Nagyon szeretem a tudományos igényességgel végiggondolt és megírt, de mégis közérthető, valódi problémákra reflektáló cikkeket. Különösen azokat, melyek olyan témákról szólnak, melyekről amúgy jelentőségükhöz képest keveset beszélünk. A közelmúltban épen egy ilyen írásra bukkantam az Energy Policy című szaklap hasábjain Jörg Friedrichsnek, az oxfordi egyetem egy munkatársának a tollából. (Egy alternatív verzió itt látható, egy rövidebb összefoglaló pedig itt olvasható.)
Szerte a világon sokan figyelmeztetnek arra, hogy az emberiség energiafelhasználása jelenlegi formájában nem fenntartható. (Ebben a blogban én is szinte folyton ezt teszem.) Az elemzők jelentős része szerint különösen a kőolajkészletek világszintű fogyása tűnik egy olyan kritikus folyamatnak, mely már a közeljövőben is komoly következményekkel fenyegeti az egész emberiséget. E folyamat hátteréről, a helyzet súlyosságáról, lehetséges következményeiről komoly nemzetközi vita folyik. Jörg Friedrichs cikke e vita egyik kevésbé feltárt pontjához tesz hozzá további szempontokat, azáltal hogy potenciális történelmi analógiákat keres arra, hogy mi történhet egy kritikus erőforrásaitól megfosztott társadalommal. Friedrichs nem vizsgálja az olajkészletek mennyiségét, a csúcs várható bekövetkezésének időpontját, a lehetséges alternatív technológiákat, stb. Ő csak analógiákat keres, hogy ha mégis bekövetkezik a „legrosszabb” akkor tudjuk, hogy mire számíthatunk.
Az analógiakeresés kiindulópontja egy olyan keret-szcenárió, mely szerint a világ kőolajkitermelése évi 2-5%-os ütemben csökken körülbelül két évtizeden keresztül, és nem fog rendelkezésre állni semmilyen egyszerű közvetlen lehetőség a kieső kőolaj kiváltására. Ez a forgatókönyv a legtöbb peak oil témájú elemzés tanulságaival teljesen összhangban van. Ilyen jellegű esemény mindeddig még soha sem következett be a világtörténelemben („a kőkorszak sem a kövek elfogyása miatt ért véget”). Ugyanakkor különböző államok életében, nemzeti szinten, már volt példa a hozzáférhető üzemanyagkészletek ilyen mértékű (és még jelentősebb) megcsappanására. E nemzeti szintű események tanulmányozása segítségével talán megérthető, hogy melyek voltak azok a tényezők, amelyek meghatározták egy-egy az energiahiány miatt kényszerpályára sodródott ország sorsának alakulását.
Friedrichs első történelmi példáját Japánnak a második világháborút megelőzően és annak során követett stratégiája szolgáltatja.
Agresszív fegyverkezés (predatory militarism) – Japán, 1918-1945
A második világháború végére Japánban olyan mértékű üzemanyaghiány alakult ki, hogy Tojo miniszterelnök 1945 szeptemberi öngyilkossági kísérlete után alig lehetett egy működőképes gépjárművet találni, hogy kórházba szállítsák őt. A Japán haditengerészet végső kétségbeesésében fenyők gyökereit próbálta meg üzemanyag előállítására felhasználni – kevés sikerrel. A Japán légierő hírhedt kamikaze akcióinak is az egyik mozgatórugója is az üzemanyaghiány volt: ily módon nagyobb egyszeri hatást lehetett elérni a hosszabb távon úgyis fenntarthatatlan gépállománnyal, ráadásul az üzemanyaggal is lehetett valamennyit spórolni (elég volt csak az odaútra megtankolni a támadó gépeket).
A háború végére kialakult helyzet tulajdonképpen az önbeteljesítő jóslatok tipikus esete volt. Az első világháború legfontosabb tanulsága ugyanis az volt a japán katonai vezetés számára, hogy egy erőforrások és nyersanyagok nélküli ország egy háborús helyzetben hosszabb távon mindenképpen vesztésre van ítélve. Az ásványkincsekben meglehetősen szegény szigetország ezért, nem kívánva lemondani a nagyhatalmi ambícióiról, egy olyan hosszú távú stratégiát tűzött ki maga elé, melynek célja egy Japán vezetés alatt álló erős és önellátó Kelet-Ázsiai blokk kialakítása volt.
Az 1930-as években Mandzsúria, majd később Kína véres megszállásával Japán a tettek mezejére lépett. A japán hadvezetés azonban bizonyos értelemben nem túl bölcsen választotta meg katonai célpontjait. Amíg az elfoglalt területek élelmiszerből, kőszénből és vasércből bőséges készleteket ontottak magukból, addig folyékony üzemanyagokból szinte semmit nem termeltek. Ily módon az elfoglalt területek gyakorlatilag csak még inkább megnövelték a „Japán birodalom” függőségét a külföldi (ebben az időben zömében amerikai) olajszállítmányoktól. Japán számára a kaliforniai olaj egyetlen alternatívájának a holland és brit kelet indiai gyarmatok (Borneó és Szumátra) elfoglalása tűnt.
Japán növekvő agresszivitása és az egyre szaporodó érdekkonfliktusok következtében az addig meglehetősen elnéző amerikai vezetés fokozatosan valódi gazdasági szankciókat vezetett be a terjeszkedő szigetországgal szemben. Az esetleges amerikai embargó fenyegető réme és az európai események miatt emelkedő kőolajárak mind egyre vonzóbbá tették a déli terjeszkedés opcióját a japán hadvezetés számára. Így amikor 1941-ben végül tényleg bekövetkezett már jó ideje várt teljes körű embargó, Japán mindezt egyfajta hadüzenetnek vette, és elindította déli offenzíváját. Mindenek előtt azonban egy váratlannak tűnő és később nagyon elhíresült „megelőző csapást” tett az amerikai hadiflottára annak érdekében, hogy oldalról bebiztosítsa magát a Kelet-Indiai szigetvilág megtámadása előtt.
A történet vége ismerős, a részletek brutálisan kegyetlenek. A felismert összegfüggések nem magyarázzák meg, csupán érthetőbbé teszik Japánnak a második világháború előtt és után követett politikáját. És különösen nem adnak felhatalmazást az elkövetett bűnökre. Japán egyértelműen katonai agresszorként lépett föl, és még ha esetleg bizonyos szempontból kényszerpályán sodródott is az ország, ez egy tudatosan választott kényszerpálya volt. És bár Japán esetében az agresszió nem bizonyult eredményes stratégiának az energiaválság hosszútávú leküzdésére, mindez nem zárja ki hogy a jövőben olyan államok, melyek hasonló szituációba kerülnek hasonló pályát válasszanak. Ki tudja.
Itt akár véget is érhetne ez a történet, de ha tovább gondoljuk, akkor újabb érdekes kapcsolódási pontokat találhatunk a mai kor, a mai világ problémái felé. A fentebb részletesen leírt alaphelyzetből kiindulva azonban a mai Japán társadalom és gazdaság számos sajátossága is jól megérthetővé válik. Például az, hogy miért éppen Japán a világ harmadik legnagyobb atomerőmű kapacitásával rendelkező állama (az USA és a természeti erőforrásokban szintén nagyon szegény Franciaország után).
Az, hogy a nyersanyagok és az energiahordozók hiánya egyúttal komoly kulturális hagyományokkal és kifinomult társadalmi intézményrendszerrel találkozik, részben megmagyarázza Japán korai és mélységes elköteleződését a szabad piac, a globalizáció és kifinomult technológiai megoldások iránt. Mindezek sikeresen változtatták ezt az államot a jelenlegi nemzetközi pénzügyi és gazdasági rendszer egyik legerősebb bástyájává. És ezáltal az is érthetővé válik, hogy hogyan indíthat el egy ezt az országot ért közelmúltbeli természeti, társadalmi és gazdasági katasztrófa nemzetközi szinten is tovagyűrűző veszélyes folyamatokat, melyek az egész globális társadalmi gazdasági rendszer destabilizálódásához vezethetnek. (Persze nem önmagukban – ha egészséges lenne a rendszer, akkor mindettől még nem lenne semmi baja. De ez már egy másik történet. Ennek a Friedrichs cikke nyomán történelmi analógiákat bemutató bejegyzésnek pedig hamarosan folytatása következik…)
Tovább...
