alkotott felfogásunk, mely ott rejtőzik minden döntésünk mélyén. Az intézmények a társadalom hatékony működését lehetővé tévő szabályok és struktúrák, mint pl. az udvariasság, az igazságszolgáltatás, vagy a pénz intézménye. A technológiák pedig az intézmények működtetésekor felhasznált alkalmazott információ. Az emberi kultúra ezen három rétege folyamatos kölcsönhatásban van, és megszabja egymás fejlődési lehetőségeit. Ha például a világképünk szerint a célunk az emberi életminőség javítása, akkor kissé másféle intézményeket fogunk kialakítani, mint hogyha a végtelen gazdasági növekedés a cél. Az intézmények (mint pl. az oktatás vagy a média), és a technológiák (mint pl. a gépjárművek vagy a személyi számítógépek) is nagymértékben befolyásolják a világképünket. A modern nyugati kultúra az ipari forradalom időszakában alakult ki. Erre a korszakra az volt a jellemző, hogy

• viszonylag kevés ember élt nagy területen, ahol
• a természeti javak és erőforrások viszonylag bőségben álltak rendelkezésre, és
• a technikai infrastruktúra és a fogyasztói javak elérhetősége volt az a szűk keresztmetszet, amelynek fejlesztésével az életminőségen javítani lehetett.

Egy ilyen világban azt is meg lehetett magyarázni, hogy miért kell a javak nagy részének kevesek kezén koncentrálódnia: míg az egyenlően szétosztott javakat a társadalom rövid úton felélte volna, a koncentrálódó, újra és újra befektetett tőke a növekedés és ezáltal egy gazdagabb jövő ígéretét hordozta. Ebben a gondolkodásban tehát a javak egyenlőtlen elosztása egy olyan áldozat, melyet a jelen tömegeknek a jövőért meg kell hozniuk. Ez tehát az a világ, az a környezet, amelyhez modern nyugati kutúránk adaptálódott, ez tükröződik világképünkben, intézményrendszerünkben és technológiáinkban. Az ipari forradalom óta persze nagyon sok minden megváltozott. Ma már

• sokkal többen lakjuk ezt a bolygót, és ezért
• nem számolhatunk a természeti javak magától értetődő bőségével és az ökoszisztéma-szolgáltatások zavartalanságával, és
• gyakran már az erőforrások hiánya és a természeti környezet sérülései korlátozzák az életminőséget, miközben az anyagi, fogyasztói javak, valamint az épített infrastruktúra hozzáférhetősége viszonylag bőséges.

A változás lényege az arányok eltolódása: az emberi társadalom a „mérete” a bioszféra egészének „méretével” összemérhetővé vált, azzal egy nagyságrendre került. A világ az „üres Föld” állapotából a „teli Föld” állapotába került. És ez alapjában megváltozott viszonyokat, gyökeresen más környezetet jelent, melyhez teljes kultúránkkal (világkép, intézmények, technológiák) alkalmazkodnunk kell.

Tovább...

A szükséges átalakulás I.

Az, hogy egy feladat megoldásakor mi számít célszerű megközelítésnek, azt mindig az „adott körülmények” döntik el. Ez egyben azt is jelenti, hogy egy korábban nyerő stratégia is csúnya bukásba torkollhat, amennyiben a körülmények megváltoznak, ám az érintettek ezt fel nem ismerve halogatják a stratégia körülményekhez igazítását. Kicsiben mindenki ismeri ezt a jelenséget, személyes életünkben, mindennapi döntéseinkben is sokszor ilyen jellegű problémákkal szembesülünk. A hétköznapi, egyszerű esetekben rendszerint sikeres is az alkalmazkodás – nem véletlenül, hiszen éppen az összefüggések megértésén alapuló rugalmas alkalmazkodás volt az a képesség, mely a gondolkodó embert az elmúlt évezredek folyamán fokozatosan kiemelte az állatvilágból. Ez a probléma nemcsak kicsiben, hanem nagyban is fellép, azonban a társadalmi-gazdasági-természeti rendszerek megnövekedett mérete és komplexitása miatt sajnos ezt csak igen kevesen veszik észre. Közéjük tartoznak Rachael Beddoe és munkatársai, akik szerint ha nem tudunk kellőképpen alkalmazkodóképes viselkedést felmutatni az emberiség szintjén, akkor a modern nyugati civilizáció története könnyen gyászos fordulatot vehet. Kétmillió éves történelmének döntő részében az emberiség viszonylag kis létszámú csoportokban, kemény munkával vívott folytonos küzdelmet a környezet erőivel puszta fennmaradásáért. Csupán egy faj volt a sok közül, még hogyha sok szempontból nagyon sikeres is: az intelligens energia-felhasználás (eszközök, tűz, állati-erő) kimagasló alkalmazkodóképességet biztosított neki, amely révén az egyenlítőtől a sarkvidékekig igen nagy területen, más fajoknál sokkal szélesebb ökológiai tartományban el tudott terjedni. Az emberi társadalom, köztük a modern nyugati társadalmak kultúrája és alapintézményei mind ilyen környezetben fejlődtek ki, ahol a természet hatalmas, leigázandó ellenfél. A leigázás célja a természet olyan módon való alakítása, hogy az az emberi populáció minél nagyobb létszámban és minél magasabb életminőségen való fennmaradását tegye lehetővé. Ebben a rendszerben – legalábbis az emberi lélekszámhoz és a tevékenységének mértékéhez képest – a természet javai bőségesek és a befogadóképessége korlátlan: ez az „üres Föld” állapota. Ezek a viszonyok a bolygó nagy részét tekintve egészen a XIX. század végéig, a XX. századig megmaradtak, és csupán az elmúlt néhány évtized hozott gyökeres változást e téren. Mostanra az emberiség létszáma 6,7 milliárd fő fölé emelkedett, és az emberi tevékenység – az egyes emberek hatása a környezetre – is minden eddiginél nagyobb mértéket öltött. Ennek során olyan mértékben módosítjuk, használjuk a környezetünket, hogy veszélybe kerülnek mindazok a bolygónk ökológiai rendszere által nyújtott alapvető „szolgáltatások”, melyek az emberiség fennmaradását és jólétét, életminőségét az elmúlt évezredek során megalapozták. Vagy másképp megfogalmazva: mindenütt a határainkba ütközünk – a növekedés határaiba, legyen szó akár élelmezésről, éghajlatváltozásról, energiaforrásokról vagy környezetszennyezésről. Ez már nem az üres Föld állapota: ember és környezete megváltozott viszonya alapján sokkal inkább „teli” Földnek nevezhetjük ezt az új állapotot. És ahhoz hogy társadalmunk az új viszonyok között is működőképes legyen, alkalmazkodnunk kell a megváltozott viszonyokhoz. Egy komplex rendszerben, mint amilyen a Föld ökológiai rendszere, minden mindennel összefügg. Ha valamilyen tevékenység áttételes (térben vagy időben nagyobb területen, illetve elnyújtva jelentkező) hatásai egy hatalmas pufferen keresztül érvényesülnek csak, akkor ezekkel a hatásokkal nem kell számolni a tevékenység optimalizálásánál (üres állapot). Ha a puffer mindehhez ráadásul egy önszabályozó ökológiai rendszer is, akkor még jobb: az ilyen rendszerek dinamikus „egyensúlyi” állapotukból nem könnyen billenthetők ki. Egészen más azonban a helyzet, ha a külső behatás már nem elhanyagolható a rendszer egészéhez, a benne zajló folyamatok nagyságrendjéhez képest (teli állapot). Ilyenkor könnyen borul az egyensúly. Ezért a teli állapotban a korábban elhanyagolt mellékhatások döntő jelentőségűek lesznek. Az éghajlatváltozás, a sztratoszférikus ózon pusztulása, a talajvízkészletek elszennyeződése vagy a tengerek túlhalászata (stb, stb.) tulajdonképpen mind-mind ilyen egyensúlyborulások tünetei, melyek egyértelműen bizonyítják, hogy az emberiség a Földön már jócskán átlépte az üres és a teli állapotot elválasztó képzeletbeli küszöböt. Társadalmunk és gazdaságunk, sőt egész kultúránk azonban még az üres Föld állapotához van berendezkedve – azokhoz a körülményekhez, melyek között kialakult, amelyekre történetileg optimalizálódott. Az egykor praktikus megoldások azonban a teli földön már nem hatékonyak, sőt az immár puffereletlen környezeti rendszeren keresztül kifejezetten káros, önpusztító visszacsatolások indulnak el. Ha fenn szeretnénk tartani (fenntarthatóság!) a „teli Föld” állapotát, akkor alkalmazkodnunk kell ehhez az új állapothoz. Ellenkező esetben a rendszer a beinduló negatív visszacsatolások révén az egész rendszer könnyen visszabillen az „üres” állapotba. (folyt köv…)

Tovább...

Egy általános diagnózis

Íme első blogbejegyzésem, melyben korunk legfontosabb válságjelenségeit próbálom meg összekapcsolni: a gazdasági válságot, az éghajlatváltozást, az egyelőre csak viszonylag szűk körben "népszerű" olajcsúcs-elméletet, valamint azt az ökológiai válságot, melyet Földünk élővilágának egyre gyorsuló eltűnése okoz. Ezek mindegyikéről szeretnék majd a későbbiekben részletesebben is írni, hiszen külön-külön is megérnek nemcsak egy, hanem akár több misét is. Most azonban a részletekbe való túlzott elmélyedés nélkül, a gyökerek felől megközelítve próbálom megtalálni mi az ami a közös a fenti válságjelenségek körében. Ehhez az ökológiai közgazdaságtan eszköztárát, és azon belül is az egykori Világbanki közgaszdászból neves ökológiai gazdásszá előlépett Herman Daly műveit hívom segítségül. Társadalmunk felfokozott anyagcseréjét Földünk önszabályozó rendszerei már nem nagyon képesek elviselni. Az hogy hogyan és miért alakult ez így ki, igen összetett és sokrétű. Társadalmi belső folyamataink összehangolására sikerült egy igen-igen hatékony rendszert kitalálni: ez a (piac-)gazdaság. Ez az a rendszer, amely a rendelkezésre álló erőforrásokat az azokra igényt tartó egyedek és csoportok, valamint a lehetséges felhasználási célok között kifinomult módon elosztja. A folyamat eredményeképpen egyfajta egyensúly jön létre, melyben többé-kevésbé mindenki megtalálja a pozícióját, és feladatát, és ami a nagy csoda: a rendszer önfenntartó. A legtöbb közgazdaságtan tankönyv így mutatja be a piacgazdaság alapvető működési sémáját:

Íme tehát egy működőképes rendszer, mely beszabályozva önmagát, hosszú távra megoldja az emberiség boldogulását – tartják a neoliberális közgazdaságtan szószólói. Igaz, vannak még átmeneti nehézségek – ismerik el – például a javak elosztása körül, de ezek nem alapvető problémák, idővel a piac majd beszabályozza ezeket is, mint ahogy már annyi mindent megoldott. Nézzük csak meg a két évtizede még brutális szegénységben elakadni látszó Kínát vagy Indiát például – érvelnek. A növekedés majd segít. Sőt a rendszer jelenleg elterjedt („neoliberális”) formájának lételeme a növekedés, ugyanis ez a „garancia” a jövendőbeli teljesítmények hitel formájában való megelőlegezésének a hátterében, mely az egész elosztási folyamat egyik kulcseleme. A „növekedve fejlődés” csodálatos gépezete azonban – mint ahogyan a kibontakozóban lévő példátlan gazdasági válság is figyelmeztet erre bennünket – elakadni látszik. De hol lehet a hiba a rendszerben?

A valóság az, hogy ez a neoliberális gazdasági modell sajnos jelentős elhanyagolásokat tartalmaz. Olyan elhanyagolásokat, melyek a rendszer megalkotásakor még talán racionálisnak tűnhettek, azonban időközben, éppen a rendszer működésének következtében egyre nagyobb mértékű „hibát” vittek a rendszerbe. A társadalom és a gazdaság ugyanis nem egy légüres térben létezik és növekedik, hanem ezer szálon kötődik a körülvevő természeti környezethez, mely maga is egy bonyolult fizikai, kémiai és biológiai visszacsatolások sokaságát tartalmazó önszabályozó ökológiai rendszert alkot (vagy ha úgy tetszik, egymásba ágyazott rendszerek sokaságát). A befoglaló nagyobb rendszerhez energia és anyagáramok sokasága köti:

Ezt a modellt szemlélve már nyilvánvaló, hogy hogyan sodorhatja kitartó növekedéssel mélységesen kritikus helyzetbe magát az emberiség:

Mint látható a társadalmunk alapjában két oldalról kerül kapcsolatba a természettel: forrásként és nyelőként. Ez egyben azt jelenti, hogy a növekedésünk határaival is alapjában ezen a két oldalon kerülhetünk összeütközésbe, és sajnos, mind a kettő bekövetkezett. Forrásoldalon itt az energiaválság: legfontosabb energiaforrásaink, a fosszilis energiahordozók kiapadóban vannak, és nincs sok remény a helyettesítésükre. Nyelő oldalon pedig a légkör széndioxid-befogadó képességét lépjük túl egyre veszélyesebb mértékben, felborítva ezáltal a globális ökológiai rendszer egyik legfontosabb önszabályozó mechanizmusát, mely a Földgolyó éghajlatát beállította és emberi időléptékben stabilan tartotta. Ha tehát a növekedési határok megközelítésének tünetei kell legyenek, akkor határozottan állíthatjuk, hogy itt vannak a tünetek, ezek szerint a határok sem lehetnek már messze… És az említett két tünet mellett mindjárt adódik egy harmadik is: mi történik vajon a gazdasággal, ha növekedni szeretne, de határokba ütközik? Pl. szeretne elvenni a természetből, de már nem tud annyit, amennyit szeretne? Nos, ekkor csökken a növekedés üteme, és ezáltal összeomlik a növekedésbe vetett hit. Ez pedig a hiten alapuló befektetések (hitelpiac), és (mivel a jelenlegi rendszerben ennek a részelemnek kulcsszerepe van az egész gazdaság szempontjából) az egész gazdaság összecsuklásához vezet. A negyedik fő válságtünet pedig a bolygó „megmaradó” gazdaságon kívüli részéhez kötődik. Itt vajon mi fog történni az egyre növekedő emberi gazdaság hatására? Nyilván, ahogyan a társadalmi gazdasági rendszerünk egyre nagyobb teret és egyre több forrást elvon a természetes ökoszisztémáktól, azok úgy fognak egyre leromlottabbakká, szegényebbekké és egyre egyszerűbbekké válni. Ez a degradáció ma például a biológiai sokféleség minden szinten vészesen felgyorsult pusztulásaként érhető tetten. És ahogyan az elszegényedő ökológiai rendszerek egyre kevésbé képesek korábbi funkcióikat betölteni, és úgynevezett ökoszisztéma szolgáltatásokat közvetíteni az emberiség számára, ez mind a forrás- mind a nyelőoldalon további zavarokat tud okozni az emberi társadalom és gazdaság működése szempontjából. Íme, tehát így fonódik össze napjaink „top 4” globális problémája ugyanaköré az alapvető ok köré: kinőttük a Földet. Irodalom: 1. Daly, H. E. (2005). Economics in a full world. Scientific American, 293(3), 100-107. [pdf] 2. http://www.adbusters.org/magazine/81/the_crisis.html

Tovább...