2011. szeptember 28., szerda

Túllövés napja 2011

Itt van hát az idén is ez a neves nap. Kicsit később jött mint tavaly, először azt gondoltam, hogy a mélyülő válság miatt, azután ahogy figyelmesebben is elolvastam a hivatalos közleményeket, kiderült, hogy a válságnál sokkal inkább nagyobb hatása van a dátum elmozdulására a számítási módszertan csiszolgatásának. Ha a ugyanazzal a módszertannal számolnak, akkor gyakorlatilag ugyanakkorra esik ez a nap, mint tavaly. Na ez viszont már a válság hatása: nincs növekedés? Lehet hogy tényleg elértük a biofizikai határokat? Elég gáz ez egy hitelre épülő pénzügyi rendszerben.

Hogy mi is ez a túllövés nap? Részletesebben most nem írom le. Egyrészt leírtam már tavaly, másrészt az idén már nagyobb figyelmet szentel neki a sajtó, különösen a blogoszféra (egy jó cikk pl. itt). Bár a mainstream hírek közé még mindig nem került be, legalábbis amennyire én láttam, hallottam. Kíváncsi vagyok, hogy a 7 milliárd elérésének az ugyancsak a közeljövőre (okt 31 az ENSZ szerint) datált napjáról vajon megemlékeznek-e majd...


Tovább...

2011. augusztus 20., szombat

Összeesküvés

Valami nem megy jól a világban. Ez nyilvánvaló. De miért nem? Mi a gond? Látszólag mehetne minden úgy ahogy megszoktuk. Nincs pénz? Nincs energia? Felmelegedés van? Ugyanmár, gondoljunk a hírekre, bankokat mentenek, olaj úszik a tengerben, a szaudiak is megígérték, a július meg amúgy is mennyire hideg volt. De akkor mégis mi lehet a bajok oka? Nyilván csak egy épeszű magyarázat lehet: valakik így akarják. Ez szerepel a titkos forgatókönyvekben, már régen megtervezték és most megcsinálják. És közben milyen ügyesen manipulálják a népet is! Az agymosott tömeg még mindig nem látja mi van a színfalak mögött. A többség birka módjára dolgozik a mátrixban, míg egyesek valamiféle zavaros képeket szőnek holmi biofizikai korlátokról, amibe a világ beleütközött. De mi, beavatottak tudjuk: sötét erők játszanak velünk.



Hogy kik csinálják mindezt? Na ez az a pont, ahol az elméletek elkezdenek divergálni. De leginkább a magasabb/felelősebb pozícióban lévők, illetve azok gyanúsak, akiknek valamivel jobban megy az átlagosnál (bankárok, politikusok, zsidók, szabadkőművesek, kommunisták, katolikusok, kulákok, stb. – nem kívánt törlendő). Na ők a nagy játékosok, világ igazi urai. Velünk kicsikkel pedig az történik, amit a nagyok megengednek, hogy történjen.

Rendszeres olvasóim többségének, azt hiszem nem lesz meglepő amit mondok: nem így működik a világ. Régen sem így működött, ma sem így működik. Értsétek jól: mindig is voltak nagyhatalmú szereplők a világ politikai-gazdasági játszóterén, akik természetesen a saját többi-kevésbé leplezett érdekeik és világfelfogásuk mentén próbáltak élni a befolyásukkal. Ilyenek voltak és vannak. Ám, mint minden szereplőnek, nekik is nagyon korlátozott a mozgásterük. Miért? Mert a rendszer, amiben "kavarnak" önszabályozó. (Zárójel: éppen ez a nyugati demokráciák és a kapitalista piacgazdaság sikerének a titka: a lehető legnagyobb mértékben önszabályozó visszacsatolásokra alapoztak, ami a természetes rendszerek működését utánozza. Mindez a központi irányításhoz képest összességében sokkal rugalmasabb, sokkal reziliensebb rendszereket eredményez.) Egy nagy multi vagy a CIA vezetője, de még Obama vagy Orbán sem tehet meg akármit. Ezek az emberek mind a "székeik foglyai": amennyiben olyasmit próbálnának tenni, ami szerepükkel ellentétes, akkor már ott állnak mögöttük sorban a többiek, hogy a helyükre üljenek. Nem tehetnek meg bármit, amit jónak látnak, külön-külön sem és egymással összeszövetkezve sem. Még olyan dolgokat sem, amik pedig a természet törvényei alapján elvileg megtehetők lennének – ha a szerepeik (=a társadalmi rendszer működése) nem engedik. Nem is beszélve az olyan dolgokról, amiket viszont a természet nem enged – mert pl. nincs elég olaj, vagy nem esik eső egy fél évig, vagy leolvad egy reaktor (ha pl. magára hagyják). Erről szól ez a blog.

Ha valamit nem értenek az emberek, akkor azt hajlamosak a háttérben megbúvó rejtélyes erők hatásának betudni (pl. a bolygókat angyalok mozgatják az égbolton). Az ilyen magyarázatok kitalálása és elfogadása több szempontból is egy kellemes pszichológiailag vonzó lehetőséget jelenthet az azokban hívők számára:

  1. A titkos összeesküvők, mozgató-emberek feltételezése nyújt azokra a negatív vagy furcsa tapasztalásokra, amikre a hétköznapi világ látszólag nem kínál magnyugtató magyarázatot (pl. miért van élelmiszerhiány, amikor annyi a parlagon hagyott földterület? vagy Miért marad annyi föld bevetetlenül, amikor élelmiszerhiány van?) Mindez persze rendszerekben gondolkodva, spontán folyamatokkal is megmagyarázható, de ehhez gondolkodni kell. Sokaknak kényelmesebbek az instant magyarázatok.
  2. A felelősök megjelölése az ember egy régi feszültségoldó konfliktuskezelő és közérzetjavító eszköze. Azáltal, hogy távoli összeesküvők egy csoportjában megláthatjuk a felelősöket a bajokért, megnyugodhatunk. A világ kettéoszlott jókra és gonoszokra, és mi magunk természetesen mindig az előbbiek között vagyunk. Sőt egyből egy receptet is kapunk, hogy "ki ellen" kell küzdenünk a problémák megoldása érdekében, ami adott döntéseink motivációjául is szolgálhat, és a "tettem valamit" jóleső érzésével is eltölthet.
  3. Aki elkezd így gondolkodni, az könnyen egyfajta "titkos tudás" birtokában érezheti magát, amit csak a "beavatottak", akiknek már "felnyílt a szemük" érthetnek meg. Egy ilyen "közösség" tagjának érezni magunkat pedig, ugyebár, jó dolog…

Az is természetes valahol, hogy azok a csoportok vagy rétegek, melyekkel fizikai, kulturális, társadalmi, nyelvi, vagy bármilyen más távolság okán nincs közvetlen kapcsolat, idővel rejtélyesekké, gyanúsakká válnak, különösen akkor, ha valamilyen érdekkonfliktus merül fel, vagy egyszerűen csak jobban megy nekik valamilyen szempontból, mint nekünk, akik "jól tudjuk, hogy mennyire keményen megdolgozunk az eredményeinkért".

Miért gáz mindez?

Ahhoz hogy megoldjunk egy problémát, ahhoz először is egy jó diagnózis kell, arról hogy mi is a probléma. Ha rossz a diagnózis, meghal a beteg, legyenek akármilyen profik is a műtét végzői. Ha összeesküvők ellen harcolunk, de valójában más a probléma, akkor legyünk akármilyen kitartóak a harcosok, a siker garantáltan elmarad. Most a középkori orvosok jutnak az eszembe, akik minden probléma esetén eret mindjárt vágtak… Nem is volt túl jó a túlélési arány.


A mai világunk óriási problémáktól terhes. Nagyon jó úton haladunk a szakadék felé. Nincs már sok időnk és az eszközeink is korlátozottak. A látszólag érthetetlen módon egyre nehezebbé váló körülmények különösen hajlamossá teszik az embert a másokra mutogatásra és a felelősök keresésére. Ha ez a viselkedés társadalmilag felerősödik és tömegessé válik, akkor abból nagyon csúnya dolgok lehetnek. Csúnya dolgok, amik semmilyen megoldáshoz nem visznek közelebb, és aki üt az végül éppen úgy megszívja, mint akit ütnek. Ha még ezt a kis időt és a maradék erőforrásainkat is arra használjuk, hogy délibábokat vagy fantomokat kergessünk, akkor mindannyian nagyon megszívtuk.

Emberek, ismerjük fel, hogy egy olyan pontjához érkezett a történelem, ahol már nem mi irányítunk! A szemek sürgős felnyílására van szükség, minden értelemben. Egy rendszer foglyai vagyunk, éppúgy mint a bankárok, a zsidók, az olajsejkek vagy a hivatalnokok. Ezt a rendszert eddig együtt építettük, mindannyian. Versengésben foglaltuk el benne a legjobb "pozíciókat", ki-ki képességei és lehetőségei szerint. Ha őszintén belegondolunk, az egész eddigi életünk erről szólt. És ez a rendszer éppen összedőlőben van, mindannyiunkkal együtt. Ennek most nem lesznek nyertesei, legfeljebb túlélői.

Irányítói sincsenek a folyamatnak, hacsak nem a fizikai törvények. Így nem bűnbakokat kell keresni. Ahhoz, hogy életben maradhassunk, meg kell tanulnunk ebből a rendszerből kilépni. Ehhez pedig összefogásra van szükség, nem mutogatásra, elméletek felállítására, és felelősök keresésére.


(A bejegyzés részben Norbi előző bejegyzésemhez fűzött megjegyzésére válaszul született...)

Tovább...

2011. augusztus 12., péntek

Csatolt rendszerek összeomlása

David Clarke 2008-as írásának szabad fordítása, amely azonban aktuálisabb, mint valaha – fordítás általam

A közelgő olajcsúcs várható következményeit sokan sokféleképpen képzelik. Vannak, akik szerint a társadalmunk és gazdasági berendezkedésünk drasztikus mértékű hirtelen összeomlására kell felkészülnünk. Jómagam már számos esetben hangoztattam, hogy nem osztom teljesen ezt a véleményt. Nyilvánvalóan számottevően meg fog változni az életünk, ez a folyamat azonban egy fokozatos lassú folyamat lesz – gondoltam sokáig. Egészen addig, amíg a véleményem részleges felülvizsgálatára nem késztetett egy jelentéktelennek tűnő közelmúltbeli esemény.



Munkahelyem belső számítógépes hálózata már egy ideje nem működött rendesen. Az emailjeimhez és az internethez való hozzáférésem teljesen megbízhatatlanná vált. A rendszer hol működött, hol nem: teljesen kiszámíthatatlanul billegett a „működő” és a „nem működő” állapot között. A két állapot közötti váltás mindig egy pillanat műve volt, ami arra figyelmeztetett, hogy egy rendszer összeomlási sebessége gyakorlatilag megegyezik annak „normális” működési sebességével. Az összeomlás „szélessége”, „mélysége” viszont egy sor olyan tényezőtől függ, mint pl. a rendszert érő terhelés, vagy a más rendszerekkel való összekötöttség, beágyazottság mértéke.

A probléma végül is megoldódott. Mint kiderült, az intranet egyik gépén sérült meg a hálózati kártya meghajtóprogramja, és ez okozta a rendszerhibákat.

Mindennek a hatására egy nagy kérdés merült fel bennem. Az internet protokollt eredetileg úgy tervezték, hogy egy olyan robusztus, redundáns és megbízható rendszert alkosson, mely akár még egy atomtámadás (és ezáltal a rendszert alkotó számítógépek tömeges kiesése) után is képes megőrizni a működőképességét. Hogyan lehetséges akkor mégis az, hogy egy az internet protokollon alapuló, több ezer számítógépből álló hatalmas rendszert egyetlen gép egyetlen szoftverének hibája így össze tudjon omlasztani?

A válasz egyszerű: költséghatékonyság.

Meg lehetett volna úgy is építeni a munkahelyi hálózatunkat, hogy az egy megbízható és reziliens rendszert alkosson. Ehelyett azonban a hálózat kialakításakor a (költség)hatékonyság, a takarékosság elve volt a fő szempont. Intranetünk, mint minden számítógépes hálózat, egymással szoros kapcsolatban álló, de alapjában önálló részegységek (alrendszerek) rendszere. A hatékonyság szempontja miatt a kiszolgáló alegységek mindegyike magas leterheltséggel működött. Így lehet az, hogy amikor egyetlen részegység egy részegysége elromlott, akkor nem volt, ami átvegye a feladatát, és a kialakuló zavar végül az egész rendszert működését felborította.

Mostanában sokszor figyeltem meg hasonló folyamatokat. Volt például tavaly egy jelentős áramszünet a városunkban. Egy délután, amikor az elektromos hálózat terheltsége a csúcson volt, egyetlen kis hiba összeomlasztotta az egész rendszert.


A homokdomb mint modell

A komplex rendszerek összeomlásának kérdésköre tudományosan is megközelíthető, és mindez érdekes összefüggések felismerésére vezethet. Az egyik kísérleti modellezési lehetőség mindannyiunk számára ismerős lehet, aki gyerekkorában szeretett a homokozóban játszani. Ehhez nem kell más csak egy kis vödör száraz homok. Építsünk egy kupacot felülről apránként adagolva a homokot. Egy idő után kisebb-nagyobb lavinák fognak képződni a kupac oldalában. Ezek sokszor egész kicsik, míg néha akár a kupac teljes egészére is kiterjedhetnek, és az egyes lavinák mérete és kiterjedése teljesen véletlennek, előrejelezhetetlennek tűnik.


A kérdés operatív megközelítésére Per Bak mutat egy példát a (magyarul sajnos nem hozzáférhető) „How Nature Works” (kb. „Így működik a világ”) című könyvében. Létezik egy kritikus lejtőszög, amelynél a homokkupac nem válhat meredekebbé. Ott indulnak be a kis lavinák, ahol ennél a szögnél meredekebbé válik a lejtő. Képzeletben színezzük pirosra homokkupacunk azon lejtőit, ahol már eléri a lejtő meredeksége a kritikus szöget. Egy ilyen színes homokdomb oldalán kis piros csápokként jelennének meg azok a területek, melyek már a lavina kialakulásának a határán vannak. Ha egy ilyen területre pottyantunk egy homokszemet, az elkerülhetetlenül lavinához vezet. Hogy mekkora lavinához, az a piros csáp méretétől függ. Ha egy csáp kicsi és elszigetelt, akkor az ott kialakuló lavina is kicsi és elszigetelt lesz. Ha azonban a piros területek behálózzák a homokdomb teljes felszínét, akkor várhatóan a lavina is nagy területet fog érinteni.

Ugyanez a megközelítés a munkahelyi hálózatunk működésének a megértésére is alkalmazható. Amikor egy hálózati útvonal túlterheltté válik (azaz „pirosra színeződik”), akkor egy jól megtervezett rendszerben a további forgalom automatikusan más útvonalak irányába helyeződik át. Ha a rendszerben vannak még redundáns útvonalak és tartalék erőforrások, akkor ez nem probléma. De a mi rendszerünk esetében ilyenek nem voltak. A néhány szóba jöhető alternatív útvonal ugyanúgy túl volt terhelve. És ahogy az összes lehetséges útvonal „pirosba váltott”, a következő „homokszem” hatására a rendszer összeomlott.

A folyamat részletes megértése nagyon fontos. Egy komplex rendszer összeomlasztásához négy fő lépésre van szükség:

  1. Készíts egy rendszert (pl. kisebb alrendszerek megfelelő hálózatba kapcsolásával)
  2. Ha a rendszer egy része túlterheltté („pirossá”) válik, akkor a hálózati kapcsolatok segítségével tereld a további terhelést a rendszer más, még tartalék kapacitásokkal rendelkező részei irányába.
  3. Folytasd mindezt egészen addig, amíg a rendszer minden része pirossá nem válik.
  4. Adj még egy kis terhelést a rendszerre.

Amikor a homokot szórtunk a kupacra, a homokszemek véletlenszerűen hullottak a rendszer különböző meredekségű részeire, és így a kialakuló lavinák megjelenése és mérete is véletlenszerűnek tűnt. Ha azonban monitorozni tudjuk a rendszer terheltségi állapotát (pl. látjuk, hogy a homokdomb mely részei váltottak már pirosba), akkor a terheléseket ügyesen a még tartalék kapacitásokkal rendelkező részekre tudjuk irányítani. Ily módon rövid távon elkerülhető a lavinák kialakulása. Hosszabb távon azonban ezáltal csak elodázzuk (és fokozzuk) a problémát, hiszen ahogy a rendszer egyre nagyobb része vált pirosba, előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik egy sokkal súlyosabb, a teljes rendszer romba döntésével fenyegető lavina kialakulása.

Vagy másképpen fogalmazva, ha a terhelések növekedésére a jövőben is számítanunk kell, további kapacitásokat azonban nem tudunk adni a rendszerhez, akkor érdemes elgondolkodni, hogy nem járnánk-e jobban, ha inkább hagyjuk kialakulni a spontán véletlenszerű kis lavinákat a pusztító nagy lavinák elkerülésének a reményében.

A világ pénzügyi piacain jelenleg (2008 januárjában – ford. megj.) tapasztalható helyzet szintén ezt az összefüggést tükrözi. A piac egy sor „befektetési terméket” hozott létre, melyek segítségével a jelzáloghitelezés kockázatai (és remélt hasznai) megoszthatóvá váltak. Ezen eszközök kereskedelme a különböző befektetők között a kölcsönös függések egy komplex rendszerét hozza létre a kockázatok elosztására. A termékeket megvásárló befektetők, úgy érezték, hogy biztos fedezettel rendelkező eszközöket vásárolnak. Nem vették észre, hogy mivel bizonytalan értékkel rendelkező adósságok alkotják a fedezetet, saját biztonságuk (fizetőképességük megőrzése, „túlterheltségük” elkerülése) érdekében további „tartalékkapacitásokat” (likviditást) kell biztosítsanak a hitelek esetleges csődjének esetére. A pénzügyi rendszer egyes szereplői észrevétlenül túlterhelődtek kockázattal, „pirosba váltottak”. Mindennek következtében a csődök formájában megjelenő terhelések most elkezdtek végiggördülni a pénzügyi kapcsolatok komplex hálózatán, összeomlással fenyegetve az egész globális pénzügyi/gazdasági rendszert.


Az emberiség energia-rendszere

Most ugyanezt az analógiát egy kicsit továbbjátszva, vizsgáljuk meg azt is, hogy mit jelent mindez az olajcsúcs és a globális energiahelyzet szempontjából.

Az elmúlt évtizedekben egyre a hagyományosan a kitermelés zömét nyújtó könnyű és édes kőolaj hozzáférhetősége kezdett kissé problémásabbá válni. Mintha megtorpant volna e hagyományosan csak „kőolaj” néven nyersanyag kitermelésének a növekedési üteme. Válaszképpen a szakma fokozatosan elkezdett kőolaj helyett „folyadékokról” (liquids) beszélni, melybe a kőolaj mellett már számos, egyre elterjedtebben használt kőolaj-helyettesítőt is beleértettek, mint pl. a cseppfolyósított földgázterméket (LNG), a kátrányhomokból finomított szintetikus üzemanyagokat, vagy a bioüzemanyagokat.

Mindez lényegében azt jelentette, hogy amikor a gazdaságunk „kőolaj-alrendszere” pirosba váltott, akkor a növekvő folyékony üzemanyagigényünk kielégítése érdekében a terhelések egy részét más szektorok irányába kezdtük el átterhelni.
A terhelések egy részét például a bioüzemanyagok segítségével a mezőgazdaságra vezettük át. A mezőgazdaság és az energiaszektor már korábban is össze volt kapcsolva, hiszen a traktorok üzemanyagot fogyasztanak, így a modern nyugati mezőgazdaság leállna üzemanyag nélkül. A bioüzemanyagok megjelenésével a függés kétirányúvá vált. Képletesen szólva: amíg korábban olajat használtunk arra hogy élelmiszert állítsunk elő, ma már élelmiszert használunk arra, hogy olajat állítsunk elő (vagyis pontosabban helyettesítsünk).


A cseppfolyósított földgáz és kőszéntermékek további kapcsolatokat hoznak létre további lehetséges energiaforrások irányába. Ahogy ez a kapcsolat megerősödik, és újabb terhelések jelentkeznek, a kapcsolt rendszer bármelyik komponensében bekövetkező hiány a rendszer további komponenseiben is hiányokat idézhet elő. Sőt bizonyos mértékig mindez már be is következett.

A kátrányhomok, a bioüzemanyagok és még néhány további helyettesítő nagy területre kiterjedő intenzív előállítása egy további meglepő kapcsolatot hozott létre az energiaszektor és a környezet állapota között. Ez a kapcsolat számos formát felvehet, de az alaphelyzet miden esetben ugyanaz. A könnyű és édes kőolaj sokkal koncentráltabb, tisztább és hatékonyabb energiaforrás, mint a szóba jöhető alternatívák. Ennek megfelelően adott mennyiségű kőolaj kiváltása lényegesen nagyobb környezetterheléssel jár (pl. vízszennyezés, CO2 kibocsátás, élőhely-pusztítás formájában). Ez az új kapcsolat további fenyegető visszacsatolásokat jelenthet az egész rendszerre nézve. Amennyiben például a kőolaj-helyettesítők fokozódó használata környezeti katasztrófához vezet, akkor ez a mezőgazdasági termelés, az energetikai infrastruktúra, vagy a gazdaság egészének állapotán keresztül további alrendszereket billenthet át nem működő állapotba.

A pénzügyi-gazdasági rendszer kiemelt szerepet játszik ebben az egész folyamatban. Ha az energiaszektor, a mezőgazdaság és a környezet egy nagy komplex rendszer három fontos alrendszerének tekinthető, akkor a globális pénzügyi rendszer egyszerre tekinthető állapotfigyelő (monitorozó) eszköznek és a kommunikációs csatornájának ebben a rendszerben. A pénzügyi rendszer egyik fő feladata hogy jeleket továbbítson a gazdasági élet szereplői között, és koordinálja a korlátozott mértékben rendelkezésre álló erőforrások elosztását a mindig nagy bőségben jelen levő lehetséges felhasználási célterületek között. Ha ez a rendszer nem működik rendesen, akkor nem remélhetjük, hogy más alrendszerek (pl. az energiaszektor) kapacitásproblémáira időben és megfelelő mértékű erőforrások hozzárendelésével (beruházásokkal) reagáljon a világ.

Ha a nagy rendszer valamely részében „túlterheltség” alakul ki (pl. egy földgázmező hirtelen kiesésével a gáztermelés hirtelen lecsökken), akkor a pénzügyi rendszer az árak hirtelen változásával jelzi ezt a változást. A rendszer más részei ekkor, ha tudják, átveszik a terhelés egy részét (pl. a világ más részeiről próbálnak gázt szerezni, biogáz-üzemeket hoznak létre, vagy gázüzemű erőművek helyett más típusúakra helyezik át az áramtermelés súlypontját). Az internet protokollal összehasonlítva azonban ez a rendszer sokkal megbízhatatlanabbul működik. A rendszer tehetetlensége gyakran túl lassú válaszokat eredményez. A zajok mennyisége nagy, a jelek sokszor elvesznek a gazdasági ciklusok, stb. által okozott zajokban. A hibás üzenetek nem kerülnek felülvizsgálatra és korrekcióra, és így tovább.


Az összeomlás sebessége

Az eddigiek fényében világos, hogy a kapacitásokat meghaladó energia-igények önmagukban várhatóan nem vezethetnek a rendszer azonnali összeomlásához. A maximális kapacitáson működő olajkutak egyszerűen csak továbbdolgoznak maximális kapacitáson. Ahol mindez első körben problémákat okoz, az a világ pénzügyi gazdasági rendszere. A kereslet és kínálat egyensúlyának felborulása olyan jeleket indít el a gazdaságban, melyek a terhelések egy részének áthelyeződéséhez vezetnek, ameddig ez lehetséges. A fennmaradó feszültségek a terhelések viszont torzítják és destabilizálják a pénzügyi rendszert, és hamis jeleket indítanak útnak. Mindennek eredményeképpen a kapacitások bővülésének vagy az infrastruktúra karbantartásának a hiánya természetesen az energiaszektor összeomlásához is vezethet. Ez azonban egy viszonylag lassú folyamat.

A nagy rendszer egyetlen részegysége, mely viszonylag gyors összeomlásra képes, az a pénzügyi rendszer. Viszont mivel ez az alrendszer biztosítja a működtetést és a kommunikációt a többi alrendszer számára, a pénzügyi rendszer gyors összeomlása símán maga alá képes temetni az egész nagy rendszert.

De vajon bekövetkezhet-e egy ilyen nagy hirtelen pénzügyi összeomlás? A kőolajtermelés hirtelen leállásához egy hatalmas, a 30-as évek nagy világválságánál jóval mélyebb összeomlás lenne szükséges. A pénzügyi rendszer sebessége nagyságrendekkel nőtt az elmúlt évtizedekben, de még mindig számos fék és ellensúly található a rendszerben, amelyek egy elharapódzó válságot segíthetnek idejében megállítani, vagy legalábbis lefékezni. A nagy gazdasági világválság annak idején több év alatt tudott csak teljesen elmélyülni. Még a mai elektronikus technológiákkal teletűzdelt világunkban sem várható azonban, hogy a globális pénzügyi rendszer egyik napról a másikra teljesen összeomoljon.


Az összeomlás szélessége

Az összeomlás továbbterjedését egyik alrendszerről a másikra annak mértéke, és a rendszerek közötti kapcsolat erőssége határozza meg. A kialakuló lavina annál szélesebb körű lesz, minél több egymással szorosan összekapcsolt alrendszer érte már el kritikus állapotot a folyamat elindulásának a pillanatában. Ez az a pont, ahol számomra ijesztővé kezdenek válni a dolgok.
A világ kőolajtermelése már egy ideje csúcskapacitáson dolgozik, ennek számos jele volt már. A világ élelemiszer-ágazata is óriási problémákkal küzd: a világ gabonakészletei rekord alacsony szinteken vannak, és a tartalékok további csökkenése várható. És mi a helyzet a környezettel? Többek között például az éghajlatváltozás folyamata jelzi, hogy a környezet is túl van már a „kapacitása” határain, és nem képes káros következmények nélkül befogadni az általunk kibocsátott terheléseket.

Az eddigieknek megfelelő perspektívában szemlélve mindez arra utal, hogy civilizációnk nagy rendszere már hanyatlásnak indult. Mind a három bemutatott kulcsfontosságú szektor már „pirosban van”, azaz elérte kapacitása határait. Ha feltehetjük, hogy e nagy rendszer karakterisztikus működési frekvenciája néhány év, akkor azt mondhatjuk, hogy az összeomlás már folyamatban van, és mindazok a látszólag váratlan változások, amelyeket most látunk és megélünk a világban, tulajdonképpen ennek a lassú de megállíthatatlan folyamatnak a tünetei.

Az összeomlás első feltűnő jelei, a pénzügyi rendszerben kell hogy jelentkezzenek. A kőolaj árának emelkednie kell – mint ahogy ezt láttuk is. Az élelmiszerek árának is emelkednie kell – mint ahogy ezt is láttuk. Erőteljes piaci perturbációk és ingadozások várhatók. A fokozatosan leértékelődő környezet „beárazására” tett kísérletek. Hmmmm…


Összefoglalás

Mindent összevetve, sajnos valóban reális lehetőség van egy széleskörű összeomlás bekövetkezésére. Még mindig fenntartom azt az álláspontomat, hogy egy hirtelen összeomlás nem valószínű. De egy már folyamatban lévő összeomlás is könnyen tűnhet hirtelennek, amikor egyszer csak észrevesszük azt és rádöbbenünk, hogy mi is történt.

Készült David Clarke 2008-as írása alapján, kisebb didaktikai és szerkezeti módosításokkal.


Tovább...

2011. május 16., hétfő

Forgatókönyvek II. – Észak Korea, Kuba

Ez a blogbejegyzés az előző bejegyzésem folytatása, mely egy a közelmúltban az Energy Policy című szaklap hasábjain megjelent cikk főbb tanulságait foglalja össze többé-kevésbé röviden, egy két saját gondolattal kiegészítve. Ez a cikk arra keresi a választ, hogy mégis, milyen választási lehetőségek állnak egy energiaforrásaitól megfosztott energiafüggő társadalom előtt. A szerző három fő történelmi analógiát vonultat fel a kérdés megválaszolására. Az első analógiát, a második világháború küszöbén álló Japán „agresszív fegyverkezési” stratégiája szolgáltatta, mely egy (a későbbiekben bekövetkező) olajembargó megelőzéseképpen katonai hódításokkal kívánta megteremteni a szükséges természeti erőforrásokat az ország energiaéhes ipara és gazdasága számára.

A fennmaradó két történelmi példa esetében az 1980-as évek végén történt egy jelentős külpolitikai esemény, amikor is hirtelen töredékére estek vissza a beérkező olajszállítmányok. Észak Korea és Kuba ekkor egyaránt kommunista irányítás alatt álló a szovjet tömbbe tartozó, de attól földrajzilag többé-kevésbé elszigetelt államok voltak, melyek a Szovjetunió széthullásával egyszerre vesztették el olajszállítmányaik és nemzetközi szövetségeseik jelentős részét. Ez mindkét ország esetében jelentős megrázkódtatásokat és társadalmi gazdasági átalakulásokat vont maga után. További párhuzam, hogy végül is mindkét ország államirányítása sikeresen elkerülte a rendszer összeomlását. Viszont a részletekben mégis óriási különbségek vannak a két ország között. Ahhoz hogy megérthessük, hogy mi eredményezte azt, hogy ez az olyan hasonló körülmények közül kiinduló két ország a későbbiekben ennyire különböző pályát futott be, meg kell értenünk ezeket a részleteket.





Totalitárius leépítés (totalitarian retrenchment) – Észak Korea, 1990-2000


A 80-as évek végéig a phenjani vezetés egy szocialista nehéziparra és nagyüzemi mezőgazdaságra alapuló fejlődési pályát igyekezett követni, melynek fő célja az ideológiai jelszavak szintjén is gyakran hangoztatott "önellátó", világpiaci folyamatoktól többé-kevésbé független "erős" gazdaság megteremtése volt. Mindehhez hatalmas szén- és vízierőművekkel kívánták megtermeteni a hátteret, a döntő mértékben városi lakosság élelmezését pedig nagymértékben gépesített és rengeteg vegyszert használó mezőgazdasági nagyüzemekre bízták.


Amikor 1991-ben Oroszország leállította a támogatott olajszállításokat Észak Korea felé, egyből kiderült, hogy valójában a kőolaj volt a koreai gazdaság Achilles sarka. A vezetés a megmaradt beszállítások döntő részét a saját privilégiumainak a fenntartására, és a hadsereg számára tartotta fenn. Mindeközben az ipari és a mezőgazdasági termelés gyakorlatilag teljesen összeomlott. A traktorok leálltak, nem volt műtrágya, növényvédőszer, a korábbi hagyományos technikák pedig már nem működtek. Friedrichs nagyon érzékletesen mutatja be az egymást erősítő negatív folyamatokat:

A különböző gépek, traktorok, szállítóeszközök mind-mind jelentős mennyiségű üzemanyagot igényeltek. Ha nem volt üzemanyag, nem működtek. Így a közlekedés és a szállítás is akadozni kezdett. Üzemanyag nélkül nem jutottak el a műtrágyák a földekre és a mezőgazdasági termények a lakossághoz. (...) A szénbányászat, a szén szállítása és az erőművek üzemeltetése is rengeteg folyékony üzemanyagot követelt, és ezáltal, bár szén elvileg bőségesen állt rendelkezésre, az elektromos áram szolgáltatása is problémássá vált. Az áramellátás akadozása azonban az öntözőrendszerek fenntartását és a vasúti forgalmat is akadozóvá, bizonytalanná tette. Ez még tovább növelte a szállítási ágazat problémáit, tovább súlyosbítva az energia és az élelmiszer szektorok gondjait is. (…).
Az egymásba ágyazott energia- és élelmiszer-hiány valamint az infrastruktúra gyors pusztulása szinte reménytelen helyzetet alakított ki Észak Koreában. Gyakorlatilag az egész gazdaság romokban hevert. A következmények talán a mezőgazdaságban voltak a leginkább drámaiak, ahol az egyik legnagyobb probléma a talajok termőképességének a rohamos csökkenése volt. (…) Elkeseredett próbálkozásképpen a traktorok kiváltása érdekében a rendszer az igavonó ökrök alkalmazása felé fordult, melyek száma lassú, de határozott emelkedésnek indult. Ez viszont megint csak újabb problémát szült: a traktorokkal ellentétben az állatok maguk is földterültetet igényelnek a táplálékuk megtermelése érdekében, mely tovább csökkenti az emberi élelmiszer termelésére fordítható területek mennyiségét. Az energiaválság mindemellett az emberek jelentős részét a biomassza fokozottabb főzési és fűtési igénybevételére is kényszerítette. A biomassza elégetése azonban csak tovább gyengítette a talajok termőképességét, és ezáltal tovább mélyítette a mezőgazdasági válságot.


A veszélyeket felismerve a vezetés már 1991-ben kampányt indított arról, hogy milyen jó és egészséges a napi kétszeri étkezés. Valójában azonban nem ez, hanem az évtized első éveinek igen kedvező időjárása volt az, ami segített még néhány évig elkerülni, elhalasztani a komolyabb válságot. 1995 után azonban, amikor néhány komolyabb árvíz és aszályos periódus egymás után sorozatban tönkretette az amúgy is gyengének ígérkező termést, beköszöntött az az időszak, ami a Nagy Koreai Éhínség néven vonult be a történelemkönyvekbe. Az éhinség több százezer ember életét követelte.


A nagy éhínség nyilvánvalóan az Észak Koreai sztálinista rezsim komoly kudarcának, működési zavarának tekinthető. A föld országainak döntő többségéhez képest Észak-Korea egy nagyon nyomorúságos hellyé vált. Más szemszögből viszont, ha nem a modern nyugati demokráciák elmúlt húsz évéhez viszonyítunk, akkor már nem biztos hogy egyértelműen kudarcnak tekintendő a phenjani vezetés elmúlt húsz éve. A rezsim, ugyan óriási áldozatok és veszteségek árán, de sikerrel hajtott végre egy gyökeres struktúraváltást a pazarló szocialista nagyiparról egy extrém "takarékos" társadalmi berendezkedésre. Ezáltal pedig sikerült megőriznie saját hatalmát. Amíg Szovjetunió és a kor további kommunista államainak a többsége már rég eltűnt a térképről, a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság még mindig jelen van, sőt a közelmúltban atomhatalommá is sikerült válnia. Bármennyire is visszataszítónak tűnhet nyugati szemmel, a társadalmi és gazdasági rendszer erős politikai és katonai kézzel történő drasztikus átalakítása (leépítése) egy valóságos út lehet, amelyen egy energetikailag megsebzett ország vezetése elindulhat. Ennek az észak-koreai típusú útnak a kulcselemei a központi irányítás, a nemzetközi elszigetelődés és az uralkodó rezsim hatalmának aminden áron, minden eszközzel való megőrzése.


Társadalmi adaptáció (socioeconomic adaptation) – Kuba, 1990-2000


Az 1990-es évek elején Kuba egy az Észak Koreaihoz hasonló diktatórikus vezetéssel és gazdasági szerkezettel rendelkezve csöppent bele egy nagyon hasonló mértékű és jellegű energiaválságba, melynek során néhány év alatt a kőolajszállítmányok kevesebb mint harmadukra estek vissza. A következmények szinte a teljes kubai gazdaságot romba döntötték. Üzemanyag és alkatrészek hiányában mindenütt leálltak a gépek. A közlekedés romokban hevert, a munkások nem tudtak eljutni a munkahelyeikre. Gyakori és kiszámíthatatlan áramszünetek tömege sújtotta az üzemeket és a háztartásokat a sziget teljes területén. Válaszképpen Fidel Castro egyfajta több évig tartó „rendkívüli állapotot” ("período especial") hirdetett ki az országban.


Mindennek ellenére Kubában nem volt jellemző az a fajta tömeges éhínség, amely Észak Koreában bekövetkezett. Míg Észak Koreából erőszakról, bűnözésről és általános reménytelenségről szólnak a beszámolók, addig mindez Kubára egyáltalán nem volt jellemző. Bizonyos mértékig nyilván segítették a kubaiakat a válság mérséklésében a természet adottságai, mint pl. az enyhe éghajlat vagy a turisztikai vonzerő és az ebből származó jövedelmek. De a fő különbség valószínűleg nem ebben volt, hanem inkább a társadalmi kohézióban és abban, ahogy a két állam az állampolgáraihoz viszonyult. A phenjani vezetés a nagyobb politikai kontroll érdekében a társadalom tökéletes atomizálására, a különböző közösségek és kezdeményezések teljes elfojtására törekedett. Ezzel szemben a sokkal emberarcúbbnak bizonyuló kubai vezetés a kezdetektől támogatta a helyi közösségek kialakulását, kohéziójának megerősödését. Bár ennek a folyamatnak mindig is célja volt a befolyásolás és a propaganda terjesztése is, de elvitathatatlanul jelentős társadalmi tőke jött így létre, melyre később a nehéz időkben az egész társadalom támaszkodhatott.

Az alkalmazkodás sikerének egy másik tényezője, hogy Kubában a szocializmus építésének legintenzívebb éveiben sem szűnt meg teljesen a hagyományos háztáji mezőgazdaság. A földművesek közel 4%-a mindvégig meg tudta tartani a földjeit, míg további 11% a közös gazdálkodás egy lazább formájába volt csak belekényszerítve. Mindez pedig a hagyományos tudás túléléséhez vezetett. És 1990-ben a kisebb üzemanyag és kemikália-használattal dolgozó, hagyományos fajtákat továbbvivő kisgazdaságok sokkal reziliensebbnek bizonyultak az energiaválság hatásaival szemben. Mindez pedig kiindulási alapjává válhatott egy alulról szerveződő, de fölülről is támogatott mélyreható rendszerátalakulásnak.

A jelentős mértékben városiasodott Kubában egy-egy szomszédság („barrio”), mint egyfajta falu a városban, sajátos közösségként működött. A családok jellemzően évtizedek óta ugyanazon a helyen élnek. A legtöbb háztartásban több generáció él együtt, és az emberek szoros kapcsolatokat ápolnak szomszédságon belül és kívül egyaránt, és így a nehéz időkben is számíthattak egymásra.


Az emberek összefogásából azután valóságos csoda született. A beton és aszfaltkockák között kimaradt terülteken mindenütt apró, de gondosan művelt kertek jelentek meg. Országszerte kertészeti klubok alakultak a vetőmagok, az ötleteket és a vegyszermentes termesztés során szerzett tapasztalatok cseréje céljából. Ahogy az egyik résztvevő beszámol:

Az első kertészeti klubokat maguk a kertészkedők kezdték el megszervezni amikor a „különleges periódus” elkezdődött. (…) Különös hangsúlyt helyeztek arra, hogy minden családtagot be tudjanak vonni a kert körüli tevékenységekbe. (…) Az egymás közötti együttműködés és kölcsönös segítség elmélyítésére is erősen törekedtünk. Magokat, fajtákat és tapasztalatokat cseréltünk. A mezőgazdasági termelésről tanítottuk egymást. Mindeközben pedig a kialakult közöttünk a kölcsönös segítség és a szolidaritás egyre inkább elmélyülő érzése. (forrás: az idézett Friedrichs cikk)


Mindezt természetesen nem szabad teljesen idealizálni. A Havannai rezsimnek is voltak alapjában önző és rövidlátó politikai céljai a helyi közösségek támogatása, befolyásolása során. A bekövetkező mezőgazdasági szerkezetátalakulást nem ökológiai tudatosság, hanem a egyszerűen szükség szülte. A kubai emberek sem feltétlenül értékelték pozitívan a bekövetkező fordulatokat, és a lakosság egy jelentős része még ma is kifejezetten vágyik, vágyna egy nyugati életforma, életszínvonal lehetőségeire. Az 1990es évek második felétől a gazdasági helyzet javulásával párhuzamosan a kubai mezőgazdaság elkezdett fokozatosan visszatérni az intenzív termesztési technológiákhoz. Mindezek ellenére elvitathatatlan tény, hogy komoly társadalmi összefogással a kubai nép több nagyon nehéz évet is képes volt nagyobb megrázkódtatások nélkül áthidalni. És mindez talán reményt és példát adhat az előttünk álló globális energiaválság tekintetében is.

Tovább...

2011. április 22., péntek

Forgatókönyvek I. – Japán

Nagyon szeretem a tudományos igényességgel végiggondolt és megírt, de mégis közérthető, valódi problémákra reflektáló cikkeket. Különösen azokat, melyek olyan témákról szólnak, melyekről amúgy jelentőségükhöz képest keveset beszélünk. A közelmúltban épen egy ilyen írásra bukkantam az Energy Policy című szaklap hasábjain Jörg Friedrichsnek, az oxfordi egyetem egy munkatársának a tollából. (Egy alternatív verzió itt látható, egy rövidebb összefoglaló pedig itt olvasható.)

Szerte a világon sokan figyelmeztetnek arra, hogy az emberiség energiafelhasználása jelenlegi formájában nem fenntartható. (Ebben a blogban én is szinte folyton ezt teszem.) Az elemzők jelentős része szerint különösen a kőolajkészletek világszintű fogyása tűnik egy olyan kritikus folyamatnak, mely már a közeljövőben is komoly következményekkel fenyegeti az egész emberiséget. E folyamat hátteréről, a helyzet súlyosságáról, lehetséges következményeiről komoly nemzetközi vita folyik. Jörg Friedrichs cikke e vita egyik kevésbé feltárt pontjához tesz hozzá további szempontokat, azáltal hogy potenciális történelmi analógiákat keres arra, hogy mi történhet egy kritikus erőforrásaitól megfosztott társadalommal. Friedrichs nem vizsgálja az olajkészletek mennyiségét, a csúcs várható bekövetkezésének időpontját, a lehetséges alternatív technológiákat, stb. Ő csak analógiákat keres, hogy ha mégis bekövetkezik a „legrosszabb” akkor tudjuk, hogy mire számíthatunk.




Az analógiakeresés kiindulópontja egy olyan keret-szcenárió, mely szerint a világ kőolajkitermelése évi 2-5%-os ütemben csökken körülbelül két évtizeden keresztül, és nem fog rendelkezésre állni semmilyen egyszerű közvetlen lehetőség a kieső kőolaj kiváltására. Ez a forgatókönyv a legtöbb peak oil témájú elemzés tanulságaival teljesen összhangban van. Ilyen jellegű esemény mindeddig még soha sem következett be a világtörténelemben („a kőkorszak sem a kövek elfogyása miatt ért véget”). Ugyanakkor különböző államok életében, nemzeti szinten, már volt példa a hozzáférhető üzemanyagkészletek ilyen mértékű (és még jelentősebb) megcsappanására. E nemzeti szintű események tanulmányozása segítségével talán megérthető, hogy melyek voltak azok a tényezők, amelyek meghatározták egy-egy az energiahiány miatt kényszerpályára sodródott ország sorsának alakulását.

Friedrichs első történelmi példáját Japánnak a második világháborút megelőzően és annak során követett stratégiája szolgáltatja.




Agresszív fegyverkezés (predatory militarism) – Japán, 1918-1945

A második világháború végére Japánban olyan mértékű üzemanyaghiány alakult ki, hogy Tojo miniszterelnök 1945 szeptemberi öngyilkossági kísérlete után alig lehetett egy működőképes gépjárművet találni, hogy kórházba szállítsák őt. A Japán haditengerészet végső kétségbeesésében fenyők gyökereit próbálta meg üzemanyag előállítására felhasználni – kevés sikerrel. A Japán légierő hírhedt kamikaze akcióinak is az egyik mozgatórugója is az üzemanyaghiány volt: ily módon nagyobb egyszeri hatást lehetett elérni a hosszabb távon úgyis fenntarthatatlan gépállománnyal, ráadásul az üzemanyaggal is lehetett valamennyit spórolni (elég volt csak az odaútra megtankolni a támadó gépeket).

A háború végére kialakult helyzet tulajdonképpen az önbeteljesítő jóslatok tipikus esete volt. Az első világháború legfontosabb tanulsága ugyanis az volt a japán katonai vezetés számára, hogy egy erőforrások és nyersanyagok nélküli ország egy háborús helyzetben hosszabb távon mindenképpen vesztésre van ítélve. Az ásványkincsekben meglehetősen szegény szigetország ezért, nem kívánva lemondani a nagyhatalmi ambícióiról, egy olyan hosszú távú stratégiát tűzött ki maga elé, melynek célja egy Japán vezetés alatt álló erős és önellátó Kelet-Ázsiai blokk kialakítása volt.



Az 1930-as években Mandzsúria, majd később Kína véres megszállásával Japán a tettek mezejére lépett. A japán hadvezetés azonban bizonyos értelemben nem túl bölcsen választotta meg katonai célpontjait. Amíg az elfoglalt területek élelmiszerből, kőszénből és vasércből bőséges készleteket ontottak magukból, addig folyékony üzemanyagokból szinte semmit nem termeltek. Ily módon az elfoglalt területek gyakorlatilag csak még inkább megnövelték a „Japán birodalom” függőségét a külföldi (ebben az időben zömében amerikai) olajszállítmányoktól. Japán számára a kaliforniai olaj egyetlen alternatívájának a holland és brit kelet indiai gyarmatok (Borneó és Szumátra) elfoglalása tűnt.

Japán növekvő agresszivitása és az egyre szaporodó érdekkonfliktusok következtében az addig meglehetősen elnéző amerikai vezetés fokozatosan valódi gazdasági szankciókat vezetett be a terjeszkedő szigetországgal szemben. Az esetleges amerikai embargó fenyegető réme és az európai események miatt emelkedő kőolajárak mind egyre vonzóbbá tették a déli terjeszkedés opcióját a japán hadvezetés számára. Így amikor 1941-ben végül tényleg bekövetkezett már jó ideje várt teljes körű embargó, Japán mindezt egyfajta hadüzenetnek vette, és elindította déli offenzíváját. Mindenek előtt azonban egy váratlannak tűnő és később nagyon elhíresült „megelőző csapást” tett az amerikai hadiflottára annak érdekében, hogy oldalról bebiztosítsa magát a Kelet-Indiai szigetvilág megtámadása előtt.

A történet vége ismerős, a részletek brutálisan kegyetlenek. A felismert összegfüggések nem magyarázzák meg, csupán érthetőbbé teszik Japánnak a második világháború előtt és után követett politikáját. És különösen nem adnak felhatalmazást az elkövetett bűnökre. Japán egyértelműen katonai agresszorként lépett föl, és még ha esetleg bizonyos szempontból kényszerpályán sodródott is az ország, ez egy tudatosan választott kényszerpálya volt. És bár Japán esetében az agresszió nem bizonyult eredményes stratégiának az energiaválság hosszútávú leküzdésére, mindez nem zárja ki hogy a jövőben olyan államok, melyek hasonló szituációba kerülnek hasonló pályát válasszanak. Ki tudja.

Itt akár véget is érhetne ez a történet, de ha tovább gondoljuk, akkor újabb érdekes kapcsolódási pontokat találhatunk a mai kor, a mai világ problémái felé. A fentebb részletesen leírt alaphelyzetből kiindulva azonban a mai Japán társadalom és gazdaság számos sajátossága is jól megérthetővé válik. Például az, hogy miért éppen Japán a világ harmadik legnagyobb atomerőmű kapacitásával rendelkező állama (az USA és a természeti erőforrásokban szintén nagyon szegény Franciaország után).

Az, hogy a nyersanyagok és az energiahordozók hiánya egyúttal komoly kulturális hagyományokkal és kifinomult társadalmi intézményrendszerrel találkozik, részben megmagyarázza Japán korai és mélységes elköteleződését a szabad piac, a globalizáció és kifinomult technológiai megoldások iránt. Mindezek sikeresen változtatták ezt az államot a jelenlegi nemzetközi pénzügyi és gazdasági rendszer egyik legerősebb bástyájává. És ezáltal az is érthetővé válik, hogy hogyan indíthat el egy ezt az országot ért közelmúltbeli természeti, társadalmi és gazdasági katasztrófa nemzetközi szinten is tovagyűrűző veszélyes folyamatokat, melyek az egész globális társadalmi gazdasági rendszer destabilizálódásához vezethetnek. (Persze nem önmagukban – ha egészséges lenne a rendszer, akkor mindettől még nem lenne semmi baja. De ez már egy másik történet. Ennek a Friedrichs cikke nyomán történelmi analógiákat bemutató bejegyzésnek pedig hamarosan folytatása következik…)

Tovább...

2011. március 19., szombat

Ön vagy hazudik, vagy téved

"Mi történik, ha egy feltartóztathatatlan ágyúgolyó egy mozdíthatatlen oszlopnak ütközik?"

Ez a kérdés gyermekkorom egyik kedves és érdekes, logikus gondolkodásra tanító olvasmányából fészkelte be magát az agyam egyik eldugott szegletébe, hogy azután a jelenlegi világválság egyfajta allegóriájaképpen váratlanul előbukkanjon a több évtizedes elfeledettségből. Mi történik, amikor a fejlődéshez nélkülözhetetlen, megállíthatatlan gazdasági növekedés beleütközik a bolygónk végessége és a fizika törvényei által felállított határokba? Tényleg, vajon mi történik?



Nézzük mit mond erről a bűvész matematikus, Raymond Smullyan:
A feladat feltételeiben logikai ellentmondás van. Logikailag lehetetlen, hogy egyszerre létezzen feltartóztathatatlan ágyúgolyó és kidönthetetlen oszlop. Ha létezne feltartóztathatatlan ágyúgolyó, akkor definíció szerint kidöntene minden oszlopot, ami az útjába kerül, tehát nem létezne mozdíthatatlan oszlop. Ugyanígy, ha létezne mozdíthatatlan oszlop, akkor azt definíció szerint semmiféle ágyúgolyó nem tudná kidönteni, tehát nem létezne feltartóztathatatlan ágyúgolyó. Önmagában sem a feltartóztathatatlan ágyúgolyó, sem a mozdíthatatlan oszlop léte nem vezet ellentmondásra, de ha azt állítjuk, hogy mindkettő létezik, az igen.
A feladat nem nagyon különbözik attól, mint ha ezt kérdeztem volna: "Van két ember, John és Jack. John magasabb Jacknél és Jack magasabb Johnnál. Ezt hogyan magyarázza?" A legjobb válasz ez lehetne: "Ön vagy hazudik, vagy téved."

Hmm. Mindezek alapján tehát a növekedés kényszerét előíró gazdasági törvények és a korlátokat előíró fizikai törvények nem lehetnek egyszerre univerzálisan igazak. Ahol a kettő ütközik, ott az egyik feltétlenül érvényét veszti. Elgondolkodtató.

Sok jel mutat arra, hogy a modern nyugati közgazdaságtan axiómái valójában nem is axiómák. Sőt, megalapozását és módszereit tekintve ez az egész "tudományág" valójában sokkal inkább tekinthető vallásnak, mint a valódi tudománynak.

Vagy egy Kenneth Boulding nevű amerikai közgazdász szavaival: "Ha valaki azt hiszi, hogy egy véges világban létezhet végtelen növekedés, annak vagy elment az esze, vagy közgazdász."

A legszomorúbb az egészben, hogy a kérdés tesztelése éppen most zajlik. Annyira bízunk a megállíthatatlan ágyúgolyónkban (gazdasági növekedés), hogy bátran nekivezetjük a véges bolygónk kidönthetetlen korlátainak. Ami most zajlik a világban az mind ennek a tünete. Az éghajlatváltozás, az energiaválság, a biológiai sokféleség eltűnése, a társadalmi és politikai konfliktusok kiéleződése. És különösen a gazdasági válság.

A problémák akkor jelentkeznek, amikor a valódi és a fiktív javak (pénz, adósság) között felborulnak az arányok. Egy gazdaság értékteremtő képességét két fő tényező korlátozza: a rendelkezésre álló kis entrópiájú energia, melyet fenntartható módon ki tud nyerni a környezetéből, és a környezet képessége, hogy elnyerje a gazdaság működése során képződött nagy entrópiájú hulladékokat. A fiktív javak mennyiségének azonban nem kell ilyen korlátokkal szembenéznie, hanem akár a végtelenségig nőhet.
(Eric Zencey, ferdítés általam)

Ahol a természet törvénye ütközik a társadalom törvényével, ott a természet törvénye lesz az erősebb. Aki mást állít, az vagy hazudik, vagy téved.

Tovább...

2011. február 12., szombat

Egyiptom

Letartóztatnak egy zöldség-gyümölcs kereskedőt Tunéziában, ez egyre szélesebb körű zavargásokat vált ki, ami néhány hét alatt az Egyiptomi kormány megdöntéséhez vezet. Röviden így lehetne összefoglalni a közelmúlt talán legjelentősebb világpolitikai eseménysorozatát (bár még nincs vége a történetnek).

Így működenk az igazi nemlineáris komplex rendszerek. Lásd pl. pillangó effektus. Vagy a földrengések, ez még jobb példa. Valahol feszültség jelenik meg, mely hosszú ideig csak halmozódik, anélkül, hogy a problémáknak kifelé bármilyen látható egyértelmű jelük lenne. És azután egyszer csak valami történik. Egyiptom tipikus példája ennek a kívülről szemlélve különös és sokszor érthetetlen rendszer-szintű viselkedésének.


Megjósolhatóak-e a nemlináris komplex rendszerekben bekövetkező események? Előre lehet őket jelezni? Nos, igen is meg nem is. Nem, hiszen, senki nem láthatja erlőre, sem azt, hogy a konkrét események milyen láncolata és milyen ütemezés szerint fogja elszabadítani a halmozódó feszültségeket. Viszont igen, abban biztosak lehetünk, hogy ami felhalmozódik, az előbb utóbb utat is fog törni magának. Amikor azonban ez bekövetkezik, minden hirtelennek, váratlannak és kaotikusnak fog hatni.

No de mégis mi milyen feszültségek lehetnek Egyiptomban? Vannak ilyenek egyáltalán? És mióta halmozódhatnak? Következzék néhány árulkodó statisztikai adat:
Lakosság száma (2010): 80,5 millió (1960-ban még csak 28 millió volt, Egyiptom ma a világ 16. legnépesebb állama)
Népesség növekedésének üteme: évi 2% (ez 35 éves duplázódási időnek felel meg)

Országos éves csapadékátlag: ~50 mm
Szántóföldi művelésre alkalmas terület: ~3 millió hektár (az ország területének 3%-a)
Egy főre jutó szántóföld: 0,04 ha (400 m2)
importból származik a teljes élelmiszerfogyasztás 40%-a (ezen belül a gabonafogyasztás 60%-a)

Kőolajkitermelési csúcs: 1996, ~900 000 hordó/nap (a kitermelt mennyiség azóta több, mint 30%-kal esett vissza)
Kőolajexportálási csúcs: 1985-95, ~450 000 hordó/nap (az exportált mennyiség azóta 100%-kal visszaesett -- azaz Egyiptom éppen jelenleg válik olaj exportáló államból olajimportra szoruló állammá)

Mindeközben mind a kőolaaj, mind az élelmiszerek ára a világpiacon meredek emelkedésbe kezdett (mint tudjuk, nem függettlenül sem egymástól, sem az egyiptomi kőolajkészletek helyzetétől, mely a világ annyi más részéhez hasonló, tipikus lefutást mutat).

És ezek csak a fizikai tények, a háttérben még számos társadalmi feszültség lappang és halmozódik évek óta, melyek mind-mind hozzájárultak a helyzet tarthatatlanná válásához. Szegénység, munkanélküliség, korrupció és még hosszan lehetne folytatni a listát mi minden járult hozzá az ország lakosságának egyre mélyebb és tevékenyebb kiábrándulásához nyugatbarát vezetőiből. Egeészen addig, amíg egy ponton egy gát át nem szakadt. De a társadalmi okok szorosan összefonódnak a természetiekkel, a kettő csak együtt teszi ki a teljes képet.

Sajnos azonban ma nem a Közel-Kelet az egyetlen hely, ahol ilyen jellegű feszültségek halmozódnak. Gondoljunk a Wall Street-re, a hitelválságra és derivatív értékpapírpiacokra. Gondoljunk a kimerülő kőolaj és földgázmezőkre. Az európai és észak-amerikai elektromos hálózatra. Az élelmiszerpiacra. A társadalombiztosítási rendszerekre. Vagy akár a hazai politikai helyzetre.

P.S:
[1] E bejegyzés szövege jelentős részben Chris Matrenson helyzetértékelő elemzésének szabad fordításán alapul. Egy másik, magyar nyelvű írás ugyanebben a témában itt.
[2] Bár ilyen jellegű témákról nem lesz szó, de akit érdekel és éppen ráér, szívesen látom a blog olvasói közül hétfőn délelőtt 10-től, a Corvinus egyetem budai campusán a PhD védésemen (meghívó itt).

Tovább...

  © Blogger templates The Professional Template by Ourblogtemplates.com 2008

Back to TOP