Forgatókönyvek II. – Észak Korea, Kuba

Ez a blogbejegyzés az előző bejegyzésem folytatása, mely egy a közelmúltban az Energy Policy című szaklap hasábjain megjelent cikk főbb tanulságait foglalja össze többé-kevésbé röviden, egy két saját gondolattal kiegészítve. Ez a cikk arra keresi a választ, hogy mégis, milyen választási lehetőségek állnak egy energiaforrásaitól megfosztott energiafüggő társadalom előtt. A szerző három fő történelmi analógiát vonultat fel a kérdés megválaszolására. Az első analógiát, a második világháború küszöbén álló Japán „agresszív fegyverkezési” stratégiája szolgáltatta, mely egy (a későbbiekben bekövetkező) olajembargó megelőzéseképpen katonai hódításokkal kívánta megteremteni a szükséges természeti erőforrásokat az ország energiaéhes ipara és gazdasága számára.

A fennmaradó két történelmi példa esetében az 1980-as évek végén történt egy jelentős külpolitikai esemény, amikor is hirtelen töredékére estek vissza a beérkező olajszállítmányok. Észak Korea és Kuba ekkor egyaránt kommunista irányítás alatt álló a szovjet tömbbe tartozó, de attól földrajzilag többé-kevésbé elszigetelt államok voltak, melyek a Szovjetunió széthullásával egyszerre vesztették el olajszállítmányaik és nemzetközi szövetségeseik jelentős részét. Ez mindkét ország esetében jelentős megrázkódtatásokat és társadalmi gazdasági átalakulásokat vont maga után. További párhuzam, hogy végül is mindkét ország államirányítása sikeresen elkerülte a rendszer összeomlását. Viszont a részletekben mégis óriási különbségek vannak a két ország között. Ahhoz hogy megérthessük, hogy mi eredményezte azt, hogy ez az olyan hasonló körülmények közül kiinduló két ország a későbbiekben ennyire különböző pályát futott be, meg kell értenünk ezeket a részleteket.

Totalitárius leépítés (totalitarian retrenchment) – Észak Korea, 1990-2000

A 80-as évek végéig a phenjani vezetés egy szocialista nehéziparra és nagyüzemi mezőgazdaságra alapuló fejlődési pályát igyekezett követni, melynek fő célja az ideológiai jelszavak szintjén is gyakran hangoztatott "önellátó", világpiaci folyamatoktól többé-kevésbé független "erős" gazdaság megteremtése volt. Mindehhez hatalmas szén- és vízierőművekkel kívánták megtermeteni a hátteret, a döntő mértékben városi lakosság élelmezését pedig nagymértékben gépesített és rengeteg vegyszert használó mezőgazdasági nagyüzemekre bízták.

Amikor 1991-ben Oroszország leállította a támogatott olajszállításokat Észak Korea felé, egyből kiderült, hogy valójában a kőolaj volt a koreai gazdaság Achilles sarka. A vezetés a megmaradt beszállítások döntő részét a saját privilégiumainak a fenntartására, és a hadsereg számára tartotta fenn. Mindeközben az ipari és a mezőgazdasági termelés gyakorlatilag teljesen összeomlott. A traktorok leálltak, nem volt műtrágya, növényvédőszer, a korábbi hagyományos technikák pedig már nem működtek. Friedrichs nagyon érzékletesen mutatja be az egymást erősítő negatív folyamatokat:

A különböző gépek, traktorok, szállítóeszközök mind-mind jelentős mennyiségű üzemanyagot igényeltek. Ha nem volt üzemanyag, nem működtek. Így a közlekedés és a szállítás is akadozni kezdett. Üzemanyag nélkül nem jutottak el a műtrágyák a földekre és a mezőgazdasági termények a lakossághoz. (...) A szénbányászat, a szén szállítása és az erőművek üzemeltetése is rengeteg folyékony üzemanyagot követelt, és ezáltal, bár szén elvileg bőségesen állt rendelkezésre, az elektromos áram szolgáltatása is problémássá vált. Az áramellátás akadozása azonban az öntözőrendszerek fenntartását és a vasúti forgalmat is akadozóvá, bizonytalanná tette. Ez még tovább növelte a szállítási ágazat problémáit, tovább súlyosbítva az energia és az élelmiszer szektorok gondjait is. (…).
Az egymásba ágyazott energia- és élelmiszer-hiány valamint az infrastruktúra gyors pusztulása szinte reménytelen helyzetet alakított ki Észak Koreában. Gyakorlatilag az egész gazdaság romokban hevert. A következmények talán a mezőgazdaságban voltak a leginkább drámaiak, ahol az egyik legnagyobb probléma a talajok termőképességének a rohamos csökkenése volt. (…) Elkeseredett próbálkozásképpen a traktorok kiváltása érdekében a rendszer az igavonó ökrök alkalmazása felé fordult, melyek száma lassú, de határozott emelkedésnek indult. Ez viszont megint csak újabb problémát szült: a traktorokkal ellentétben az állatok maguk is földterültetet igényelnek a táplálékuk megtermelése érdekében, mely tovább csökkenti az emberi élelmiszer termelésére fordítható területek mennyiségét. Az energiaválság mindemellett az emberek jelentős részét a biomassza fokozottabb főzési és fűtési igénybevételére is kényszerítette. A biomassza elégetése azonban csak tovább gyengítette a talajok termőképességét, és ezáltal tovább mélyítette a mezőgazdasági válságot.

A veszélyeket felismerve a vezetés már 1991-ben kampányt indított arról, hogy milyen jó és egészséges a napi kétszeri étkezés. Valójában azonban nem ez, hanem az évtized első éveinek igen kedvező időjárása volt az, ami segített még néhány évig elkerülni, elhalasztani a komolyabb válságot. 1995 után azonban, amikor néhány komolyabb árvíz és aszályos periódus egymás után sorozatban tönkretette az amúgy is gyengének ígérkező termést, beköszöntött az az időszak, ami a Nagy Koreai Éhínség néven vonult be a történelemkönyvekbe. Az éhinség több százezer ember életét követelte.

A nagy éhínség nyilvánvalóan az Észak Koreai sztálinista rezsim komoly kudarcának, működési zavarának tekinthető. A föld országainak döntő többségéhez képest Észak-Korea egy nagyon nyomorúságos hellyé vált. Más szemszögből viszont, ha nem a modern nyugati demokráciák elmúlt húsz évéhez viszonyítunk, akkor már nem biztos hogy egyértelműen kudarcnak tekintendő a phenjani vezetés elmúlt húsz éve. A rezsim, ugyan óriási áldozatok és veszteségek árán, de sikerrel hajtott végre egy gyökeres struktúraváltást a pazarló szocialista nagyiparról egy extrém "takarékos" társadalmi berendezkedésre. Ezáltal pedig sikerült megőriznie saját hatalmát. Amíg Szovjetunió és a kor további kommunista államainak a többsége már rég eltűnt a térképről, a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság még mindig jelen van, sőt a közelmúltban atomhatalommá is sikerült válnia. Bármennyire is visszataszítónak tűnhet nyugati szemmel, a társadalmi és gazdasági rendszer erős politikai és katonai kézzel történő drasztikus átalakítása (leépítése) egy valóságos út lehet, amelyen egy energetikailag megsebzett ország vezetése elindulhat. Ennek az észak-koreai típusú útnak a kulcselemei a központi irányítás, a nemzetközi elszigetelődés és az uralkodó rezsim hatalmának aminden áron, minden eszközzel való megőrzése.

Társadalmi adaptáció (socioeconomic adaptation) – Kuba, 1990-2000

Az 1990-es évek elején Kuba egy az Észak Koreaihoz hasonló diktatórikus vezetéssel és gazdasági szerkezettel rendelkezve csöppent bele egy nagyon hasonló mértékű és jellegű energiaválságba, melynek során néhány év alatt a kőolajszállítmányok kevesebb mint harmadukra estek vissza. A következmények szinte a teljes kubai gazdaságot romba döntötték. Üzemanyag és alkatrészek hiányában mindenütt leálltak a gépek. A közlekedés romokban hevert, a munkások nem tudtak eljutni a munkahelyeikre. Gyakori és kiszámíthatatlan áramszünetek tömege sújtotta az üzemeket és a háztartásokat a sziget teljes területén. Válaszképpen Fidel Castro egyfajta több évig tartó „rendkívüli állapotot” ("período especial") hirdetett ki az országban.

Mindennek ellenére Kubában nem volt jellemző az a fajta tömeges éhínség, amely Észak Koreában bekövetkezett. Míg Észak Koreából erőszakról, bűnözésről és általános reménytelenségről szólnak a beszámolók, addig mindez Kubára egyáltalán nem volt jellemző. Bizonyos mértékig nyilván segítették a kubaiakat a válság mérséklésében a természet adottságai, mint pl. az enyhe éghajlat vagy a turisztikai vonzerő és az ebből származó jövedelmek. De a fő különbség valószínűleg nem ebben volt, hanem inkább a társadalmi kohézióban és abban, ahogy a két állam az állampolgáraihoz viszonyult. A phenjani vezetés a nagyobb politikai kontroll érdekében a társadalom tökéletes atomizálására, a különböző közösségek és kezdeményezések teljes elfojtására törekedett. Ezzel szemben a sokkal emberarcúbbnak bizonyuló kubai vezetés a kezdetektől támogatta a helyi közösségek kialakulását, kohéziójának megerősödését. Bár ennek a folyamatnak mindig is célja volt a befolyásolás és a propaganda terjesztése is, de elvitathatatlanul jelentős társadalmi tőke jött így létre, melyre később a nehéz időkben az egész társadalom támaszkodhatott.

Az alkalmazkodás sikerének egy másik tényezője, hogy Kubában a szocializmus építésének legintenzívebb éveiben sem szűnt meg teljesen a hagyományos háztáji mezőgazdaság. A földművesek közel 4%-a mindvégig meg tudta tartani a földjeit, míg további 11% a közös gazdálkodás egy lazább formájába volt csak belekényszerítve. Mindez pedig a hagyományos tudás túléléséhez vezetett. És 1990-ben a kisebb üzemanyag és kemikália-használattal dolgozó, hagyományos fajtákat továbbvivő kisgazdaságok sokkal reziliensebbnek bizonyultak az energiaválság hatásaival szemben. Mindez pedig kiindulási alapjává válhatott egy alulról szerveződő, de fölülről is támogatott mélyreható rendszerátalakulásnak.

A jelentős mértékben városiasodott Kubában egy-egy szomszédság („barrio”), mint egyfajta falu a városban, sajátos közösségként működött. A családok jellemzően évtizedek óta ugyanazon a helyen élnek. A legtöbb háztartásban több generáció él együtt, és az emberek szoros kapcsolatokat ápolnak szomszédságon belül és kívül egyaránt, és így a nehéz időkben is számíthattak egymásra.

Az emberek összefogásából azután valóságos csoda született. A beton és aszfaltkockák között kimaradt terülteken mindenütt apró, de gondosan művelt kertek jelentek meg. Országszerte kertészeti klubok alakultak a vetőmagok, az ötleteket és a vegyszermentes termesztés során szerzett tapasztalatok cseréje céljából. Ahogy az egyik résztvevő beszámol:

Az első kertészeti klubokat maguk a kertészkedők kezdték el megszervezni amikor a „különleges periódus” elkezdődött. (…) Különös hangsúlyt helyeztek arra, hogy minden családtagot be tudjanak vonni a kert körüli tevékenységekbe. (…) Az egymás közötti együttműködés és kölcsönös segítség elmélyítésére is erősen törekedtünk. Magokat, fajtákat és tapasztalatokat cseréltünk. A mezőgazdasági termelésről tanítottuk egymást. Mindeközben pedig a kialakult közöttünk a kölcsönös segítség és a szolidaritás egyre inkább elmélyülő érzése. (forrás: az idézett Friedrichs cikk)

Mindezt természetesen nem szabad teljesen idealizálni. A Havannai rezsimnek is voltak alapjában önző és rövidlátó politikai céljai a helyi közösségek támogatása, befolyásolása során. A bekövetkező mezőgazdasági szerkezetátalakulást nem ökológiai tudatosság, hanem a egyszerűen szükség szülte. A kubai emberek sem feltétlenül értékelték pozitívan a bekövetkező fordulatokat, és a lakosság egy jelentős része még ma is kifejezetten vágyik, vágyna egy nyugati életforma, életszínvonal lehetőségeire. Az 1990es évek második felétől a gazdasági helyzet javulásával párhuzamosan a kubai mezőgazdaság elkezdett fokozatosan visszatérni az intenzív termesztési technológiákhoz. Mindezek ellenére elvitathatatlan tény, hogy komoly társadalmi összefogással a kubai nép több nagyon nehéz évet is képes volt nagyobb megrázkódtatások nélkül áthidalni. És mindez talán reményt és példát adhat az előttünk álló globális energiaválság tekintetében is.